VERS

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: A LEGNEHEZEBB KABÁT (2011)

Eszter harmonikus életet él, Eszter lelke telisteli szépséggel, és Eszter nem az az ember, aki hagyná belepenészedni lelkébe a szépségeket. Inkább ontja magából, nem is egyszerűen írogat, mint a műkedvelők, hanem ír végtelenül, mint egy hömpölygő folyam, lelke papírjára szíve vérével. Eszter beleír versébe fellibbenő, tiritarka pillangókat, festői szénaboglyákat, égbolt habos tejszíntocsogását, méhikék zümmenését, gyümölcsfák rügyfakadását. Eszter versei olyanok, mint otthoni szobájában az egész falat betöltő tapéta, melyen vízesés látható szivárvánnyal és klorofilltól zsibongó fákkal, megcsapja az ember arcát a pára, kedve támad átlépni a zuhogó víztömegek vonzásába, a színpompás virágok között haladó ösvényre. Eszter nagyon jól tudja, hogy a virágok jelzője a „színpompás”, esetleg még a „pompázatos” vagy a „tobzódó”, nem is tér hát el ettől a recepttől, a szépség receptjétől, aminthogy a Clinique alapozóitól vagy a vizes alapú Maybelline Pure-től sem, ezeket felváltva használja, mindkettő elszántan mattít, dinamikusan fed, és tartós hatás érhető el velük. Eszter arcán a nehéz időkben elkel némi hibaigazítás, a köznapi harmónia nem fenékig tejfel, aki próbálta, tudja.
És Eszter egyszer még egy köménymagról is írt verset, utólag kissé furcsállja, miért pont köménymagról, bár a válasz már-már ostobán kézenfekvő. Egy szem köménymagra lett figyelmes az amúgy makulátlan konyhapulton, vagyis a lírai alapanyagot egy véletlenszerű életrajzi adalék szolgáltatta, mint már annyiszor a világirodalomban. Ki tudja, hogy került oda a hangya-kinézetű magvacska, Eszter rányomta ujjbegyét, a mag a bőrhöz tapadt, Eszter úgy emelte fel, két foga közé kapta, mint egy miniatűr szotyolamagot, elharapta, és máig összefut a szájában a nyál, ha eszébe jut az idegpályákon végigvillódzó, illatos íz. Máig borzong a szájpadlása, ha eszébe jut az a vers, kár, hogy kidobta, az a már-már illatszerű íz, melytől nem szabadulhat. És ha az emlékek ilyen intenzíven rontanak rá, akkor megint írnia kell, ahogy pisilnie kell annak, aki felfázott. És Eszter lelke egyszer s mindenkorra felfázott. Az erős inger utat tör magának, mint a tapétán bolyongó fantázialény a kétoldalt bókoló virágpompa között, ezt is csinálják egy versben a virágok, bókolnak. Eszter lazacszín körmű ujjai (a Lancôme idén három árnyalat mellett tette le voksát: lazac, kármin és narancs) erélyesen félretolják az asztalon a számlakönyveket és belégeket, és Eszter ír, lelógó fülű, szomorú szamarakról, sosincs bakszaguk, és nem is potyogtatnak, inkább kékesszürkén bánkódnak mindörökké az alkonyatban.
És Eszter ír a lazacszín muskátlikkal teleültetett öreg talicskáról, mely annyit hordta a földet, s most az élet színes és szépséges terhének mozdulatlan hordozója, egyben pedig a munka, mint embert nemesítő tevékenység virágos jelképe is a községháza előtt, ahogy a polgármester úr fogalmazott, mikor ezt a verset elszavalták a faluünnepen, és Eszternek parabola antennányi, lazacszín csokrot köttetett a férje, direkte erre az alkalomra, mert Eszter férje alapjában jó ember. És mindenki könnyekig hatódott, a polgármester hosszasan szorongatta Eszter kezét, és bámulta halvány viola árnyalatú szemhéját és háromdimenziós szempilláit, a rezesbanda tust húzott, és Eszter alighanem elpirult, de ez szerencsére nem látszott a mattított réteg alatt.
És Eszter beküldi verseit a legkülönfélébb antológiáknak, azok le is közlik, utánvéttel kell fizetni az ötven példányt, aztán a boldog szerző osztogat és dedikál ismerőseinek, akik összecsapják kezüket, csodálkozva, mennyi könnyes harmónia szorult Eszter lelkébe egy ilyen profán foglalkozás mellett is. És elismerő tekintetükből megint kicsap a tapéta vízesésének hűvössége, és végigsimítja Eszter arcát. És Eszter könyvel boldogan, és az elkönyvelt tételek számsorai közt bújócskázik szeszélyes jókedve, és az ösvényt övező, igen, övező virágok illata, akár egy illatszerbolt, és Eszter ismét lehunyja a szemét, és mélyet szippant és tüdeje megtelik éteri ózonnal, szinte vibrál. És ilyenkor, pontosan a lelki szépség túlcsordulásának eme pillanataiban lopózik Eszter mögé a szájszagú, hátrafésült hajú főnök, aki szeret hátulról belesni Eszter dekoltázsába, neki ez a vízesése, de mintha hévízesés lenne, dzsungel forró párája csap az arcába, ilyenkor a főnök felüvölt, hogy művésznő lesz szíves munkaidő utánra hagyni a firkászást, én is járok horgászni, de nem munka helyett, és ilyenkor megfeszül a nyaki ütőere meg körülötte a polipkarszerű inak, és arcszínének elkelne egy kis mattítás, de látszik rajta, hogy úgy élvezi, mint egy szeretkezést.
És Eszter verset ír zsírpecsétes papíron, a konyhapult sarkán, és fél szemmel látja, hogy az a két gyerek hazaérkezve már megint az előszoba kellős közepére hajigálja az iskolatáskát, cipőt, kabátot, és dobókockák, festékek, színes ceruzák, füzetek, könyvek, plüssállatok és félig rágott almák árasztják el a nappali padlóját, de neki írnia kell tovább, akinek Isten tehetséget adott, nem rejtheti véka alá, könnyedén szalad a tolla, szinte magától. Pedig most kellene erélyesnek lenni, hiszen vért izzadt, míg mindent a helyére tett, és kitalálta, hol legyen a helye, és eldöntötte, mi kidobható, és ez a kényes egyensúly szempillantás alatt felborul, mert ha aztán mindent helyére rak helyettük, hát milyen ember lesz belőlük, elvárják, hogy előmelegítve fenekük alá tegyék a világot!
És Eszternek leginkább akkor támad írhatnékja, mikor a Mazda nesztelenül leparkol a ház előtt, alig surrog az a modern motor, de ő az idegeiben érzi, és a garázskapu automatikusan zárul, és minden koppanó lépéssel közeleg a perc, és hiába a kifogástalanul tálalt vacsora, hiába, hogy már lefektette a gyerekeket, ne zavarjanak, csak egy homlokpuszit kelljen adni ebben a mintacsaládban, a száj sarkában előbb-utóbb bevágódik az az éles ránc, csörömpöl a tányér, földön táncol a villa, nem érdemes most lehajolni érte, és záporoznak az ütések, de Eszter fejben ír, és odaírja magát az illatárban úszó virágok közé, felé lebben a vízesés hűsítő párája, felüdíti lüktető arcát, és az ösvényen másik papírt talál, és arra is verset ír, tovább írja magát egy újabb vízesés felé vivő ösvényre, ahol egy újabb papíron keresztül egy újabb tájba lép át két nagy pofon között, s ott már nem kell alapozó, és ott már talán tényleg nem lehet őt utolérni.