Veszett munka balladája

Közzétéve: 2015. 06. 16.
Kategória: Frissek

163. Bőzsöny Bálint témája – Mikor nyolc éves voltam, egy alkalommal édesanyám tragikus hírrel tért haza: a munkahely, ahol már egy évtizede dolgozott, mindenféle előjel nélkül eltanácsolta őt. Az egész családot letaglózta a váratlan közlés, mivel apám munkanélküli volt, és mindenki tudta, hogy milyen hatással lesz ez a gazdasági helyzetünkre, életszínvonalunkra. Bátyám 15 évesen már átérezte a helyzet komolyságát. Ott ült apuval és anyuval együtt a régi, kopottas kanapén, keserédes, erőltetetten vigasztaló szándékú mosollyal nézve rám. Én tőlük pár méterre ácsorogtam, de ez nem törte meg szeretteim némaságát. Nem tudtam szomorkodni, pedig annyira szerettem volna megérteni, mi az ok a bánatra, egyfajta kirekesztettséget éreztem a téma iránti közönyösségem miatt. Aztán eszembe jutott, hogy mennyire szörnyen fájt aznap délelőtt, hogy tönkrement az a régi játék, amit annyira szerettem. Így indultam meg, magamnak megörülve a többiek felé, és kezdtem el bőgni küldetésem teljesítésének nyugtázásaként.

Ballada lesz ebből, éreztem, mégpedig a ravasz Arany-ballada és a naiv népballada határán. Hiszen tragikus is a történet, és komikus is, hiszen a veszteséget átérezni képtelen gyermek saját kis gondja felnagyításával jut el a valódi fájdalomig. Így aztán a komoly, nagy, véres romantikára szakosodott, komor műfaj kicsit önmaga paródiájába is fordul, szaggatottsága börleszk-hatássá változik, ahogy a kicsi ember nagy iparkodását próbálja megjeleníteni, amint sámliról szeretné felérni a többiek átérezte tragikumot.

 

VESZETT MUNKA BALLADÁJA

 

Nyolc éves se voltam,

az az idő távol,

édesanyám, kedvesanyám

megjött a munkából.

 

Nem is a munkából,

inkább a híjából,

édesanyám, kedvesanyám

nem dolgozik mától.

 

Nem mintha dolgozni

maga nem akarna,

édesanyám, kedvesanyám

lapátra lett rakva.

 

Apámnak már régen

nem is volt állása,

ebből baj lesz, nem kis baj lesz,

akárki meglássa.

 

Ott búsult a bátyám

talpig búbánatban,

búsul apám, búsul anyám,

én meg kimaradtam.

 

Álltam, nem értettem,

értettem, de mégse,

és a könnyek, galád könnyek

jól el voltak késve.

 

Aztán a matchboxom

jutott az eszembe,

a lendkerék, hej a kerék

miként hagyott cserben!

 

Nem gurul, nem sivít

többé már a járgány,

én, kisgyerek, szegény gyerek,

ott hüppögtem árván.

 

Nem gurul, nem gördül

többé a kisautóm,

de a könnyem, a sós könnyem

legördül az arcon.

 

Így kapcsolódtam be

össznépi sírásba,

ha gyászolunk, mind gyászoljunk,

akárki meglássa.