2. MINTHA VALAKI A CSONTOMBAN KAPIRGÁSZNA
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: HALOTTNÉZŐ (2007)
Egyik első napom lehetett az új suliban, de rögtön beálltam a csúfolásba. A neve miatt csúfoltuk, hogy Baagi-daagi, pedig vékony volt, csillogó gombszemű. Ült megszégyenülve, körbeugráltuk, mint az indiánok, valaki rákezdte azt is, hogy fingott-fingott, már fogtuk is be az orrunkat, és ugráltunk, mint befogott orrú indiánok. A lány csak ült, vörös volt az arca, vörös a nyaka, amennyi látszott belőle. Nagyon furcsán tud kivörösödni, először megjelenik két piros folt a két arcán, mint mikor futástól melegszik ki az ember, aztán a homlokán, halántékán, szája körül is piros foltok tünedeztek elő, mintha darázs csípte volna meg, és lassan szűnik meg az azokat elválasztó fehér övezet, míg végül rákvörös nem lesz az egész arc, haja tövétől az álla hegyéig.
Most már közéjük számítottam, nem mint mikor csendben olvastam egy sarokban, a fiúk meg a pad alatt caplattak négykézláb, és egymást ölték két különféle zászló alatt. Az egyik bandát FASZISTÁKnak, a másikat BASZISTÁKnak hívták nagy halálfejekkel, címersasokkal meg mindennel körítve. Féltem volna, hogy besorozzanak, meg attól is, hogy ajánlkozom, és esetleg mégse soroznak be, így inkább olvastam, de fél szememet mindig rajtuk tartva követtem a fejleményeket. Juj, te kis könyvmoly, mondogatta kásásan a Büzi, és megcsiklandozott, pedig utáltam, valamilyen Kati néni, de mindenki csak így hívta. Tényleg büdös volt, arca puffadt, haja piszkosszürke kontyba csavarva, fehér köpenybe szorított gömböc-alakjából pedig szétfolyó, hatalmas melle ötlött először szembe, büntetéskor avval tolta maga előtt kiszemelt áldozatát. A köpeny fölött félkörben kilátszó zsíros bőrén minden pórus kidudorodott, talán azok voltak a bűzmirigyei, onnan párolgott áporodott szaga. Többnyire tojt a fejünkre, vastag szemüvegét feltéve rejtvényt fejtett, vagy kézimunkázott, mint valami elfuserált nagyanyó, nemigen tudtuk elképzelni, hogy unokái legyenek, vagy ha mégis, hát úgy kell nekik. Időnként rájött az ötperc, a faszista és a baszista zászlót elkobozta, összegyűrte és kidobta, de a srácok csak nem jöttek fel a pad alól, hiába húzgálta őket lábuknál fogva, kitartóan kapaszkodtak az összeerősített, öreg padok vasrúdjaiba, az egész szerkezet együtt mozgott velük, és a Büzi szuszogva adta fel, már visítani se maradt ereje. A szétdobált papírgombóc-lövedékek láttán megparancsolta, hogy dobják ki mindet a szemetesbe, de csak azt érte el, hogy ő maga lett a célpont, csak úgy pattogtak róla a papírgalacsinok. Erre az igazgatóval kezdett fenyegetőzni, meg is lett a hatása, a célpont áthelyeződött a sarokba, mindenki a szemetest célozta, csakhogy azon rajta volt a teteje. Mire a Büzi üvöltve leszedte, nem volt mit tennie, neki magának kellett megtöltenie a mellépotyogott lövedékekkel, mert már a kutya sem törődött vele: a pad alatt mindenki a következő nagy összecsapásra készülődött, gyártották a két elszánt ellenpárt új harci jelvényeit.
Mégis én fogtam meg a Bagi kezét a sorban, talán mert senki más nem akarta, párnás tenyér, jó volt fogni. Mosolygott, úgyhogy átfutott a fejemen, talán mégis ő fingott akkor, most már mindegy. A fasoron végig óriás gesztenyefák álltak, egy-egy levelük bőven betakart egy gyerektenyeret vagy kettőt is. A levélcsokrok úgy nőttek össze, mint egy-egy kéz, mintha a fáknak végtelen sok keze lett volna. Ezen a sok kézen, mint valami pincérek, tavasszal virágos gyertyákat tartottak, ősszel meg mint játékos csengőket, a gesztenyetokokat himbálták velük. Néhány gesztenye lepotyogott nedves, zöld bébikorában, a többség meg tüskésen és éretten és fényesen, hogy a tanítónénik és óvónénik elrendelhessék a nagy gesztenyeszedést.
A kisebbek és oktondiak ilyenkor gyufafejszemű, pálcikakezű, -lábú emberkéket, lovakat szerkesztgettek és jól szórakoztak. A nagyobbak és értelmesebbek annak tudatában, hogy a gesztenye terméséből gyógyhatású anyagok vonhatók ki, zacskókba szedték a gesztenyét kilószámra, ne maradjon a kicsiknek és oktondiaknak. A nagyok és okosak tudták, mikor nem néz oda a tanár, mikor lehet dobálni egymást és a lányokat, tüskés gubóval ott teremni társunk mögött, és kicsi pöttyökből álló mintát nyomtatni a fülcimpájába vagy a nyakára. Azt is, milyen sárgás, kásás pép lesz a ripityára taposott gesztenyéből, és kis vízzel milyen pompás, kutyafos-szerű főzet kotyvasztható belőle egy zacskóban vagy kisebb edényben.
Ami összegyűlt, természetesen beszolgáltattuk a központi gyűjtésbe, és miután minden osztály beszolgáltatta a magáét, szocialista verseny alakult ki az egyes osztályok között, meg persze az egész úttörőcsapat is szocialista versenyzett a kerület, a város és a megye és az ország összes úttörőcsapatával. Valahol valakik nagyon meg is nyerhették ezt a versenyt, talán mert sok-sok gesztenye terem arrafelé, vagy mert a szőrösszívű igazgató kihajtott minden diákot kényszer-gesztenyeszedésre, ami végeredményben nem is olyan rossz csere, még mindig jobb, mint a tanítás. És akkor ott a kicsiknek nem maradt semmi játszanivaló, és mind egy szálig sírva mentek haza, az óvodaablakokból pedig eltűntek vagy már eleve meg se jelentek ott a gesztenyefigurák, az úttörőcsapat pedig kaphatott egy nagy-nagy országos dicséretet.
Mindenesetre már az is jó volt, ha a fasorban járva belerúghattunk egy-egy zöldes, kihasadt és a hasadásnál már barnuló, vagy még masszív és csupazöld tokba, mely táncolva keringett tovább, mígnem valami akadálynál előbb-utóbb csak kiröppent egy meglepetés-méretű, -színű és -formájú golyó. A nagyon frissek olyanok voltak, mintha kávéval fröcskölte volna be valaki találomra őket, a nagyon öregek héja már belappadt és szíjasodott, az ikrek egyik fele, amellyel összetapadva feküdtek a közös burokban, sokszor teljesen lapos volt, ezért amikor később rugdostam őket, kiszámíthatatlanul ide-oda szökdécseltek. És voltak szeszélyes rajzú, fura zebrák, zsiráfok, tejfehér újoncok vagy majdnem tiszta barnák, egyetlen egész kicsi mészcsöppel.
És az ugrándozó gesztenyék fasorában, a sok koszos, tavalyi gesztenyehulla vagy a sok széttaposott idei között, a pici, tüskös, libegő babagesztenyék és az illatot fuvolázó, égre meredő virágfüzérek alatt jártak évhosszat a debilgyerekek, jártak hang nélkül, gyönyörűre krómozott tolókocsikban, speciális drapp gumikerekeken, amelyből kétféle volt, egy nagyon kicsi meg egy nagyon nagy, mint a könyvekben, a régi velocipédeken. Csak nem pödrött bajszú, masniskalapos, csíkostrikós uraságok tekerték a pedált, hanem anyukák és apukák tologatták őket, mind külföldiül beszéltek, angolul, németül vagy hollandul, fő, hogy a magyarok ne értsék. Én is beszéltem volna más nyelven szívesen, hogy ne értsenek, dühös voltam rájuk, hogy nekik sikerül. Így maradtam a sifrírozott üzeneteknél: volt egy titkos rácsom, amelyet elforgatva a tízszer tízes mezőbe írt tízszer tíz betű a mindig a megfelelő sorrendben kukkantott ki a réseken, és értelmes üzenetté állt össze.
Valleyrac napokon keresztül izzadt, hol a beszűrődő aranyszín ragyogásban, hol lámpája fényében, beszíva a petróleum fanyar illatának és az öböl sós páráinak különös keverékét. A hőség már-már elviselhetetlenül nehezedett a városra, izzottak a kandeláberek, fémkorlátok, a kikötőben a vasbakok, Valleyrac feje is főtt éjjel-nappal, ám erről a hőség csak részben tehetett. Marie már megtanulta, hogy eszébe ne jusson a lépcsőfordulóból szólítani őt, akár reggeliről, akár ebédről vagy vacsoráról lett légyen szó. Mindig tiszta kötényben, fejkötőben, kezében ezüsttálcával jelent meg az ajtóban, a férfi türelmetlen mozdulatát követően a gőzölgő ételt letette a mahagóni-intarziás kisasztalkára, és udvariasan Valleyrac lelkére kötötte, hogy egyék, mielőtt kihűl. Mikor azonban egy-másfél óra múltán megint bekopogott a szobába, és a válasz esetleges hiányával mit sem törődve határozottan benyitott, gyakorta előfordult, hogy a gondosan előkészített fogásokat érintetlenül, kihűlve találta, s ha emiatt szemrehányást tett, Valleyrac rá se nézve intette le őt, magabiztos karmesteri mozdulattal, erélyesen hozva létre a nagyszabású szimfonikus mű tagolásához elengedhetetlen csöndet, azt a zenei csöndet, mely nemritkán komor viharok, színpompás természeti színjátékok előhírnöke. Marie, drága Maire, akadt meg néhanap a szenvedését nemesen palástoló ifjú arcon Valleyrac szeme egy pillanatra. Az önfeláldozás az élete, magát adja oda, teljesen elégő áldozat gyanánt, s mi haszna származik mindebből? A leghatározottabban semmi. Hát még ha tudná, mily messzire vezet az az út, melyen Valleyrac most elindult, s ahonnan talán nincs is visszatérés. A férfi a hőség ellenére akaratlan megborzongott, majd megrázta fejét, hogy az elgyöngítő gondolatokat megszületésük pillanatában szertefoszlassa: ki sziklafal magasán kapaszkodik, nem nézhet le a mélybe, mert akkor menthetetlenül elveszett.
A tájra nap nap után mind nyomasztóbban nehezedett a csend, a szalonokban szárnyaszegett hangulat uralkodott, a máskor kéretlenül is oly szellemes ficsúrok barkója alól izzadságcseppek csurogtak, melyeket lendületesnek szánt mozdulattal törölt le egy-egy zsebből előröppenő monogramos patyolatkendő; a mámik puffadt és divatos selyemruháikba befűzve tikkadoztak, fejfájásra panaszkodtak, és hol a kevés megmaradt jégveremből feltöltetett jégkásás zsákocskákkal hűttették halántékukat, hol pincéből hozatott frissítővel kívántak enyhíteni kínjaikon; a sétalovaglások- és kocsikázások, a szabadban rendezett piknikek évada leáldozott, mozdulni se volt kedve senkinek, zsalugáterrel lehunyt szemű alkóvok félhomályán pihegve sorvadoztak a máskor oly táncos lábú, mindennap új toalettet reklamáló hamiskás kisasszonykák. Mindössze a mezőn arca verítékével fáradozó paraszt tűrte közömbösen az újabb csapást, mely egy volt csupán keservesen lemorzsolt élete számolatlan tehertételeinek, s hajtotta éppoly egykedvűen barmát, nyelte éppoly közömbösen gyorsan megszikkadó kenyerét, megáporodó kútvizét, mint amily állati természetességgel megkergette s izzadtan leteperte a maga vagy másvalaki asszonyát a frissen rakott kazlak tövén.
Az elegáns, karcsú bábkorlátos terrace-ok csak alkonyatkor népesültek be, az előkelő társaság színes marionett-ruhákban páváskodott, ám a társadalmi máz alól minduntalan kiütközött ama kisszerűség, mely miatt Valleyrac oly nehezen viselte az eldugott helyőrségi városkának belterjes klímáját, a szalónok merev légkörét, melyen a tiszti és tengerésztiszti kinevezések, áthelyezések gyakorisága mit sem változtatott. Jóllehet a tenger közelsége miatt a kikötő a legkülönfélébb távoli partok groteszk és sokszínű söpredékével népesült be, fülönfüggős mulattok, vigyorgó szerecsenek, hallgatag arabusok, termetes hollandok, veresképű skótok kavarogtak kocsmáiban, és hadarták százféle nyelven hallomásból vett történetek, homályos eredetű bölcsességek, kétes hitelű élménybeszámolók és mesterien szőtt mesék különös habarékát, s jóllehet egyszerű ruhába öltözötten maga Valleyrac is szívesen időzött eme festői környezetben, élvezettel fejtve meg egy-egy keveréknyelv varázslatos hieroglif-rendszerét, nyelvtani és szófaji táblázatokat körmölve zsíros, egyenetlen kocsmai faasztalok sarkán, részeg hahota és kétes élcek közepette, most más, nagyobb rejtély kötötte le rezzenékeny kutatói figyelmét, és milliméterről milliméterre, módszeresen, konok elszántsággal araszolt ama labirintus belseje felé, hol ki tudja, miféle kiméra les rá, hogy hatalmába kerítse életét. Anélkül, hogy erre nézvést holmi kézzelfogható biztosítékai lettek volna, hiszen a valószínűség-számítás törvényei szerint, jól tudta, ez a feszített kombinációs munka mindössze néhány ezer lehetséges, ám hasznavehetetlennek bizonyuló variáció kiküszöbölése mellett, s a legcsekélyebb eredmény nélkül is akár évekig elhúzódhat, határozottan egyre közelebb érezte magát a megfejtéshez. Jószerivel maga sem tudta volna megmondani, miből, talán idegeinek valamely meghatározhatatlan s mind élénkebb remegéséből, talán a lég fluidumtartalmának rejtelmes gyarapodásából, csontjában, velejében érezte ama titkos óra közeledtét, mely lezárja élete egy szakaszát, s új távlatokat nyit a jövőre, új és félelmetes, de mindenképpen férfiúhoz méltó próbatételeknek során indítva el hősünket. Választóvonalon találtatott, akár a börtön lépcsején felfelé vánszorgó szabadulandó rab, ki félig hiszi csak, hogy odakünn szabadsága vár rá, és felemeli zúzott arcát a napfénybe, melynek súlya valósággal összeroskasztja elgyengült testét.
Egy este aztán heves szélrohamok törtek be a házak nyitott ablakán, néhol csörömpölve ki is hullott az üvegtábla, cselédek szaladgáltak sikoltozva, zsalugáterek csapódtak törzsi dobszóra emlékeztető szilajsággal, szemét keringett az utcákon, szárítókötelekről lopott ruhadarabokkal táncolt kacagva a szél. A kikötőben rémisztő polkát jártak a hajók, hol felbukva, hol hullámvölgybe merülten, hol kiegyenesedve, hol féloldalra dőlve, s világosan látszott most, hogy dióhéjak csupán, apró játékszerek egy kékujjú, hatalmas óriás körme között, s nem büszke, hatalmas építmények, amilyennek búcsúzáskor látják elnehezedett szívű férfiak, zsebkendő-lobogtató hölgyek és szipogó gyerkőcök. A hetek óta vemhes táj vihart ellett, s nem is akármilyet: a babszem nagyságú cseppekben zuhogó zápor tombolva csapott le a tetőkre, fékevesztett ütemben verte a bádogot s a palát, s éppen amikor a legdühödtebben őrjöngött, diadalüvöltés reszkettette meg Valleyrac házának mozdulatlan levegőjét. A férfi az ablaknál állt, a villámlás szaggatott fényébe tartva a megfejtendő írásjegyeket tartalmazó papírt s a végre elkészült rostélyt, mely mint zárba illő kulcs, ím felnyitotta előtte a titkok ajtaját. Az ajtó felnyílt, Marie állt rémülten a küszöbön, és boldogságában éppoly tágra nyílt szeme, mikor Valleyrac egyetlen ugrással mellette termett, átölelte őt, és szenvedélyes csókban ajkára forrt. Ó, Marie, ez az, Marie, kiáltott a nekihevült tudós, megtapogatta mindig degeszre tömött zsebében hordott iratait, felkapta a fal mellől régóta összekészített utazótáskáját, mely csak a nem nélkülözhető legszükségesebbeket tartalmazta, egyebek közt egy pár pisztolyt, némi lőszert és egy arannyal telt erszényt, majd kirohant az esőbe. A lány elképedten bámult utána, s talán nem tudta meg soha, hogy az a bizonyos Marie voltaképpen nem az ő neve, hanem egy hajóé. Eközben a férfi már a kikötő felé loholt, mit sem törődve a haját, ruháját átáztató, arcát ostorozó zivatarral, sem azzal, hogy az értékes pergamenlapot, melyért nem sokkal korábban habozás nélkül vérét ontotta s életét áldozta volna, ronggyá áztatja kezében az eső, hiszen ama üzenetnek minden egyes betűje oly rendkívüli erővel égett elméjébe ama villamos pillanatban, hogy álmából ébredve is kívülről tudta volna citálni.
Gurultak a fák alatt a villogó tolószékek, álljatok félre, gyerekek, hadd menjenek el itt a… A tanító néni nem merte befejezni a mondatot, nem volt rá szavunk, kicsodák, micsodák ezek. Szinte mindenre volt szó, de erre egy se. Gurultak a nyomigyerekek, kicsit irigyeltük őket, akkor is, ha nyomik, olyan szép hangtalanul gurították őket, egyáltalán, a szüleik láthatólag egész nap őket gurigázták, eljöttek ide, az Isten háta mögé, hogy mind csak őket gurigázzák. Meg mikor nem gurigázták is, nyilván emelgették, ide-oda pakolták, ültették, etették, vécéztették vagy pelenkázták őket, mert ha volt is ezeknek keze-lába, csak ilyen hosszú, vékony sáskaszerű végtagok voltak azok, összecsuklanak, mint a collstok. Meg hát nyugatiak voltak, mi meg itt a napejban csak keleti hülyegyerekek, ha a fejünk tetejére álltunk is. És az Intézetbe vitték őket, mert az Intézet világhírű volt, hiába, a magyar agynak nincsen párja, kitaláltuk a golyóstollat, a telefonközpontot, a dinamót és a cévitamint (azt nem biztos, hogy jól tettük, mert belül savanyú, ha sokáig szopogatja az ember), és ha nem jönnek a kommunisták, a Csonka-mobil meghódította volna a világot, megelőzi Fordot és az összes többit, és akkor nemcsak a csehszlovákoknak, a románoknak, a jugóknak meg a németeknek lehetne saját gyártmányú kocsijuk, hanem nekünk is, hát mért nincs nekünk saját kocsink, megmondom miért, hogy az önbecsülésünket lerombolják, azért, hát lóizét a valagunkba, csapott az asztalra apám, ne beszélj csúnyán, szólt közbe anyám, valag az nem csúnya, falun így mondják, és kész. Azért engedik meg a rothadó nyugatiaknak, hogy ide hozzák a nyomi gyerekeiket, a mi intézetünkbe, és a mi nyomi gyerekeink már ne juthassanak be, vagy csak méregdrágán, mert kell a piszkos valutájuk, mert annyi az államadósság, hogy kell minden valuta, meg kell az elvtársaknak is, ha nyugatra mennek, saját fülemmel hallottam, amint az egyik nagyfejű arról értekezett, melyik amerikai államban jobb a teknőcleves íze, hol mit tesznek bele, a másik meg azt mondta, egy angol cégtől rendel cipőt, mert élni tudni kell, és ő nem hagyja tönkretenni a lábát, harminc-negyven párat vesz egyszerre, mert egy hétnél tovább nem egészséges hordani, kiküldik őket marxista esztétikát tanítani valami hülye egyetemre, őmiattuk nem jut hely a magyar nyomi gyereknek a saját csodaintézetünkben. Surrogtak a kerekek, szikráztak az aranyküllők, csak néztük, hogyan tolják bele azokat a nyugati gyerekeket a napba, már csurom aranyfény volt mindegyik, ahogy mentek tovább, mi meg egészen visszacsavartuk a fejünket, mint valami villanykörtét, hogy még mindig és még mindig nézhessünk utánuk.
A Bagi tenyere milyen puha, örültem, hogy nem haragszik a csúfolásért, mintha észre se vette volna, hogy beálltam a csúfolók közé, pedig látszott rajta, hogy nagyon is észrevette, és most azon mesterkedik, nehogy valahogy megharagudjak rá, amiért észrevette, hogy én is, nehogy keresztülbucskázzak a fejemen, és megint olyan legyek hirtelen, mint amikor őt kicsúfoltam. Igyekszik, hogy ne haragudjam rá, amiért egyszer már haragudtam rá, amiért arra emlékeztet, hogy egyszer már haragudtam rá. Furcsa melegség töltött el, most nagyon jó leszek, jó leszek veled, Kriszti, hogy örüljél. És lázasan meséltem neki valamit rögtön a teuton lovagokról, és annyira örült, mintha mindig is arra vágyott volna, hogy a teuton lovagokról meséljenek neki, a jelképükről, amelyet belehímeztek a lovak takaróiba meg a köpenyeikbe, a tizenhétrét önmagára hajlítva edzett kardjaik vasáról meg az egész keskeny szemréssel ellátott sisakjaikról. A Krisztin látszott, hogy akkor is örülne, ha mindezt teutonul mesélném neki. Közölte, egészen fenn laknak az erdőben, és a szarvasok meg az őzikék télen kijönnek az erdőszélre, mert éhesek, és pontosan az ő ablaka alá jönnek, és onnan néznek fel nagyra meresztett szemmel. Bólintottam, erre folytatta, avval, hogy van a kert végében egy bunkere, igazából egy tündérpalota, és nagyon alázatosan várta, hogy kiröhögöm-e. Megint bólintottam, mire beindult a mesegép, jáspis kupákkal és brokát függönyökkel, terülj-terülj asztalokkal és bársony zsámolyokkal. Most meg nekem lett volna mindegy, ha teutonul mondja is.
Aztán tél lett, vittem a Baginak a leckét, mert hiányzott, és amikor a tanár kérdezte, na, ki lesz olyan kedves, a fiúk besüvöltötték a nevemet, elég ciki volt, fülig vörösen bólintottam rá, csak vége legyen már. Krisztiék utcájában igyekeztem a hóban mindig valakinek a lábnyomába lépni. Így álcázhattam a legjobban, merre járok, így olvadhatok bele a szürkületbe. A meredek utcán fölfelé jószerivel egy-két összefüggő lábnyom maradt már csak, a legormótlanabb mind közt a kalapos ember lábnyoma. A kalapos ember télen nemigen volt látható, nyilván rejtőzött valahol, és terveket kovácsolt. Kis ember létére jó, öles nagy léptekkel halad, ráadásul hegynek fölfelé. Félelmetesen erős lábú ember. Csak a Bagiékhoz jöhetett, hiszen már nincs több ház a dombon. Biztos bejáratos hozzájuk, kinyomozta, ki a barátnőm, kifundálta, hogyan szoríthat legjobban sarokba. Ott ül majd egy széken, a Bagi mamája kisírt szemmel, megkötözve egy másikon, az az ember lefogja a kislányt, éles, görbe kését a torkára tartja, ülj le, fiú, beszédem van veled, ha kedves neked az ő élete, ne próbálkozz semmivel, mert azon nyomban kieresztem a vérét. Öltem én már malacot, több tucatnyit, és szúrtam le embert, nem is egyet, alig van különbség. Ha tudod, hova kell bökni, olyan szép engedelmesen nyaklik össze az egyik, mint a másik, ülj le, fiú, és meséld el, mit kutakodsz utánam.
Legszívesebben visszafordultam volna, és hanyatt-homlok rohanok lefelé az utcán, összevissza taposva az idefelé oly gondosan követett nyomokat, elcsúszva, belehemperegve a hóba, míg csurom víz nem lesz mindenem. Nem lehetett: ott a lecke, megígértem, hogy átviszem, mit mondanék, hogy beijedtem a sötét utcán? Fellélegeztem, de meg is borzongtam, a nyomok nem álltak meg a Bagiék házánál, tovább kapaszkodtak a dombhátra, elvesztek a fák között. Gyorsan becsöngettem, a mamája nyitott ajtót, kötött mellényben, apró volt, mint a Kriszti, nálam nem sokkal magasabb, gyere, gyere Jancsikka. Nem szerettem ezt a Jancsikkázást, azt se, hogy Krisztikkának szólította a lányát. A lány arcán két tűzpiros almafolt virított, a szokásosnál jobban csillogott a szeme, és kötött mellény volt rajta, mint az anyján. Nyelve hegyét kidugva éppen illesztgetett. A hosszú asztalon vagy száz tenyérnyi méretű filcmikulás feküdt szép sorban, mint egy hadsereg. Mellettük halmokban álltak a kezek, csizmák, szemnek való gombok, szakállnak való vattapamacsok, ezeket kellett felragasztgatni rájuk ragasztóba mártott kicsi ecsettel, mert a Kriszti anyukája kisiparos volt, ez állt a névjegyén is. Az én szüleimnek nem volt névjegye, nekem meg az öcsémnek-húgomnak se, ami persze nem csodálatos, de hát éppen csinálhattunk volna, annyi mindent csináltunk, képregényt, bélyeget, fafaragást, rézdomborművet, csak éppen névjegyet nem, az olyan maszekolós dolog volt, felvágós dolog, kivagyiskodás, mi meg névjegy nélkül is, ugye, vagyunk, akik vagyunk.
Mondom, hiányoztál, hoztam a leckét. Tényleg?, néz a szemembe, a Mikulás arcán most helyére került két fekete gomb. Tényleg, itt van, nyökögöm. És hiányozni tényleg hiányoztam? Hát persze. Akkor az Ancsa, az a kis dedós már nem is elég?, hangzik a kérdés a Mikulás ujjbeggyel lesimogatott friss szakállából. Megölöm a Csókát, annak az állatnak mindig a szexen jár az esze, és mióta elmondtam neki, hogy az Ancsába vagyok szerelmes, direkt mindig megállítja a folyosón, kérdez tőle valami hülyeséget, az Ancsa szép illedelmesen válaszol, mert így nevelték, válaszolj szépen illedelmesen, és erre a Csóka odaveti nekem, nagyon szép hangja van az Ancsádnak, tudja a szemét, hogy én úgyse merek kérdezni tőle semmit, még hülyeséget se, hogy hallanám a hangját, látom, hogy szegény Ancsa fülig vörös, a Csóka vigyorogva bámul rám, legszívesebben hasba rúgnám, na most meg még ez az árulkodás is, most már tényleg kibelezem. Mondom neki, ezt meg melyik hülye mesélte be? Azért, mert az ő szeme barna, az enyém meg kék? Vagy mert a haja göndör? Úgy van csináltatva, azt mondják, fodrászhoz hordja az anyukája, csapódik csáléra szemrehányóan a mikulássapka, a csúcsán bojtnyi vattapamat. Mért hiszel el, mondom, minden hülyének minden hülyeséget? Szóval nem igaz, fordul felém, kezében egy apró Mikulás-kézzel, a nyelve hegyét megint kidugja, éppolyan rózsaszín, akár a mikulások nemezből kivágott arca. Nem hát, mondom, megköszönöm a mézeskalácsot, amit egy kosárban hozott be az anyukája, ő is vesz egyet, egyszerre harapunk bele, és egymás szemébe nézünk. Kriszti kikísér az előszobába, csapd be a kertkapput jó erősen, Jancsikka, te meg köszönj el gyorsan, hideg az előszobba. Kriszti visszahúzza az iskolatáskámat, vállamnál fogva megfordít, forró ujjai lezárják a szemhéjamat. Két pici, nedves nyalintás a becsukott szememre, ennyi az egész, látom a nyelvét a zárt szemhéjamon keresztül, foszforeszkáló nyoma ott marad, összehúzza a bőröm, mint a száradó csiganyál, kint a hidegben is érzem, ujjamat óvatosan benedvesítem, odaérintem és megízlelem, de semmi különös íze. Elképzelem, ahogy a baktériumok betódulnak a számba, leszánkáznak a nyelőcsövemen, osztódnak és terjednek, hadakoznak az immunrendszeremmel, ahogy a Lázár mondaná, előre látom magam betegen, Kriszti vagy Ancsa hozza nekem a leckét, és mosolygok. Hanyatt-homlok rohantam lefelé az utcán, összevissza taposva az idefelé oly gondosan követett nyomokat, elcsúsztam, belehemperegtem a hóba, míg csurom víz nem lett mindenem.
Korábban ezerszer átbeszéltük, hogy Trabanton fogunk járni, de gyerekünk az nem lesz, építünk egy házat a hegytetőre, eggyel feljebb, mint az övék, mert onnan még jobb a kilátás, és még nagyobbat tudnak csúszni lefelé szánkón a gyerekeink, ha mégis születnének valahogy. A templomkertben ültünk, a Krisztus melletti padon, a szobor talapzatában üreg nyílott, az üregből gyertyák hunyorogtak ránk gyanakodva. Zarándok nénikék gyújtották, azért tették az üregbe, hogy a szél, az eső el ne oltsa, aztán elmentek, összecsomagolták az elemózsiát, műbőr táskákba rakták csörgő-zörgő rózsafüzéreiket, vászonzsebkendőbe fújták az orrukat, és bottal kisántikáltak a rájuk váró buszokhoz, remek üreg volt, a fala csupa korom, és a legkülönfélébb gyertyák, mécsesek nyújtogatták kanócaikat, lehetett olvasztani, gyúrni a viaszt, kiszabadítani és újragyújtani a kialudt kanócokat.
Ha meguntuk a pirózást, visszaültünk a padra, beszéltünk az osztályról, az Ancsáról, akinek a testvére is idejár, de egyáltalán nem hasonlítanak egymásra, azt mondják, örökbefogadott gyerekek, mert a szüleiknek nem lehetett, de amíg egészen kicsik voltak, nem mondták meg nekik, csak amikor már iskolások lettek, és a kicsi nem értette, továbbra is apának-anyának szólította őket, a nagyobbik viszont napokig sírt, iskolába se jött egy ideig, se az anyukájuk, aki énektanár volt nálunk. Ugye nem igaz, hogy a barnaszeműbe vagyok szerelmes, ugye, mindig belé, a Krisztibe? Mikor már sötétedni kezdett, és a templomkert lassan kiürült, csak a fasorban baktattak a misére igyekvők, az újragyújtott gyertyák pedig olyan bolond lobogásba fogtak, hogy Kriszti szeme egészen vadul csillogott tőle, szóval akkor le kellett hunynom a szemem, és a Kriszti megnyalta a szemgolyómat, nyelve hegyével egészen finoman szétkenegette rajta a nyálat, mintha szemfestékkel festené ki. Libabőrös lettem ilyenkor, mintha valaki a csontomban kapirgászna, nagyon finoman és nagyon kitartóan. Aztán Kriszti megnyalta a szemöldökömet is, és szétkente rajta a nyálat, oda-vissza borzolta a szőröket, mint egy fenyőgallyat, összetapadtak és szétváltak a tüskék, most már a hátgerincem is borzongott. Nyelve araszolt a fülem tekervényében, nyakamon és arcomon is nedves foltok jelezték útját. Az orromat meg a számat kikerülte, azt már nem merte volna, és persze betegséget lehet úgy kapni, sose tudni, mi bujkál az emberben, jobb az elővigyázatosság, mondta a Lázár. És mikor hazakísértem, visszafelé odatérdeltem a halott Krisztus elé, bocsásson meg, amiért épp előtte, éppen ott, a padon, ilyenkor lefelé zuhantam lehunyt szemhéjam mögött, mint egy fogadalmi pénzdarab valamelyik csehországi vár kútjába, és zuhanás közben, ahogy a süvítő levegő körbenyalogatta arcomat, felparázslott az összes nyálas folt és kacskaringós csiganyom, kiégették a bőrömet. Krisztus sírni kezdett, a gesztenyelevelekről hatalmas cseppekben csurgott nyakamba az eső, átázott a ruhám, a táskám, a cipőm.
A Szurdok oldalában barlangok nyíltak, valamikor tengerfenék volt ez, magyarázták a tanárok, csak a tektonikus mozgás felgyűrte, tényleg marokszámra lehetett gyűjtögetni a páros kagylóhéjakat, harántcsavaros csigaházakat, néha úgy beleragadtak a kőbe, ki se lehetett szedni őket. A mi barlangunk egy nagydarab óriás viszketős könyökhajlata volt, pereme alá be lehetett húzódni, de a talaj befelé lejtett, esőben megázott volna az ember, ezért nem laktak ott csövesek, rengeteg csöves élt amúgy az erdőben szanaszét, igazi remeték, rendes kis guberált háztartással. A szikla kiugrott fejünk fölé, és súlyával úgy összenyomta saját anyagát, hogy az porlott, mint az öreg vakolat, rajzolni lehetett vele, de még krétának is puha volt, folyton eltöredezett. A fák törzsét céloztuk a kődarabokkal, ha sikerült eltrafálni a kérget, kis fehér folt jelezte a találatot. Egész pöttyösek voltak már a fák, mint a moníliás körte húsa. A hegy fehér bálnatestén falevelek visszfénye, hullámok tánca, a ferde fénysugarakban izzó planktonok kavarogtak, fejünk fölött összecsapott a Pannon-tenger, hagytam, hadd marja arcomat a nap tüze. Árnyék libbent az arcomra, tengeri hal uszonya súrlódott a bőrömhöz, ez is hozzátartozott a tenger alatti világhoz. Aztán Kriszti tartotta arcát a napba, és én következtem, megvártam, míg bőre felforrósodik, míg pici izzadságcsöppek ülnek az orra tövébe, a homlokára, és tisztára nyalogattam, mint macska a kölykét.
Hirtelen mintha motoros fűrész berregett volna fel, belevisszhangzott a szurdok. Kilestünk az arany pókhálóval felszalagozott ágak közt, és láttuk, hogy a Kotnyek az a Simsonján, csak úgy füstöl utána a tengermélyi krétapor. A Kotnyek úgy bukott le az osztályunkba, vastag szemüvege volt, pont úgy vigyorgott, akár egy képregény-figura, állánál és az alsó állkapcsánál indult a dolog, s csak aztán kezdett el röhögni a felső állkapcsa is. Kis bajsza volt, hangja férfihang, lila-narancssárga csíkos kötött sálat hordott motorozáshoz, de sapkát sose, így lehet megkopaszodni, főleg télen, de ez a Kotnyeket nem izgatta, addig száguldozott, amíg egész be nem párásodott a vastag szemüvege. A Baginak elmeséltem, hogy a Kotnyek bátyja fogott egy szukát, megerőszakolta, és ledobta a nagy szakadéknál, meg azt is, hogy mi megtaláltuk, még élt, nyüszítve fetrengett a porban, s a Pétersszel kettesben fogtuk, felkötöttük egy fára, rángatózva halt meg, talán ott volt már a hasában a Kotnyek bátyjának a gyereke, félig kutya, félig ember kis korcs. Ezt már a Bagi nem hitte el, és persze nem is volt igaz, csak valamit kellett mondani, miközben a Kotnyek fűrészhangja távolodott, mintha sorban tarolná le a Szurdok összes fáit.
Nyáron a Bagiék átalakították az egész öreg házat, mentem segíteni, csömöszöltem az aljzatbetont, a kavicsosan hersegő, szürke masszát, míg fel nem jött a víz a tetejére, a tuszkoló csákánynyél után lyukak maradtak, biztosan megvan az a beton azóta is, megdöngöltem rendesen. Az új házban jobban el fognak majd férni, odaköltözik a Bagi nagymamája is, „ügyes gyerek vagy te, Jancsikka, te vagy most a férfi a háznál”, vihogott az anyuka. A Krisztinek persze nem volt apja, ahogy sok más lánynak sem a környéken, illetve csak évi egyszer, minden születésnapjára eljött, és hozott dolgokat. A férfiak itt valahogy nem bírták a gyűrődést, leléptek vagy beadták a kulcsot, jó, ha a tartásdíjat fizették. A konyhában ettünk, ahol mindig büdös volt, csatornaszagot nyeltünk a paprikás csirkéhez meg a kovászos uborkához, és behallatszott a munkások Szokol rádiója, valaki mintha egy egészen távol állomáson, tolató vonatok és ügybuzgó krampácsolók zörgése közepette énekelte volna, hogy szeretném a homokórát megállítani. Ebédhez előkerült a nagymama is, virágos műanyag otthonka volt rajta, szájából kipotyogott az étel. Nyeltem a csirkét és a büdöset, hozzá le kellett nyelnem a nagymamát is a pörköltmaszatos állával, valahogy a Kriszti csillogó szemébe sem akarózott most belenézni, azt a rohadék homokórát úgyse lehet megállítani.
Jött az a másik tél, közben a Bagi zsíros kis tokát növesztett, megduzzadtak a mellei, lehetett tapizni. Én csak egyszer tapiztam, mert zavart ez az egész, inkább más lányok útját álltam el, ahogy a többiektől láttam, valamivel kellett dicsekedni, meg hát izgalmas dolog volt, az illető mindig tiltakozott, de sosem túlságosan, és olyan jól esett utána szégyellni magamat. A többi fiúkat viszont nem zavarta, hogy a Bagi már ilyen nagydarab, sem az új barátnőjét, azt a nagyseggű Jurcseket, az órák közti szünetben köré gyűltek, és képeket nézegettek, meg verseket skandáltak, hogy a Toldi kétméteres faszát talicskán kell tolni, és kivörösödve vihogtak rajta. Ültem a padomban, olvastam, fél füllel figyeltem oda, mert nem érdekelt a mások kétméteres fasza. Semmi pénzért nem vegyültem volna közéjük, egy emelettel feljebb voltam én ennél az egésznél, a Bagit is csak egyszer tapiztam le, csak hogy meglegyen, a többi nem számít.
Azon a másik télen, mint minden télen, a Nagyrétre jártak szánkózni az osztályok, hóembert építeni, hógolyózni, fák, bokrok nőttek ott, kész labirintus, később mindent beépítettek, és furcsa elgondolni, hogy a sok-sok rohangálásunk helyén most padló van, valaki elterpeszkedik egy fotelban és tévét néz, valaki tisztába teszi a kicsijét, valaki szalonnát vág a kenyerére, és nem tudja, hogy ott van alatta az a sok talpnyom, az a sok bújócska és leskelődés, sok fáramászás és sok megvagy, elkaptalak. Hajigáltuk egymást, és egyszeriben hógolyót markolt a kezem, és a nagy röhögés meg lihegés meg izzadás közepette megláttam a Bagit, odarohantam, kipirult az arca a hidegtől, és két vagy másfél méterről az arcába vágtam a jeges hógolyómat, diadalmasan felüvöltöttem, és rohantam tovább, dobáltam másokat, de a szemem sarkából láttam, hogy sír, nem úgy, ahogy vihogni szokott a megnőtt melleivel, hanem úgy, ahogy azelőtt sírt volna, kislányosan, a Jurcsek hiába vigasztalja. A szünetben aztán nagy garral meséltem, hogy teljes erőből pofán dobtam, de mindenki csak annyit mondott, aha. Pedig valahányszor eszembe jutott a dolog, láttam a Bagi kivörösödött arcát, és legszívesebben bebújtam volna egy sarokba, leguggolok, behunyom a szemem, befogom a fülem és ordítok, ezért kellett még egyszer és még egyszer elmesélni röhögve, azoknak is, akiknek már a könyökén jött ki. Pedig nem volt nagy szám, ha valaki valakit teljes erőből pofán dobott, tudtam én is, ez nem nagy szám, csak nekem nagy szám, aki saját magamat dobtam pofán teljes erőből.