4. KI TUDJA, MIFÉLE SÍKOSSÁG

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: HALOTTNÉZŐ (2007)

Márta néni arca sápadt volt és petyhüdt, akár egy nyers csirkecomb bőre, beszélni meg úgy beszélt, mintha valami pókháló lenne a száján, s az elnyelné a torkán kijövő hangok felét. Hosszú, mákos haja nagy kontyba felkötve, szoknyái egyenesre vasalva, blúzain kisasszonyos gallér. A „régimesékreemlékszelemég”, az valami vaníliás-porcukros dolog: engedelmesen és álmosan énekeltünk a sajtszagú, összevissza karistolt padú osztályteremben, akár egy víz alatti énekkar. Valami cirádás szalonba úsztunk át, ahol hűvös volt mindig, és a gyűrött madárarcú Márta néni keze keringett körülöttünk vaníliásan. Az egész tanító néni csupa madarakból volt összerakva, nyilván csukott ablaknál vetkőzhetett le este, otthon, nehogy a sok szárnyas szétszéledjen, mert akkor még egyszer nem szedi össze őket, nem szedi össze magát.
Szalonja közepén dohányzóasztalka, azon porcelán hamutartó, abban ezüstös fémből kis nyuszik, malacok, rókák, medvék, egy picit lehet nézni, forgatni őket, de játszani velük már nem, nem arra valók, nézd meg alaposan, tedd szépen vissza. Mindig csak egyet szabad venni, harapáskor vissza kell tartani a lélegzetet, nehogy az orrlikakból kiáramló levegő porcukorfelhőt libbentsen fel a vaníliás süteményről. A süti mintha már évek óta itt állna, töményen átitatva naftalinnal és pumpás légillatosító rózsavízzel, melynek utántöltéséről a nyugati rokonság gondoskodott, ugyanattól a cégtől vették a flakonokat, amely már a háború előtt is gyártotta, szállította, sőt, anno 1825, ahogy a cirkalmas címkén volt olvasható, szép kerek szám egy cégalapításhoz.
Aztán Icu néni átvette az énekkart. Vékony volt, ideges, harsány és jókedvű, bőre mint egy spanyol amazoné, tűsarkú cipői kopogtak, rakott szoknyái lobogtak, ahogy térült-fordult. Száján mindig izgalmas vérfolt piroslott, szempillája és frufruja felfelé pöndörödött, szemhéján a legszebb lepkék vastag hímpora. Áradó mozgalmi dalok jöttek zokogó lányokkal, vöröslő zászlókkal, ríkatós dallamokkal, az iskola hirtelen háborús szálláshellyé alakult át, mahorka- és lőporszagú fapadlója nyikorgott a poros csizmák alatt. Csirev, a frissen kinevezett, fiatal hadnagy végighaladt az esti folyosón, a teával felöntött gyógyszertári szesz sem hozott álmot a szemére, hallgatta a sebesültek nyögését és a holtfáradt egészségesek horkolását, ugyan mire lesznek képesek holnap ezek a fiúk, ez járt a fejében, s ha képesek lesznek is bármire, vajon mire lesz az elég, mi várja őket a vastagon burjánzó rengetegen túl. Azt sem tudta eldönteni, hány kilométerről jönnek az ágyúdörrenések, a távíróvonal süket volt ebben a porfészekben. Csirev félrehajtotta a függöny gyanánt szolgáló darócvászon pokrócot: mögötte rendezték be a hevenyészett gyengélkedőt, Antosa, a felcser nyitott szájjal, féloldalra esett fejjel hortyogott az ügyeleti széken, arcából darabokat metélt ki a vastagon füstölő, bűzös faggyúmécs fénye. Csirev végigment a hörgő, félholt tetemek közt, olykor ki tudja, miféle síkosságot érzett a lába alatt, szórakozottan végigsimított az egyik lázas homlokon, ragacsos lett a keze, bele se törölte nadrágjába, fűzte tovább gondolatait.
Már a kinti fák alatt járt, ugyan miért gondolja, hogy az éjszaka többet elárul majd neki, mint az előőrsnek a nappal, már negyvennyolc órája nekiindultak, és semmi hír róluk, nem rostokolhat hetekig itt, ebben a hőségben, felelősséggel tartozik ezekért a fiúkért, de érte, őérte, Pável Fomicsért, Csirev hadnagyért vajon ki felel itt, a semmi közepén. Sétája inkább automatizmus volt, teljességgel híjával bárminemű hadászati meggondolásnak, át akart lépni egy határvonalat, lehet, hogy saját magában, valaki élőlényt találni, akit tükörként állíthat maga elé, holott tudta, hogy ez esztelenség, hogy közeledtük hírére az egész környék kiürült, ki-ki szedte a sátorfáját, megmaradt jószágaival, pereputtyával együtt felkerekedett, buta parasztjai, csapkodta le sorra a felmagzott gyomok bugáit lovaglóostorával a hadnagy. Persze honnan is tudhatnák, hogy én, pont én, velük vagyok és nem ellenük, és vajon csakugyan velük vagyok-e, döbbent meg egy pillanatra, meg is torpant a gondolat súlya alatt, felnyögött, mint a sebesültek a gyengélkedőben, s ez a torkából kiszökött idegen hang magához is térítette, lovaglóostorával elhessegette a lidérceket, és halkan kopogtatott a kihaltnak látszó, sötétbe burkolózó kunyhó ajtaján.
Csirev nem számított rá, hogy az ajtó szinte azonnal feltárul, és valaki gyengéden befelé vonszolja őt: ha erősebben rángatják, alighanem dulakodni kezd, így azonban finoman falnak taszították a bezáruló ajtó mögötti sötétben, két lepke-súlyú kezet érzett a vállán, puha csókokat a szemén, a száján. Ekkor ocsúdott döbbenetéből, ruhájánál fogva megragadta, és a távoli sarokban pislákoló örökmécs felé penderítette az ismeretlent. Csirev hadileltárhoz szokott szeme egy pillanat alatt végigsepert a szegényes bútorzaton, felmérve azt is, hogy az egyetlen szóba jöhető fegyver a szelemenre akasztott sarló. Foglyát is szemügyre vette: némán zokogva állt ott a lány, kezét szájára szorította, vonásai eltorzultak, halántékán erek futkároztak. Bátor, szép arc, éppolyan nagy szemű, mint az ikon, melyre a tétova kanóc vetette fényfoszlányait. Csirev ösztönösen keresztet vetett volna, de aztán elszégyellte magát, végül is öntudatos forradalmár, fél kézzel cigarettát sodort, az örökmécsről meggyújtotta, résnyire szűkült szemmel, töprengve bámult maga elé.
És Icu néni átvette a zongoraórákat is, és ez jó volt, ő volt három éven belül a harmadik zongoratanárnőm. Andi nénivel kezdtem, aki járt Afrikában is, csak nem tudott megszokni ott, agyára ment, hogy állandóan rovarháló mögött kell élni, állandóan ki kell rázni a papucsokat, cipőket, mielőtt felvenné az ember, nem mászott-e beléjük skorpió. Hogy aztán mégis visszament-e Afrikába, nem tudom, mindenesetre jött az Editke, a lompos szoknyáival és vastag szemüvegével, és zongorázás közben mindig rátehénkedett a billentyűkre. Mikor az órára megérkeztem, rögtön tudtam, hogy kopognom felesleges, úgyse hallja. Benn dübörgött a zongora, az Editke épp valami virtuóz darabot játszott teljes extázisban fetrengve, ültében hajlongott, mint akit erős gyomorgörcs bánt, pulikutyahaja libegett a levegőben, sosem éreztem még zenét ennyire ragacsosnak. Mint mikor az ember süteményevés vagy szörpivás után nem mos kezet, leül gyakorolni, és szivaccsal kell tisztogatni utána az elefántcsontot. A művésznő csak a kötelező öt perc után ereszkedett alá fönséges lebegéséből, addig füzettel a kézben vártam. Pofonegyszerű kis darabjaimat úgy játszotta elő, mintha legalábbis ő rázná ki rendszeresen Liszt Ferenc lakásán a porrongyot. Alighanem elnyelhette valami fergeteges koncertpódium vagy ha nem, hát a miénknél is világvégibb iskola, mert egy évi dacosan gyönyörűséges csakazértsem-tanulok időszak után többé sose láttam.
Icu néninél több tanítvány is benn lehetett egyszerre, a korábban jövők nem csak ott sunnyogtak, kókadoztak a fal mellett, hanem kedvükre tücskörésztek, bogarásztak a teremben elszórva. Lehet, hogy ezért a bogarászásért érkeztünk mind korábban, s ezért nem is akarózott rögtön óra után hazamennünk. Volt, aki rajzolt a táblára, más a füzetét böngészte, a lányok sutyorogtak, s a tanárnő néha úgy intette csendre őket, ahogy egy bárzongorista a futam végén kinyúl a legmélyebb vagy legmagasabb billentyűkhöz, farkincát biggyeszt a hangsor végére, aztán rögtön vissza is tér a középső tartományba. Icu néni egyszerre figyelt és nem figyelt ránk, nagyobb szája volt, mint nekünk, a magas labdákat lecsapta, hogy csak úgy zurrogott. És pontosan zongorázott, szinte peckesen ülve, pattogtak az ujjai, mint a szöcskék. Volt körötte valami nemtudoménmi, szikrázott a levegő, talán a nejlonos anyagú szoknyái tették. Ha az ember hozzáért a szövethez, viszketni kezdett tőle az ujjbegye. Már ha hozzáért volna az ember, persze csak akkor. Meg a blúzai anyagán átlátszó melltartópántok, azok is jól álltak neki, meg egyáltalán, jól állt rajta a bőre, ahogy a blúza kivágatából is kivillant. Meg hogy egészen hegyes álla és hegyes orra volt, jópofán hegyes, az arcizmai még jobban ki tudták hegyezni, ha humorosat mondott, mert volt humora, az ilyesmit szeretik a fiúk. Fiú voltam, és nagyon szerettem a zenét.
Annyira szerettem a zenét, hogy amikor behunytam a szemem, és a zongorázást hallgattam, tisztán láttam magam előtt egy patakot, benne azokat a nagy köveket, amelyeken ha billegve is, de száraz lábbal át lehetett kelni, meg a patak felszínének a rajzolatát is, ahogy a víz rétegződik, és gyűrődik, mint valami lepedő, ahogy összesimulnak és szétválnak a rostjai, mint a fa erezete: nagyon szerettem fát faragni. Láttam a patak üvegén keresztül a finoman fodrozódó iszapot is, meg a mozdulatlan vagy épp komótosan táncoló kisebb-nagyobb kavicsokat a mederben, meg a falomb reszelte, táncoló fényt, a nyálkásan lebbenő moszatszerűséget, a keringő buborékokat, vibráló apróhalakat, türemkedő tajtékot, szóval az egész patakot láttam, úgy, ahogy van, nem csak valami hasonlót vagy valami olyasmit. Meg máskor, más zenével láttam tájakat is egész magasból, meg falevél-tömegeket borzolódni a szélben. És amikor megkérdeztem Icu nénit, hogy ugye ez, ha behunyt szemmel ilyeneket látok, már azt jelenti, hogy értem, hogy jól értem a zenét. Nem hatotta meg különösebben a szemhéjam mögötti világ, ő a nyitott szemű világhoz tartozott, s hát abban is van valami, hogy minek csukja be az ember a szemét, ha egyszer nyitva is tarthatja, lesz az csukva eleget, ha alszunk, meg majd a sírban. Pedig akkor is láttam a patakot, akkor is tudom, hogy ez az igazi műélvezet, még ha az Icu néni másképp élvezi is. Persze a dologhoz hozzátartozott, hogy ő nyitott szemmel sokkal szebb zenét csinált, mint amilyet én valaha is fogok.
Egyik órán aztán nagyon meleg volt, Icu néni sóhajtott, levegőtől puffadt arccal felfelé fújta a homlokába hulló frufruját, és ahogy megtörölte a homlokát, és piroskörmös szép keze, mint valami piros orrú csónak, elúszott az arca előtt, és aztán a két piros csónak felcsippentette meglibbentette a rakott szoknya két csücskét, a rakott szoknya sávos tengere egy pillanatra feltorlódott, és a barna combok közt kivillant valami vakító, mondhatni maga a műélvezet. Ugyanúgy elkábított, ahogy a hőség kábította el az embert a vége-hossza nincs ünnepélyeken, amelyeket vigyázzban és piros nyakkendőben álltunk végig, és amelyek során rendszeresen rosszul is lett valaki. Én az ilyen sápadtan összeeső alakokat nyámnyilának tartottam, hiszen sportember nem lesz rosszul csak úgy. Az iskolaorvosiban, vérvételkor, odaültem uzsonnát enni az egyetlen üres székre, amely mellett a szurkálás folyt, és érdeklődve nyeltem a látványt a kenőmájas zsemle mellé. Gyakorlott tengeri utazó nem gazol be egykönnyen, és én akkor már legalább harminc-negyven tengeri vihart vészeltem át sértetlenül, átkeltem az Antillákon, a Föld középpontján, jártam a Holdban és az Egyenlítő körül, s bizonyosan tíz-húsz hajótörésből is megmenekültem, márpedig ilyen helyeken nem iskolás hányinger a tét.
Misu bácsi legszívesebben nyilván ráordított volna az ilyen összecsuklott marionett-bábukra, hogy „mars, giliszta, futólépés”, de inkább feltakarították és vízzel locsolgatták őket, ez van, hullik a férgese. Horgosra viszont tényleg ráordított Misu bácsi, amiért megszólalt akkor a tornateremben, a néma csendben. Horgos csupa izom volt, állandóan izmoztak otthon kettesben a bátyjával, aki még nála is badisabbnak nézett ki. És megcsinált minden hülyeséget, például sikerült felraknia a lábát a nyakába, és aztán nem tudta leszedni többé, de nem volt otthon senki, úgyhogy órák hosszat várta a bátyját nyakában a lábával, úgy hevert a padlón. Még jó, hogy nem hagyta benn belülről a kulcsot, röhögtünk, akkor aztán csúszhatott volna ki az előszobába.
Az Istók-gyerek nem volt egy agytröszt, nyugodtan elmehetett volna rendőrnek. Jártam vele madarászni, mert a madarakat ismerte, és volt egy-két tippje, hol látunk csuszkát, mindenféle harkályt. Igaz, ahhoz tipp se nagyon kellett, mert harkályt és csuszkát majdnem minden fánál látni lehetett, olykor még a kertben is akadt belőlük mifelénk, de azért mentünk arra, amit ő tudott, ketten mégis jobb madarászni, mint egyedül. Meg hát amit ketten látnak, az már biztos, hogy van, míg amit egyedül lát az ember, abban sosem bízhat egészen, azt lehet, hogy csak bebeszélte magának, az már inkább az „ekkorahalatfogtam!” kategóriája. Persze aztán ketten lehet a legnagyobb halakat kitalálni, tódítja egyik is, tódítja másik is, míg gyors ütemben kétméteresre nem növekszik a szárnyfesztávja annak a bizonyos ölyvnek, amely valójában inkább csak sólyom volt, és nem is mellettünk szakadt ki a fa lombjából, hanem alig kivehetően körözött valahol a kékségben.
Akkor, a tornatermi csöndben bizonyos értelemben az Istók-gyerek volt a főszereplő, nem látszott rajta nagyon az ütődöttsége, nem volt nagyon jó tanuló, de hát ki volt az, meg kit érdekelt ez akkoriban. Különben magas gyerek, csak kicsit le volt lassulva, kék szemében mindig nagyon hosszan úsztak a gondolatok, a legtöbb alighanem meg is fulladt, mielőtt kiért volna a partra. De azért az Istók feltűnés nélkül, teljesen jól működött, mint bármely más gyerek, legfeljebb hogy néha elbambult, még a szája is lefittyedt közben, mint valami lyukas zokni. És akkor aki legközelebb ült hozzá, fogott egy ceruzát, és benyúlt a szájába, meglötyögtette a pofazacskóját, az Istók meg köpködött, verekedni akart, mi pedig dőltünk a röhögéstől, és ez a kedvét szegte, mert nagyon nehéz olyanokkal verekedni, akik fetrengenek a röhögéstől.
Szóval az Istók-gyerek felmászott a kötélen, nem ő egyedül, magánszorgalomból, hanem mindannyian, ez volt a feladat. Nem lett volna az egészben semmi különös, az Istók nem volt egy nagy mászó, de ügyetlen se, girnyómód tekeregve csak felküzdötte magát a tetejére. Azonban miután felért, valahogy túl elégedett volt már magával, vagy tudom is én, úgy érezte, eddig és ne tovább, és egy óvatlan pillanatban… csak úgy elengedte a kötelet. Mindkét kézzel. És persze lezúgott, mint egy darab palacsinta. Szerencsére a tornaterem nem volt egy csarnok, nagyobbacska osztályteremből pofozták át valamelyik nyáron, de az Istók így is kikészülhetett volna. Erre Misu bá üvöltözni kezdett, hogy mennyi esze van magának, Istók, szét akarja kenni azt a kevés agyát a földön, ha nem lesz agyrázkódása, hát csak mert nincs, ami rázkódjon, engem akar börtönbe juttatni, ésatöbbi, ésatöbbi, és feltette azt a bizonyos kérdést, amelyet inkább nem kellett volna.
„Mi lesz így magából, Istók?” – üvöltötte Misu bá. A Horgos gyerek pedig a beálló csendben jól hallhatóan benyögte: „Tornatanár”. Görnyedeztünk a visszafojtott röhögéstől. „Horgos, odamegy a kötélhez, giliszta!… Föl! Le! Ülőtartás… Ülőtartásban föl… Ott marad ülőtartásban… Megtartja… Most föl… Most le… Megtartja… Föl… Le…”. A Horgos pedig pontosan teljesítette az utasításokat. Ülőtartásban, spiccelő nyújtott lábbal kapaszkodott a kötélen föl-alá, megtartotta magát egy helyben, megint föl, megint le, mint valami étellift. Ha Misu bá felrobban, jaj nekünk, itt már engedelmeskedni kell. Meg persze ez már párbaj is volt, férfi és férfi közt. Horgos állta a sarat, az erőfeszítéstől ugráltak az izmok a bőre alatt, vörösödött a feje és kidagadt a nyaki ütőere. Aztán Misu bá már nem is tűnt olyan dühösnek, a szája szélében valami fura mosolyféle jelent meg, aztán elfordult, mint aki nem akarja, hogy lássák, aztán folytatódott az óra, csak az Istók gyerek üldögélt a padon kökadtan, mint valami fészekből kipottyant, nagyfejű verébfióka.
Nekem is majdnem dinnyényire dagadt már a fejem, mikor Icu nénivel kettesben ültünk a félemeleti teremben a pianínó mellett és egy nagy vastag könyvből az összes létező mozgalmi dalokat tanultuk. Izgalmas volt így, csak ketten, tudni, hogy csak miattam, de igazából persze nem miattam, és egyre olyanabb lettem, mint a volgai vontatók: szüntelen Ej uhnyem! kiáltásokkal vonszoltam magam után ezt a súlyos zenerakományt. Lelkünkben tűzpirosan izzott a cél, repülj te lángoló, tűzszínű zászló, vágtass a szélben, a höhős, ki csak néhépének élt, eleven fa gircses-görcsös ága, érctorkok harsogva zúgják a szélbe. Icu néni olajosan fénylő pici karvalyorra pontosan a hatalmas, szétnyitott könyv két lapja közti hajlatot irányozta, ujjai a billentyűket tornyozták halomba, és ment, mint az amuri partizánok, legalább harminc-negyven éneken keresztül, több versszakon át, nehogy mint nótafa, csődöt mondjak a kerületi összetett őrsi versenyen.
Lesz ott más is, műveltségi vetélkedő mozgalmi témákban, meg célbalövés, meg valamiféle ügyességi gyakorlatok. Egy föld alatti bunkerben rendezték az egészet, ott volt a lőterem is. Végül egyszerűen a „Mint a mókust” kellett volna elénekelnünk, én meg a nagy megkönnyebbüléstől szinte oda se figyeltem, és mint veterán kórustag, nyomni kezdtem a felső szólamot, és mindenkit szépen összezavartam, úgyis, mint nótafa, a mókus szépen megfulladt, a minket vizsgáztató KISZ-es lányka sem tudta kimenteni, és mindenki rám fújtatott, tanárostul, pedig az a tanár nem is tudott énekelni, lett volna ő a nótafa, persze ha tudtuk volna, hogy a mintamókus lesz, akkor ő is lett volna, magukkal se hoznak, de nem tudtuk, és most emiatt buktuk el, miattam, pedig a lőlapom egész jó volt, főleg hogy először lőttem életemben, ha azt az egy-két céllövöldézést nem számítjuk. Legalábbis megdicsért a Tamás bá, épp kinn állt a háza előtt, szép régi ház volt, állítólag úgy szerezte protekcióval, mert az előző lakói disszidáltak, valóságos kis villa, fehér mészkőbalusztráddal. Így hívják vagy bábkorlátnak, mert a rácsai kuglibábokhoz hasonlítanak, ilyen fut a krakkói Wawel több emeletes belső udvarának lépcsői mellett, a reneszánsz világszínvonalú alkotása, olasz mester tervezte, meg is csináltam kartonpapírból, szikével kivágogatva a bábközöket, a fordulók félköríveit.
A Tamás bá munkásőr volt, vagyis lövészeti ügyekben szakértő, később az egyházi öregotthon gondnoka, vigyázott az egyházra. Most nagyon kedves volt velem, mondta, hogy ő is szokott lőni, és ez nagyon jó kezdet, érdemes lenne csinálnom, ő is ilyen idős lehetett, amikor kezdett lejárogatni a lőterembe, nagyon kedves egy munkásőr, mit akarhat, legalább egy kicsit kevésbé volna kedves, a kedvesség veszélyes, gondoltam. És biztosra vettem, hogy abban a lőteremben aztán megszólították, ej, de ügyesen céloz maga, fiatalember, az isten is fegyveres testületbe teremtette, mármint a kisbetűs isten, mert az öntudatos munkásmozgalmi embereket kisbetűs isten teremtette, ahogy minden öntudatosan kiadott könyvben is kisbetűs lett minden egyes Isten, nehogy még kilógjon a sorból, ahogy a francia forradalom idején is le akarták fejezni a katedrálisokat a demokrácia nevében, mert hogy mit pöffeszkednek a házak fölött, de mára a toronyházak túlnőttek ezen a kérdésen.
És abban is biztos voltam, hogy a lefoglalt villa alatt, ahol a Tamás bá öreg mamája él, akit sosem látni, mert a Tamás bának sose volt felesége vagy csak elkergette, vagy a mamája volt a felesége, ahogy rossz nyelvek mondták, de hát azt hogyan, ha annyira öreg volt, hogy már látni se lehetett. Az ilyen nem feleség. Szóval hogy van ott egy pince, egy hosszú lőterem, ahogy Tamás bá egyedül gyakorol, vagy elhívja a munkásőrtársait, és kúsznak szögesdrót alatt meg bográcsgulyást esznek, éneklik, hogy munkásőrnek egy baja, mért nincs három élete, pedig akkor három halála is volna, azt meg senki se akarhatja komolyan, meghalni egyszer is elég, röhögött a Csóka, aki kívülről tudta az indulót. Ki tudja, ott az alagsorban talán még más kamra is van, kátránypapírral bélelve, és a kátrányon vérfolyások, ahogy a nagyapám mesélte, akkor látta, amikor egyszer bevitték azok, oda. A smasszer ott sétált a háta mögött, a hátuk mögött, az összes hátak mögött, nagyapám az erejét gyűjtögette, mint öntudatos szociáldemokrata, ha egy ujjal ért volna hozzám az a szemét, megfordulok és teljes erőből szájon vágom, ha beledöglök is aztán, bele is döglött volna aztán, vagy nyilván elviszik, eltűnt volna az arca előlem, sosem is látom, mint amikor elbújt a méhészmaszk vagy a hegesztőálarc mögé, a méhek kóválygó aranyfüstje vagy a hegesztés fröcskölő csillagszórója mögé. Mégsem féltem, amikor a Tamás bá elindult velem befelé, kézen fogott szépen, pedig mi van, ha az öregasszony már hulla, csak ügyesen titkolják, kiültetik néha a teraszra kifestve, bebalzsamozva, mint ahogy Szolimán szultán tetemét is kitették katonái elé az Egri csillagokban?
Régi, régi típusú puskát nyomott a kezembe, huzagolt csövűt, elöltöltőst, lőporszaruból szórta bele a puskaport, csípte az orromat, prüszköltem, nekikocogtatta a tülköt a puskaagynak, se túl sok, se túl kevés ne kerüljön be, drága, mint a franc, puskavesszővel tuszkolta, golyó, fojtás, puskavessző megint, kövesse a távcsövön, fordult felém Jim kapitány, rezzenéstelen arcán az érzelmek játékának legcsekélyebb visszfénye se villant, kőből faragott arc volt, vérbeli katona-arc, lőporfüstben edzett bronzmaszk, amint az oldalvást ráhulló fény élesen kimetszette markáns vonásait. Kihúztam a teleszkópos távcsövet, fél szemem behunytam, nehéz volt beállítani, de hirtelen két pontosan felénk igyekvő bennszülöttet pillantottam meg, lapos orrukból vaskos bronzkarika csüngött, arcukon felismertem a szemközti sziget túlvégében lakó törzs kék-zöld-piros-zöld festékcsíkjait, kezükben felajzott íj, hátukon nyílvesszők, csavaros hegyűek és alighanem mérgezettek. Vagyis nincs sok időnk, mondhatni semmi időnk sincs, futott át agyamon, de ebben a pillanatban már dörrent is a lövés, összerázkódtam, de célpontjaimat nem tévesztettem szem elől, egyikük most felbukfencezett, vér fröccsent a homokra. A másik lekushadt, és összeszorított szemmel, kezében a felajzott íjjal kémlelni kezdett.
„Nem értem, sehol se látni a csónakot” fürkésztem körbe a parton, ám Jim kapitány váratlanul rám vetette magát, és a földre terített, erős felkarja izomkötege megfeszült a nyakszirtemen. Finom pendüléssel nyílvessző fúródott a mögöttünk álló fa törzsébe. Éreztem, hogy elsápadok, de most nem volt idő a félelemre. Jim már töltötte is újra a puskát, majd a kezembe nyomta, most magán a sor, fiam, és átvette tőlem a távcsövet, szemét rögtön mohón rátapasztva. Nem hibázhatom el, ez az egyetlen gondolat zakatolt bennem, hiszen az a másik biztos nem hibázza el még egyszer, ördögi kezük van, tartozom ennyivel Jimnek, az imént is megmentette az életemet, és igen, tartozom vele magamnak is, talán ez a legsúlyosabb adósság, amelyet eddigi életem során le kell rónom. Nem, nem leszek többé Kölyök, annak egyszer s mindenkorra vége, gondoltam, Isten veled, Kölyök, húztam meg a ravaszt, és a hangyányi test ott a homokparton hátrahanyatlott, zuhantában még pendült egyet az íj idege, a nyílvessző nekiiramodott az égnek, majd visszazuhanva beleállt a fekete mozdulatlan testébe. „Brávó, Kölyök”, mondta a kapitány, „egy lövés, két találat, így kell elbeszélgetni ezekkel a kutyákkal, csak ezt a nyelvet értik”, tette hozzá elgondolkodva, majd elővette a rumosüveget, löttyintett nekem a kupakba, az egészségemre kívánta, koccintott velem, és jól meghúzta a flaskát. A borostyánsárga folyadék jólesően égette a torkomat, hirtelen a szemem is könnybe lábadt tőle. „Most pedig megkeressük azt a bizonyos csónakot”, fordította felém napcserzett arcát Jim kapitány.
A nótafa-dolog bosszantott, bár nem tudtam, miért lett volna sokkal-sokkal jobb, ha nem szúrom el, talán annyira kellett volna vajon az a rohadt plakett, hát nem, normális ajándék pedig ilyen helyen úgysincs, eztet az ember kötelességtudatból, hazafias érzületből és mozgalmi céltudatból vagy mifenéből csinálja, ilyenek ellen pedig volt kötelező védőoltásom. Egyszerűen szerettem villogni mások előtt, most pedig leégtem vastagon, pont. Ugyanilyen volt, mikor később Icu néni kijelentette, hogy mutálok, és nem énekelhetek az énekkarban, pedig akkor már több, mint fél éve vastagodott a hangom, csak éppen attól még tudtam vékonyan is énekelni, erősebben és pontosabban, mint azok a hülye lányok. Igaz, a fürdőszobában már azt énekeltem öblös hangon, hogy Az asszony ingatag, pont úgy, mint a Nemes Ignác, aki magassarkú csizmában játszik a színpadon, olyan, mint egy törpe, az arca is ragyás, de messziről mégis ő a mantovai herceg, van a hangjában valami svihákos, ahogy kell, és kitartja magasan, egész magasan és egész sokáig, tovább, mint a kottában meg van írva, és nála szebben, azt mondják, csak a bátyja énekel, aki kántor a Dohány utcai Zsinagógában, de én nem akartam kántor lenni, én voltam a fürdőszobai herceg, sok a szép nő, de nekem az egyre megy, ha bájos és nem vén, hogy melyik a sok közül.
Azon az ünnepségen, a Nagyréten, a karéj alakú színpadon, ahol körben álltak az osztályok, mint egy amfiteátrumban, már nem énekeltem, hanem verset mondtam, és oldalt állva láttam, hogy valami nyárfapihe szállhatott rá az Icu néni szoknyájára, május volt, mert a Misu bácsi mosolyogva áll mellette a takarásban, a színpad mögött, és szedegeti le a pihéket, és az Icu néni a hegyes állával és orrával mosolyogva nézi, és ugyanúgy fújja felfelé a haját, a felfelé kunkorodó frufruját, és meglibbenti a szoknyáját, és a dekoltázsa megfeszül, és egészen furcsa szakadék képződik a két domborulat között, bordacsontocskák fogazta árok, kész meredély, kiszárad a torkom. Szóval ő is csak egy olyan, nem mintha, mert igazából nem is érdekel, a kórusból is kitett, már a zongorát se ő tanítja, szuszogtam, ahogy guggolva másztam a magas fűben, még mit nem, köpködtem a számba keveredett pókhálókat, bogártetemeket, levélmaradványokat, hogyisne, majd éppen utánuk fogok kémkedni, mikor ebben a történetben biztosan nem lesz benne a feketekalapos ember a bajszával, a nagy táskájával, még csak egy hulla, még csak egy bennszülött hulla sem lesz. Misu bácsi törpejárásnak nevezi ezt a gyakorlatot, idétlennek néz ki, pedig kegyetlenül nehéz, szinte állandóan feszül a combizom összes kötege, ha nincs hulla, mi a fenét keresek én itt. Ha meg van hulla, kukkantgattam ki a fű közül, akkor élesbe megy, akkor az én életem is veszedelemben forog, és mit vigyázok az ünneplőmmel, miért nem csúszok-mászok hason, úgy biztosan nem találnak el, vajon miért nem menekülök fejvesztve. Az előbb még megvoltak, mind a ketten, de mire legközelebb felbuktam a fűből, már eltűntek, mint a sötétkék szoknya alatt az a fehérség, amit a szembogaramból aztán már többé nem lehetett kivakarni. Hova a fenébe lettek, te meg hol a fenében kódorogsz, nyomott a kobakomra erőteljes barackot Misu bá, neki érezhetően megvolt az összes ujja, nem úgy, mint a Kecelinek, elvesztettem az egyensúlyomat, belehemperedtem a fűbe, csupa májusi nyárfapihe lett a nejlon ünneplőnadrágom, prüszkölve, rákvörös fejjel tápászkodtam fel. Mars az osztályod után, giliszta, mi még összeszedjük az erősítést Icukával, futólépés. És vissza-visszanézve láttam, hogy ballagnak ketten, lassan a Nagyrét fái közt, hosszú köteg kábel köti kettejüket össze, engem pedig hozzájuk semmi, és futottam, giliszta, ahogy bírtam.