Egy belga...

Kategória: Friss forgácsok

Egy belga költőnő azt írja, Párizs tele van boldogtalan másolatokkal. Igaz ez Budapestre is, csenevész lakótelepi srácok kétméteres fekete kosarasok nevével ellátott ujjatlan pólókban, a hajviseletekről és piercingekről be lehet azonosítani az amerikai vagy magyar rocksztárt vagy színészt, aki modellül szolgált. Nagylányom reggel egy órával korábban kel, hogy haját úgy vasalja ki, ahogy kedvence hordja egy most futó filmből. Olyan könnyen ragadnak ránk ezek a másolt gesztusok! Különösen ha íróként az ember született, sőt, gyakorló kleptomán. Kamaszként hosszan gyakoroltam tükör előtt, hogyan húzzam fel csak és kizárólag az egyik szemöldökömet: már nem is tudom, kiről koppintottam ezt a mimikai elemet. Brüsszelben szedtem fel azt a szokást, hogy üdvözlésképpen bal szemsarokból rákacsintok egy-egy ismerősre. Nyilván bájgúnárkodásnak tartják ezt sokan… Elég találkoznom valakivel, máris hurcolok valamit, ami az ő tulajdona volt, próbálgatom magamra, mint valami levetett, mások kinőtte ruhát. Ezekből a szerzeményekből áll össze az, amit egyéniségnek csúfolunk. Másolat-voltomban viszont nem érzem magam boldogtalannak, hisz egyáltalán nem vágyom más létbe, más testbe.