Ül a...

Kategória: Friss forgácsok

Ül a padon, nézi, ahogy a híd lassú tempózással átér Pestre, aztán máris visszaindul Budára, mindig is csodálta a gépies izomzatú hosszútávúszókat, háboríthatatlanok, ízlelgeti a szót, igen, ez a jó szó, háborítatlan, legszívesebben kimondaná, de nem illik ide, jóval inkább a háborgás, a háború, állóháború, nem, ülőháború, hiszen ülnek. Szereti Lillát, akármi történt is, de a csaj nem akarja megérteni, elhinni, nem jut el a tudatáig, de nehéz a nőkkel, Uramisten! Jó, nem mondja, benne is lehet hibát találni, a temperamentuma időnként elragadja, csinál ezt-azt, amit bánni fog utána, illetve sajnos nem is tudja bánni, valahogy hiányzik belőle a megbánás képessége. És igaza van Lillának, ez egy kicsit erős volt, minek néz más nőre, ha ott van neki Lilla, és ha Lillát állítólag szereti, igen, szereti, ezt ő maga állítja, és az is igaz, hogy nem csak nézés történt. De ha egyszer Lilla elutazott (poénból mondhatná, hogy Lillafüredre, de nem oda, és most ne is poénkodjon), mindegy, hová, ő meg magányos volt, történt, ami történt, jó, igaza van Lillának, kicsit túl sok minden történt, ami a magányosságból még nem feltétlenül következne, oké-oké. Persze, jobb lett volna, ha nem derül ki, sunyiság lenne, de a kapcsolatuk legalább nem sérül, nyilván könnyebben titokban tartani, ha nem pont Lilla húgával kezd, ez is igaz, hiszen beismerte már, hibázott. Ez van, de most már inkább legyenek hosszútávúszók, mint ez a híd, amely emberöltőkön át rezzenetlen nyugalommal köt össze két fél várost, hiszen volt, ami volt, inkább kössék össze, ami elszakadt.