7. SZÖGLETES HALACSKA

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: HALOTTNÉZŐ (2007)

A mi utcánk meredek, gondolatban neki kellett futni, hogy a teli iskolatáskával felcaplathasson rá az ember. Télen meg a kocsival tényleg neki kellett futni, apám leállt a sarkon, betolatott a szemközti utcába, anyu meg én kiálltunk integetni az autóknak, mint valami önkéntes rendőrök, hogy ne tovább, nagy-nagy kísérlet következik. És apám, mintha valami újonnan kikísérletezett rakétát vezetne, előszáguldott a Wartburggal, és cikkcakkosan csúszkálva, mint valami szögletes halacska, vagy mint egy puskából kilőtt, kacsázó konzervdoboz, megpróbált fölkaptatni a domb tetejére. Többnyire sikerült neki, ha nem is elsőre, hát többedik nekifutásra.
Most azonban nem volt sehol a recés gumikerekek összetömörítette hó, amely leginkább lego-játékhoz hasonlít. Bonyolult illesztésű kockák borítják olyankor az utat, őrzik a gumikerék lenyomatát, úgy tömörülnek össze a pelyhek, mintha anyagból lennének, pedig a melegben látszik, hogy mégsem, elenyésznek nyomtalan. Ha most itt lenne az összes téli hó, és felolvadna ebben a tomboló hőségben, hát úgy áradna lefelé, mint a zuhatag, folyóvá változna az utca, ahogy záporok idején szokott: néha egy szál alsógatyában rohantok ki a nagy szemű esőbe, a kilyukadt ereszcsatorna vastag sugárban okádja a vizet, alá lehet állni, sokkal jobb a zuhanynál, olyan erővel harsog az emberre, mint ha egy másik test lenne, élő vagy inkább holttest áttetsző sejtekből, súlya alatt meggörnyedek, beroskad a gerincem, próbálom tartani, de mind súlyosabban nehezül rám, talán a földbe akar nyomni.
A meredek utca kellemetlen, ha már nagyon ráérett az emberre, a kakálhatnékot általában megtartom otthonra, a húgyszagú csikkektől illatozó fiúvécében inkább kergetőzik az ember, meg a piszoárnál állókat lökdösi, hogy összelocsolják magukat, a Zsini mutatott egy olyan képet, amelyiken a Szupermen pisál, és a vizeletsugár ereje darabokra töri a vécét. Egyszer meg a hangosbemondón is bemondták, hogy a földszinti fiúvécében valaki eltörte a piszoárt, aki bármit tud az ügyről, jelentkezzék az igazgatói irodában, szóval biztattak mindenkit, köpjön nyugodtan, épp csak jutalmat nem ajánlottak a nyomravezetőnek, lehet, hogy ez volt a baj, mert senki nem köpött, vagy éppen tényleg senki nem tudott semmi, hiszen bejöhetett valaki kívülről is és összetörhette azt a porcelánt. Az igazgató egész osztálynyi fiút rendelt be a vécébe, sorbaállította őket, és azt mondta, ti összetöritek a piszoárt, és ennek is én iszom meg a levét, de apám is mesélt hasonlót, még nagyapám is mesélt volna talán, csak náluk a tanyasi iskolában nem volt piszoár, meg igazgató se, csak egy szál tanító, úgy látszik, minden iskola igazgatója odaáll egyszer-kétszer a diákok elé, hogy ezt a viccet elmondja, mindenesetre jót röhögtünk rajta. A suliban csak végszükség esetén szoktam tojni, félek, rám nyitnak vagy rám dobnak valamit felülről, húgyba mártogatott vécépapír-tekercset vagy vécékefét, esetleg égő gyufát, ki se mer menni az ember, többen vannak és erősebbek. Úgyhogy a Miatyánkon vagy a mi utcánkon felfelé menet nemegyszer úgy kell könyörögnöm, Istenem, édes Istenem, add, hogy hazaérjek, add, hogy előbb érjek haza, és az imádság többnyire meghallgattatik, van, hogy meg kell állnom, s megpróbálni visszaverni egy-egy perisztaltikus rohamot, tanultuk, mit csinál a bélrendszer ilyenkor, gyűrűzik és kígyózik, úgy kell szorítani, nagy nehezen gyűrűztetni és kígyóztatni visszafelé, ellenmozgás, ahogy az indiánok ellentüzet gyújtanak. Izzadok olyankor és koncentrálok, ne jöjjön szembe senki olyankor, ne állítson meg, ne kérdezgessen az iskoláról, ne nyomjon barackot a fejemre, ne viccelődjék, na, hogy állok a lányokkal, ne kelljen köszönni se, és ne jöjjön a fekete kalapos ember, mert ha meglátom, simán összetojom magam, meredek a Miatyánk meg a mi utcánk is, ez nehezíti a dolgomat, a nagydolgomat, pontosabban könnyíti az útját, van, hogy nem sikerül előbb hazaérni.
Aznap viszont nem kellett, új voltam még a környéken, Bundi csúszva-mászva, hengeregve jött elém, ugrált körbe, szaglászott be a lábam közé, ugrált fel rám, kent össze mindig földes lábával. Az egész kertet felásta már, talán tartalék csontok után kutatva, vagy puszta élvezetből, a virágok csáléra álltak, a bokrok és rózsatövek némelyikének gyökere kilógott a földből, mint valami boszorkány csontos, inas, göcsörtös vén keze. Nagydarab volt a Bundi, pedig igazából nem volt kövér, akkor lehetett érezni a kilói súlyát, mikor nekem támaszkodott, hogy összenyálazzon, a birkabőrökre emlékeztetett, amiket a Bednárek hagyott ránk, Bundit is Bednárek hagyta ránk, olyan volt, mint egy távirányítással mozgatható birkabőr, vonaglott és összevissza tekergette a tagjait, kéjenc módjára hevert el a földön, mikor az ember a horpaszát vakargatta, és megdöngette öblösen visszhangzó bordakosarát. Kisebbfajta, loboncosabb komondorra vagy nagyobbfajta, ormótlan pulira hasonlított. Állítólag puli-komondor keverék volt, nyilván hokedli is kellett, hogy ilyen utódot hozhassanak létre. Oppardon, mondta a süni, és lemászott a súrolókeféről. Az is lehet, hogy a Linné-rendszer szerint a legkisebb komondorok mindig egyre alacsonyabb kicsiket nemzettek, a legnagyobb pulik meg egyre nagyobbakat, mígnem aztán utóbbiak ük-ük-ükunokája egyszer csak már felérte az előbbiek ük-ük-ükunokáját. Nem egyszerű dolog a fajták keresztezése, tanultunk Micsurinról is, a hibrid gabona atyja a Csóka szerint úgy halt meg, hogy keresztezte a vonatot a biciklijével, mindig ezen röhögtünk, a Csóka tudhatja, az apja tudományos, bár nem annyira, mint a nagybátyám, és a felesége is otthagyta, a nagybátyám meg maga hagyta itt az első feleségét. Szerva itt, csere ott.
Bundi testéből egyébként a nagyobb rész szőr volt, ragacsos, nemezes, kipucolhatatlan, igaz, nem is nagyon erőlködtünk, hogy pucolgassuk, apám néha célba vette a slaggal, de a kutya azt hitte, ez is valami játék, harapta a vizet, mintha az egy másik állat lenne, az ő láthatatlan játszótársa, és ujjongva, csuromvizesen bukfencezett a fűben meg a korábban általa kiásott gödrökben, fürdés végére loncsosabb lett, mint előtte. Mikor megázott, kiváltképpen szaglott, a büdösséghez elegendő nedvességet valahogy mindig tartalékolt a bundájában, simogatás után mindig éreztem is a kezemen, akár a berohadt felmosórongy szaga. Ha valahogy kicsomagolhattuk volna a szőréből, valószínűtlen és röhejes, csupa-ín és ideg testet kapunk, pont olyan illetlenül csupaszat, mintha valakinek az egy szál semmibe öltözött, meztelen lelkét pillantanánk meg az utcán.
Az asztalon cédula várt, hogy ezt meg azt melegítsek, csók, anya, a csók már kihűlt, a melegítés meg igazán várhatott, úgy döntöttem, inkább sétálni viszem a Bundit, ilyet még úgyse csináltunk. Magától időnként kiszökött a kerítés alatt, de láncra fogtuk, mert mi a francnak tartjuk akkor, minek főzzük neki húszliteres kondérban a csirkefejeket, bebüdösödik tőlük az egész ház. Őrizze azt a büdös házat, kötöttük meg a több darabból buherált lánccal, biztos valami filmforgatásról szerezte a Bednárek, filmrendező volt ugyanis, ezzel kötözték gúzsba Dózsát vagy talán Koppányt az István, a királyból. A kutya persze rögtön vontatni kezdett, mint a volgai hajóvontatók, hogy aszondja, Eej uhnyem, csak persze sokkal virgoncabban és célratörőbben. Hol fától fáig rángatott magával, hol körbe-körbe szaladt, én pedig forogtam vele, mint a lányok, mikor csiliznek, egymás kezét fogva pörögnek, az egyik a másik ellensúlya, igazi centrifugát hoznak létre, kár, hogy nem vizes olyankor a ruhájuk, mert akkor láthatnánk, hogyan csapja ki a körkörös erő az érintő mentén a vízcseppeket. A kutya egyszeriben nekiiramodott a Miatyánknak, s én rémült koloncként csüngtem a láncán. A legmeredekebb szakaszon aztán Bundi bennszülött örömtáncba fogott, váratlan gyorsasággal néhányszor körbekerült engem, s miután így sikerült teljesen rám tekernie a láncot, földre döntötte rituálisan megkötözött áldozatát. Kapálózva próbáltam szabadulni, ő pedig értékelte vicces hangulatomat, körbeszaglászott és képembe lihegve összenyálazott, majd teljes erőből rohanni kezdett lefelé, nyilván ez is a nagyszerű játékhoz tartozott. Nagy nehezen kibogoztam magam, és csüggedten néztem, amint Bundi távolodik, a hosszú lánc másik fele vígan ugrándozva csörömpölt utána.
A halott Bundit furcsa volt elképzelni: mintha lenyírták volna a lelkéről a vaskos, szőrös testét, és most már csak afféle foszforeszkáló csontváz lenne a föld mélyén, a hátsó kertben, ahová apám temette. Pár évvel később, mikor a földet méter mélyen megforgattuk a veteményes miatt, reméltem, hogy előbukkan. Elő is kerültek derekas marhalábszárak és disznócsülkök, még egy marék egérkoponyát is találtunk: a bagolyköpet néz ki így hangyajárás után, de rejtély, honnan került ide bagoly, talán macska kapta fel és hozta ide a köpetét, hátha talál még benne valamit. Ám Bundi, úgy látszik, odébb hempergett, mélyebbre fúrta magát az időben, vagy pedig szuvas, vén csontjait semmivé őrölte a föld puha fogsora. Ha behunyt szemmel, erősen nézem ott a földet, még mindig látom fényesen hemperegni.
Kétszer harapott meg kutya, igaz, sokukat simogattam útközben, zongoraórára menet vagy iskolából jövet. Akadt itt számos, kapurácshoz oldalazva közelítő, az arra járónak szégyenlősen udvarló korcs, ők rajzolták tele lépteikkel és jelölgették meg vizeletükkel a legmagányosabb sarkokat, a legbarátságtalanabb szögleteket. Ahogy a kerítésnek dőltek oldalukkal, szőrük kitüremkedett a drótháló négyszögein. Pislogtak, és fejüket billegtették a simogató tenyér alatt. Betöltötték a völgyet néha izgatott hullámokban felcsapó, máskor visszhangosra halkuló ugatásukkal. Azzal a foxival is jóban voltam, a tömérdek cseresznyefalevél fénypöttyösre festette bundáját, kezem szokva volt tömör, nyírott birkaszőréhez, négyszögletes koponyája megszokta kezem domborulatát, mutatóujjam motoszkálását a füle mögötti csontmélyedésben. Anyámmal állítottunk be aztán a gazdához, akit azelőtt sose láttam, hogy az oltási könyvet kérnénk megmutatni, a forma kedvéért kicsit sopánkodott a néni, nem tudom, végül meglett-e az az állatorvosi bizonylat, vagy elhittük esküszóra, nem is érdekelt, attól fogva már csak a cseresznyét próbáltam elérni a kerítésen átcsüngő ágakról, és a magokkal lövöldöztem korábbi barátomat.
A csaucsau igazából nem is kutya, hanem disznó, a kínaiak tenyésztették ki a húsáért, persze megesznek azok mindent, ami él és mozog, kígyót, békát, meg még azt is, ami nem él, nem is mozog, mint az alga, igaz, hogy az alga él is meg mozog is, de mozogni nem magától, csak környezeti hatásra, ami meg az életét illeti, hát milyen élet az, algának lenni, kérdi választ nem várva az öreg alga a kocsmában, a pultra dőlve, még egy deci tengervizet, tisztán, és csuklik egyet. Igaz, hogy az alga, az egészséges, algával az egész világot meg lehetne gyógyítani, nem lenne se rák, se nemi betegség, csak hát az ember olyan elpuhult kéjenc, hogy nem éri be algával, hanem pörköltet eszik meg somlói galuskát. Pedig ha ráadásnak még a rovarokat is felzabálnánk, megszűnne az éhínség a Földön, nagyon sok rovar van, és nagyon táplálóak, csak gusztustalanok, de az nem baj. Persze megint problémás, hogy a sok rovar nem pont ott van, ahol kellene, illetve akad ott is, mondjuk Afrikában, de ott meg is eszik, az egyik ismerős evett tengeri sóba hempergetett pörkölt termeszhangyát, ez arrafelé csemege, azt mondják, olyan, mint a burgonyaszirom vagy a rákszirom. Szóval itt túl sok a bogár és nem esszük, Afrikában pedig nem elég, ráadásul meg is eszik, rovarokat kellene szállítani Afrikába innen, és akkor mindenki jóllakna, csak az ottani csaló törzsfőnökök meg vezérek biztos nem osztanák ki a szállítmányt, hanem eladnák, és még gazdagabbak lennének belőle, a szegény népnek meg nem jutna, úgyhogy jobb, ha a bogarak maradnak, ahol vannak, az éhezők éheznek, mi meg továbbra sem esszük meg a Keceli Feri bácsi csaucsauját, a Bobbyt.
A Bobby általában nem volt kiengedve, abban a ketrecben szaladgált fel-alá, amelyet a Feri bácsi hegesztett, belezárva a kutyáját, saját magát meg az egész családját, hivatalosan kocsibeálló és szőlőlugas, de minden oldalról sűrű rácsok borították, a földet meg vastag beton, nehogy a Bobby vagy a Feri bácsi vagy a lánya vagy a felesége alagutat ásson, és elmeneküljön. A ketrec narancssárgán virított, jól lealapozva, Feri bácsi folyton javítgatta is azt az alapozást, drótkefével, spaklival, smirglivel tisztára kaparászta a ragyás, rozsdás felületet, kijavítgatta szürke alapozóval, így a narancssárga alapon szép szürke foltok tünedeztek fel, mintha valami furcsa tigris bundája lett volna. Feri bácsi hunyorogva javítgatott, időnként kettőt hátralépve gyönyörködött művében, olyankor láthatta a kerítést végleges színében pompázni, talán valami metálkróm csoda nyugati festékre gondolt, amilyen az autókártyabeli Audik és Volkswagenek karosszériáján villog. Éveken át nem festette le fedőréteggel, talán arra várt, hogy a megfelelő szín végre felbukkan a festékboltokban, talán maga sem tudott dűlőre jutni, mit is szeretne, marad a fejben bármikor varázslattá bűvölhető alapozás, meg a gondos javítgatás egyre vidámabb foltjai, hiszen a legújabban kapható alapozó színe bordó. Van egy ilyen amerikai festő, aki mindent foltokkal összeken, fröcsköli a festéket, és laposkúszásban szétkeni, hát neki is biztos tetszett volna az a saját gyártású, egyre tökéletesebb felületű, de mindig befejezetlen ketrec.
A Bobbynak nem tetszett, hiába volt amerikai neve, meg a lánc se tetszhetett, amit Feri bácsi nyilván a vas iránti szeretetből tett rá, mert hiszen ebből az If várából megszökni úgyse lehetett. Így viszont a Bobby állandóan csörgette azt a láncot, nekicsapdosta a ketrec rúdjainak, és mindegyik rúd más hangon, búgva válaszolt, mint az orgonasípok. Bobby betekerte és kitekerte magát, fejét a betonra sunyva kidugta a vasrudak közt, és eközben mind-mind zenét hozott létre, nem zeneiskolai zenét, ahol minden billentyű, mint valami kis kovács, egy tisztán csilingelő üllőre csapdos, hanem vad és nyugtalanító muzsikát, mint mikor a Nagyréten a cirkuszosok gyülekeznek, és cseng-bong az egymáshoz ütődő sátorrudak melódiája. Vagy mint mikor a tévében Marco Polót fogadta a császár, és koncertet adatott a tiszteletére, és a teraszra kilépve a kínai fejedelem széles mozdulattal végigsöpört a Jangce-csatorna vize felett, ahol dzsunkák köröztek egy szál dagadó vitorlával, és minden dzsunkán zenészek játszottak, dobok kongtak és csengettyűk csilingeltek, és a sok zenét a folyó vize egyetlen zenévé keverte össze, és még ez is bele volt komponálva a muzsikába, hogy a folyóvíz átfésülgeti, szétszálazza és összezagyválja azt a sok különféle hangot. Keceli Feri bácsi is ezt nyugtázhatta, amikor valaki elhaladt a ház előtt, a Bobby hörögni és pörögni kezdett, összevissza csörömpölt és kongott a lánccal, gazdája pedig a nyitott garázsajtóban állva letette a pálcát, leeresztette a hegesztőmaszkot, amelyben távol-keleti harcosra emlékeztetett, már a neve is kínaiasan hangzott: Ke-Ce-Li, és kínai szemmel, hunyorogva megnézte magának az arra elhaladót, inkább hergelve, mint nyugtatva acsargó kutyáját.
A Bobby mégis kiszökött valahogy aznap, mikor megharapott, egyszer minden kutya kiszökik valahogy, úgyhogy jobb nem kővel dobálni vagy bottal piszkálni őket, míg csak a nyáluk nem habzik, vagy el nem kezdik kergetni a saját farkukat, vagy dühödten újra és újra neki nem csapódnak a kerítésnek, vagy nem rohangásznak fel-alá tébolyodott vonítással azon az egy szál kitaposott ösvényen, melynek futószalagján már régesrég körbekerülték párszor a földet. Ha mégis muszáj az ilyen kutyákat néha felbosszantani, jobb, ha az ember messziről kerüli utána azt a helyet, mert eljön a pillanat, amikor, akár egy kovbojfilmben, ott áll az utcán egymással szemben a két ellenlábas, nem tévesztik szem elől egymást, egyre közelednek egymáshoz, hisz egyiküknek itt, ma alul kell maradnia. Ha régi kutya-ellenfeleddel szembesülsz, legjobb, ha nem izzadsz, a kutya az izzadásból sejti meg a félelmet. Jobb, ha lehajolsz egy kőért, de tekintetedet addig se vedd le az állatról, nézz mereven a szemébe, hipnotizáld, mint a tévénézőket a szovjet Sztrogoff Mihály, szembogara egyre zöldebb meg kékebb meg vörösebb lett, a kamera egyre közelebbről mutatta, a hideg futkosott a hátunkon.
Lassításban ezerszer visszajátszható a jelenet, villogó R betű a jobb sarokban, ahogy a rafinált kutya támad, az ember torkának ugrik, az magára engedi a dögöt, majd az utolsó pillanatban bakancsa teljes súlyával és lába minden erejével felfelé rúgja a kutya állát, mire az hanyatt vágódva bukfencezik egyet a földön, de talpon van máris, hörögve gyűjti az erőt. Tapasztalt kutya, kivár, tudja, nem támadhat rögtön, érzi, az ugrás és a szédület elvették az erejét, erre nem számított, de nem adhatja fel, hogy is adhatná fel, eddig is mindig kimászott minden kutyaszorítóból. Az ember feje tiszta, úgy látja a kutya fejében az egymást kergető gondolatokat, mintha nyomtatásban olvasná. Igen, a kutya gondolkodik, többet, mint némelyik ember, erről meg van győződve, miközben várja az újabb támadást. Az egész egy pillanat, leírni hosszabb idő, mint megélni, de valójában megélni még sokkal hosszabb, minden képkocka akár egy esős délután egy egész órája, döglik csak az ember a barakkban, egyik cigarettát sodorja a másik után, egyik cigarettát gyújtja a másik után, munkára nincs kilátás, a tájra sincs kilátás, köd gomolyog, meg az eső véget nem érő öltései, rekedten énekel valaki egy szomszédos bodegában, másvalaki hamisan kíséri gitáron, inni kéne leginkább valamit, de a zsebben épphogy csak néhány penny cincog.
Újabb ugrás az ember torka felé, úgy látszik, a kutya fárad, kitalálhatott volna valami újat, vagy éppen csak bízik az eddig annyiszor bevált trükkben. Megint állán éri az iszonyú rúgás, hátrahemperedik, felugrik, nem fontolgat, kapásból támad, a mérleg nyelve az ember javára billen, most már csak ő képes a mérlegelésre, az állatban a dühösség habzik egyre jobban, nem higgad le, mígnem ötödszörre is hasztalan próbálkozik. Ekkor hason csúszva, lehunyt szemmel közeledik, mint aki megadja magát, és az emberben valóban szánalom ébred, vén tengeri medve, emberben nem bízik, az aranyat fogával próbálja, régóta nincs más hű társa a fedélzeten, mint a kutya, és ott ez a legutóbbi, hókon vágta egy törött árboc, maradt a pipa, a magányosan átvészelt álmatlan éjszakák. Gyere, te dög, kivert kutya vagy te is, az állat hirtelen a nadrágszárba kap, cibálni kezdi, bevált fogás ez is, az emberek ilyenkor maguk-tehetetlenül a padlóra zuhannak, torkuk, puha torkuk, az éltető vér kútja szabad préda, hajrá! Az anyád istenit, a csontos ököl lesújt a konok kutya-tarkóra, a kiszabadult láb pedig újabb kemény rúgással küldi a barakk sarkába azt a dögöt. Az ember szemrése szűkül, vajon ennyi lecke elég volt?, vajon megtört már teljesen, közelít a földön heverő, farkát csóváló állathoz, kérges, dohányszagú tenyerét fokozatosan közelíti a tarkójához, jó kutya, nincs baj, látod, ekkor azonban egy ravasz manőver alulról felfelé, az ember erre már nem számított, a hegyes szemfog felsérti a bőrt, a csontos ököl lecsap, holnap még számolunk, sziszegi, imbolyog a petróleumlámpa, micsoda egy dög, pompás dög, micsoda élet van benne, dörren a barakk ajtaja, aztán csak a kutya kábult lihegése a félhomályban.
Bobby csóválta a farkát, ahogy közeledtem, lihegett, nyelve kinyújtva, pedig tél volt, tél, akárcsak amikor a mi Fickónkkal összeverekedett. Esküdt ellenségek ezek ketten, Fickó nyilván kiterjesztette a területét az egész környékre, szép komótosan oldalba hugyozgatva fákat, villanyoszlopokat, és miközben Bobby a ketrecben bezárt gladiátorként tajtékozott, Fickó mindig megszökött, átugrott a kerítésen, és kívülről ingerelte riválisát. A szomszéd már hullámpalából emelt palánkot azon az oldalon, de hiába, Fickó átküzdte magát rendre azon is, az egyik tartóoszlop egyszer felhasította a horpaszát, valósággal fennakadhatott rajta, csupa vér volt a rozsdás vas, mégis elszaladt, csurom véresen, teljesen legyengülve került meg,. Állatorvos varrta össze fejcsóválva, vödröt kapott a fejére, műanyag-harangot, nehogy hozzáférjen a sebhez, nehogy feltépje, nehogy megegye saját magát, saját vérét, saját húsát, fojj, szép kis állat a kutya. Vödörrel a fején is fel-leszaladgált, őrjöngve, hiába látott ki előrefelé, nekiment mindennek, mert oldalra nem nézhetett, aztán meg szándékosan ment neki mindennek, rájött, hogy a műanyag így szilánkokra törik. Rohant a kertben fától fáig, házfaltól házfalig, verte oda a vödröt, verte oda a fejét diadalmasan, röpdöstek az éles szilánkok, úgy lógott a nyakán a vödör maradványa, mint valami ronggyá foszlott partedli, nyalogatta vadul a seb helyét, hiába, hogy nem szabad, Fickó, nem szabad. Aztán uzsgyi, menekült kerítésen, árkon-bokron át, műanyagdarabkák röpdöstek utána. Ha kapott erősebb vödröt, kiszökött vödörrel a fején, ment előre, vödröskutya, egy vödör kutya, nem törődött semmivel, harapta a levegőt, a szabad szagokat, ahogy örvénylettek befelé a vödrébe.
Az állatmenhelyen nem értettük anyámat, ahogy rögtön lecsapott rá, szép kutya volt persze, de mire gondolhatott közben anyám, talán a szabadságra, de hát egy kutya szabadsága és a mi szabadságunk, az két külön dolog. Erős láncra kötötték, de azt a láncot a kutya olyan feszesre húzta, hogy ruhát lehetett volna teregetni rá. A pasas, aki körbevezetett, csak legyintett, hogy ez, kérem, vadászkutya lehetett, de rettenetesen elvadult, nézzék, dupla magas itt a kerítés, három méter, mégis mindig kimászik, nekifut, felkapaszkodik, mint egy majom, s ha huszadszorra, hát huszadszorra vergődik át, nem törődik ez semmivel és senkivel, megy, mint a tank. Ilyen csavargótempói vannak, eltűnik három-négy napra, mégis tudjuk, hogy itt volt, ott volt, bejelentések érkeznek, megfogja a vadnyulat, de betör kertekbe is, elviszi, ami ennivalót talál, ismerheti már a reptér környékét, mint a tenyerét, mindig visszakerül, aztán mindig kiszabadul újra, nem lehet ezzel bírni. Drótszőrű német vizsla, tényleg mintha súrolókefét simogatnál, feltúrta a kertet, kincseket kiásva és elásva, csontok fehérlettek elő, rágta, hajigálta őket, talán Bundi ásatásait is feltérképezte így, no meg saját térképpé alakította a kertet. Máskor elnyúlt lihegve, de csak színleg, résnyi szehéjnyíláson át leste, amíg veréb száll a bokorra, amíg a kiscsirke áttéved vagy a tyúk átröppen az elválasztó dróthálón, aztán lecsapott, nem ette meg áldozatát, játék volt ez neki, kondicionáló edzés, temethettük el az apró hullákat. Kaffogva járkált a rózsák körül, darazsat-méhet vadászott, azokat lenyelte, rendezetlen mozgásuk tetszhetett neki, idegesen kapkodta utánuk a fejét, szórakoztató mozgó célpont, ha valamelyik mégis elrepült, bambán bámult utána.
Elképzeltük, ahogy az öregedő vadász kénytelen-kelletlen meg kell szabaduljon hű társától, elképzeltük, hogy az illető erős dohányos volt, mert Fickó mindannyiszor szerelmesen szimatolta a dohányfüstöt, én már láttam is az egy szál kackiás fácánpihetollal díszített sötétzöld stüszikalapot, a falon a lehajtott csővel várakozó puskát, felfüggesztett fokost, vadászjeleneteket ábrázoló metszeteket vagy kasírozott reprókat, szarvasagancsokat koponyával vagy anélkül, kitömött vadmadarakat, csikkel teli alpakka emlékhamutartót hátulján egy nevezetes körvadászat metszett dátuma. Frakk és Károly bácsi ismerős története, a kockás pokrócba csavart lábú, mamuszos öregúr végtelen szomorúsággal mered a lassan kígyózó füstbe, türelem, amely nem terem rózsát, s főképp nem zsákmányt, sok-sok órányi les vagy kajtatás után felbukkanó, bizonytalan, mozgó, eleven foltot, amely aztán ott hever kiterítve, feledtetve álmosságot, fáradtságot. Pedig Fickó talán sosem szaladgált valódi vadonban, valódi vadászkalandon, kirakhatták az alomból, hiszen farka hosszú volt, nem vágták le, hogy szaladgálás közben ide-oda kalimpálva, a növényzetet zörgetve fel ne verje idejekorán a vadat. Kirakhatták a vaksi szemű testvérkék közül, talán rosszul reagált, mikor puskát sütöttek el a füle mellett, összegörbedt, vinnyogott, idegbeteg a kicsike, mormolták bajszuk alatt az almot felmérő, komótos vadászok. Fickó rettegett vihartól, mennydörgéstől, már a vihart megelőző feszült, dunsztos, elektromos csendben behúzott farokkal, nyüszítve szaladgált fel-alá, kaparta az ajtót. Aztán, ahogy robajlani, villogni kezdett az ég, a kutya az ablakot püfölte, sáros mancsnyomai ott koszlottak az összes üvegen. Ha nem volt becsukva az ablak, belökte és beugrott a házba, ha be volt csukva, addig verte, amíg be nem tört, és verte volna tovább is, amíg teljesen össze nem vagdossa a lábát. Úgyhogy vihar előtt rohantunk behajtani az előkertre néző spalettákat, nehogy megelőzzön, és aztán bentről, az elsötétített házból hallgattuk a tompa dobütéseket, az elnyújtott énekszót. Ha elutaztunk valahová, be kellett hajtani a fatáblákat. Így meg aztán szilánkosra rágta és csapkodta az összes barna, xyladecorral lefestett spaletta csücskét meg a bejárati ajtó alját meg a garázs ajtaját, felugrálva tönkreverte a bejárati ajtó kilincsét és a garázs kilincsét, mindig kiesett a fogantyú, leesett a címer, szerelgetni kellett állandóan, úgy verte Fickó azt a két kilincset, mint valami távírógép billentyűjét, SOS-jeleket morzézott azokon a kilincseken, de a jelek elvesztek az előszoba vagy a garázs sötétjében. Kutyának udvaron a helye, igaz, hogy néha beengedtük, amikor már tűrhetetlenné vált a dolog, nem voltunk valami következetesek.
Lehet, hogy a kiöregedett vadászt mi találtuk ki vagy a menhelyen a pasas, hogy meghasson bennünket és megszabadulhasson a dögtől, sikerült is neki. Meglehet az is, hogy az öreg létezett, csak éppen bizományiban vette, poros padlásokról szedte össze valamennyi trófeáját, agancsnyelű papírvágó kését, agancsgombos zekéit, vaddisznóbőreit, a sarki fényképésznél levetette magát csizmában, puskával a vállon, övéről lógó nyulakkal, fácánokkal, jó lett volna bekerülni a pikszisbe, de hát ez a nagyfejűek vircsaftja, akiknek egy terítékén több lelőtt vad hever, mint amennyi egész Magyarországra, egész évre engedélyezett. Akik az Operából leselejtezett zsöllyéket sínre állítva kocsikáznak az erdőn, föld alatti, hangszigetelt betonbunkerből két kiskatona csörli őket a színpadias erdő-díszletben, nehogy a motorzúgás elriasszon minden állatot. Karéneken is énekeltük, hogy de jóhó kühünn ahaz erdőn, ha áháll a vadáhászat, ha kűhürt szahavaha harsan, s a sóhok lóvas váhágtat, és csőhörtehetvehe űzi a fűrge vadat, hozzáfűzve, hogy „fallallala-lallala-lallala-lallala-lá-lalla-lálalla-lalala-lalala-lalala-lalala, és így tovább. Marad a díszletszoba, marad a vadászbarlangnak berendezett lakótelepi zug, a kutyasétáltatás, amíg bírja a lába, amíg bírja a szíve, rángat ez a kutya, adjon túl rajta, papa, adja el valami vadásznak, nem kell nekik, azt mondják, hibás, hibás az én szegénykém, túl ideges és fegyelmezetlen.
Fickó teletojta a kertet, apám külön szarkotró szerszámot szerkesztett, egy nyeles bádogdobozt, amelyet az ember közvetlenül a száraz, meszes fehér vagy zsíros barna vagy szétfolyt rozsdaszín vagy más hasonló állagú, feketétől a vörösesig minden elképzelhető színben pompázó potyadék mellé helyezett, és egy kislapáttal felkotorta rá, ami felkotorható, majd földdel hintette be a ragacsos, büdös füvet, nehogy belelépjünk, földdel kellett tisztogatni a célszerszámokat is, rábízva az esőre a maradék eltakarítását. Apám néha ránk förmedt, hogy nem csak az ő kutyája ez a dög, tessék felszedni a piszkát, többnyire ő maga járkált a füvön, hosszan elnéztem, hosszan elnéztük. Mint amikor a pitypangot akarta kiirtani, hogy csupazöld legyen a kert, hogy a fűnyíró ne szórja szerte az ejtőernyős magokat és ne terjessze tovább a sárga virágot, és egy öreg késsel sorra kiásogatta a töveket a gyepből, nos, ugyanígy derítette fel végtelen óvatossággal Fickó különböző helyeken elpottyantott ürülékét, mint valami második világháborús film hőse az aknakeresővel vagy a modern kor aranyásói a fémdetektorral vagy a vízkereső mágusok a villásbottal.
Télen a keresés is könnyebb feladat volt, a kutyaszar fagyott állapotban könnyebben kezelhető, ráadásul a hó, melyet melegen megolvasztott, gondosan körberajzolta a formát, mint holttestek körvonalát szokás a krimikben. Persze könnyen előfordulhatott, hogy az eltakarítatlan ürülékre újabb réteg hó esett, s így felderíthetetlenné vált holléte, csak olvadáskor kerültek elő a széteső, latyakos meglepetések. Télen jött oda hozzám az utcán Bobby, kilógatva lilás nyelvét, akár szederevés vagy málnafagyizás után a gyerekek, akár vörösborivás után a felnőttek. Bobby nem evett fagyit, nem ivott bort, viszont barátságosnak mutatkozott, gondoltam, borítsa feledés, hogy állandóan megugat, hogy tajtékozva csörömpöl a lánccal, nagy elővigyázatosan eresztettem le tenyeremet szögletes fejére, tüskés szőre volt, mint sünire nyírt fiúfej, elégedetten morgott, mint a doromboló cica, majd alattomosan, hirtelen, alulról felfelé harapva belekapott a kezembe szemfogával. Fájdalmasan ráüvöltöttem, már nem is tudom, mit, és megiramodtam hazafelé, nincs nekem oltási papír, mi a francnak, nem beteg ez a kutya, nem jár az sehová, a hülyegyerek meg minek simogatja, igazította el anyámat Keceli Feri bácsi, ami körülbelül annyit jelenthetett, hogy nagyon sajnálom.
Egyik télen valakinek a kocsiját be kellett tolni, elkotorni a havat, hamut a kerék alá, mert pörögtek csak a kerekek a jégen, valaki más demizsont hozott ki és poharakat, ilyen hidegben elkel az, nekem nem adtak, csak lapátoljak szorgosan, az iskolatáskám ott hevert a hóban, a férfiak meg poharaztak, nézték árgus szemmel, hogyan csinálom, szakértő tanácsokat osztogattak. Ott is, fiú, az első kerék mögött, mondom mögött, nem előtt, ott fog a kerék, nem szabad visszacsússzon, szép egyenletesen, fiú, ne lyukat áss a hóban, hanem szedj le mindig egy réteget, a a jeges tetejét kéne lekaparni, most tedd alá a hamut, gyorsabban, fiú, sose jut fel az a kocsi. Akkor jelent meg Bobby, a Feri bá rosszul csukhatta be a kaput, nézett a kutya, fekete nyelvét kilógatva, csak állt nyugodtan, hiába üvöltözött vele a gazdája. Felbukkant hirtelen Fickó is, mintha a föld alól, megálltak egymással szemben meredten, egy porcikájuk sem moccant, mégis látni lehetett, hogy minden izmuk feszül, két kutya-szobor, mint az Anúbisz, amelyiket egy egyiptomos könyvből másoltam ki, és jó pár papírlapért adtam túl rajta a napejban, a tiszta papír volt a napejbeli valuta. Ordítoztunk mindketten, Keceli is meg én is, de hiába, a kutyák úgy figyeltek, mintha adóvevő lenne a fülükben, és az utasításokat valami egészen távoli hang adná nekik az éterből. Lassan forogni kezdtek egymás körül, lomhán, mégis feszesen, mint egy formagyakorlatban, ahogy két karatés harcos kerülgeti egymást először, megpróbálja lassított mozgással kitapasztalni a másik ritmusát, ráhangolódni, szemük összekapcsolódott, ez volt az aranytengely, jártak körben, mint egy kortárs balettben, mintha félálomban. Aztán egyszeriben valamelyik nekirugaszkodott, és a másiknak ugrott, úgy felpörgött a csata, hogy nem lehetett tudni, melyik kezdte, egyfolytában hörögtek, akár valami folyamatos gargarizálás vagy a dohányosok köhögése, ki akarnak krákogni valamit, sehogy sem jön, zörög, zörög a roncs tüdő. Kapkodtak egymás torka felé, csattogtak a fogak, hol az egyik próbálta elharapni a másik nyakát, hol a másik az egyikét, összefonódtak, elhemperedtek, fröcskölt a hó körülöttük.
Várjatok, szólt a Janik bá, akinek a felesége, az a nagydarab, csontos asszony felkötötte magát, letette a demizsont, eltűnt a háza ajtajában, egy teli vödörrel bukkant fel, ettől majd lehiggadtok, dögök, és jeges vízzel nyakon öntötte a két kutyát, de azok észre se vették, csak én rettegtem, hogy Fickó még tüdőgyulladást kap ebben a rohadt hidegben, csatakosan marakodtak tovább, hörögve kapkodtak egymás torka után. Közben Feri bá előkerítette a Bobby pórázát, megpróbálta rákapcsolni a nyakörvre, hogy annál fogva hazarángassa, de a kutya csak azt érezte, hogy a nyaka körül piszkálódik valaki, odakapott hörögve, az öreg ijedten kapta el a kezét, cifrán káromkodott, nehogy még pár ujja odavesszen, így is alig maradt a kezén, majd a pórázzal próbált nagyokat odasózni a dulakodóknak, de akárhogy igyekezett, mindig csak a Fickót találta el, a saját kutyáját sosem.
Aztán Vili bácsi, a birkózó, akinek a felsőteste olyan volt, mint egy trapéz, aki széttartott karral közlekedett, mint a pingvinek, mert a sok izomtól nem tudta a teste mellé zárni, kíváncsi lettem volna, a katonaságnál hogyan állt vigyázzba, Vili bácsi nem ordítozott kétségbeesetten, mint mi, kutyagazdák, szép komótosan odasétált a dulakodó állatokhoz, kezében a szénrakodásra használt nagy szívlapáttal, amelyre legalább két normális lapátnyi szén felfért, és módszeresen nekikezdett az ellenfelek szétválasztásának. Nyugisan emelte a lapátot és lesújtott, emelte és le, emelte és le, mintha csak friss földkupac oldalát lapogatná, de valahogy ő is mindig csak a mi kutyánk fejére ütött, valahogy mindig csak azt találta el a szívlapáttal abban a nagy kavarodásban. Visítottam, hogy hagyja, hogy szétveri a fejét, de a harmadik-negyedik ütésnél Fickó megtántorodott, feltámadhatott benne az életösztön, kitépte magát Bobby karmai közül, és imbolyogva elmenekült, a csaucsau még hosszan ugatott utána, rángatva a pórázt, amelyet Feri bá gyorsan rácsatolt.
Fickónak mozgásra volt szüksége, meg persze, ha sétáltattuk, kevésbé tojta össze a kertet, én meg szívesen kóboroltam a környéken, ráadásul így észrevétlenül nyomozhattam a fekete kalapos ember után, olykor tíz-húsz méter távolságból is nézhettem, amint bemegy egyik vagy másik házhoz, ennél közelebb nem merészkedtem, féltem, hogy megjegyzi magának az arcomat. Aki kutyát sétáltat, az pórázzal a nyakában minden további nélkül álldogálhat az utca közepén, szeme sarkából véletlenül valamelyik ablakot kémlelve, útjában akár többször is megfordulhat, szeszélyesen irányt válthat, lényeg, hogy közben hangosan korholja a kutyát, Fickó, gyere már, nem szégyelled magad, mi lesz, egy-kettő!
Nem mintha nem lett volna miért szidni amúgy is, Fickó az egész környékre kiterjesztette rémuralmát, minden nyitott ajtón berontott, egyik szomszédunk mesélte, hogy a konyhából csörömpölést hallott, és mikor ment megnézni, mi történt, kutyánkkal találta szembe magát, amint az pörköltet lakmározik egy leborított lábasból. A dühös kiáltásra Fickó meglódult, és ijesztő sebességgel megindult kifelé, az asszony épphogy el tudott ugrani előle. Körútjairól a kutya rendszeresen ajándékokat hozott, kicsit megrágcsálta, majd figyelmünkbe ajánlva a küszöbön hagyta őket. Üres lábas (ételt tehettek ki hűlni benne), fél pár cipő, állatbőrök, ruhadarabok szerepeltek a repertoárján, egyszer egy sáros baba-rugdalózót is hozott, reméltük, hogy szárítókötélről és nem egy kisgyerekről tépte le.
Vadászszenvedélye a cicákra összpontosult, egy jó macskakergetésért bármiről megfeledkezett, ész nélkül futásnak eredt. Ha a macska felszaladt egy fára, feszülten, hangosan ugatta, s a legtöbb macska nem bírta a feszültséget, előbb-utóbb leugrott az ágról, Fickó meg uzsgyi, utána. Időbe telt azonban, míg az érett gyümölcs lepotyogott a fáról, bizony hosszú időbe, legfőképp mikor Fickó a nyugdíjas pedagógus-otthon kertjében próbált levadászni egy macskoszt a fáról. A kerítésen túlról hívogattam bátortalanul, mutatva ezzel, hogy semmi közöm gonosztetteihez, ez azonban különösebben nem hatotta meg a háromemeletes kis kastély összes arra néző ablakában megjelent boszorka-fejeket. Az öregecskék amúgy is szúrós szemmel méregették az egész életüket megkeserítő kölyköket, úgyhogy most aztán én is, a kutya is megkaptuk a magunkét, az állatok közül itt csak tündéri apróságok számíthattak jóindulatra. Szépen odébb somfordáltam, nem vártam meg, amíg a sors beteljesedik, és a fáról leszökkenő cicus Fickó egyetlen célszerű mozdulatára (a nyakcsigolyát roppantotta el általában) kileheli lelkét. Máskor meg egy épülő ház előtt hallgattam az eszeveszett csaholást, mígnem rémületemre a macska jelent meg az egyik tetőablakban, nyomában Fickóval. Ugyan kiabálhattam: a kutya csúszkálva megindult a frissen felrakott tetőcserepeken, majd nyüszítve, csúszkáló lábakkal meg is torpant, inába szállt a bátorsága. A macska ekkor már messze járt, én pedig tériszonnyal küszködve feltornásztam magam az állványokon, és besegítettem ezt a remegő, kutyaforma nagy marhát a magaslati levegőről.
Megint máskor egy újgazdag villa nyitott kapujánál kiabáltam utána. Minthogy odabentről nyávogás, csörömpölés hallatszott, felhagytam a füttyögetéssel, gondoltam, jobb, ha odébbállok. Húsz méternyire járhattam, mikor előkerült Fickó, és loholni kezdett utánam, szájában szép nagy darab, loncsos szőrkolonccal. Lábtörlőnek nézett ki, gondoltam, visszaviszem a tulajnak, de közelebb érve láttam, hogy egy perzsamacska teteme az, a kapun pedig épp akkor fordult ki egy pocakos, atlétatrikós figura papucsban, kezében vascsővel vagy seprűnyéllel. No, kutya, segíts magadon, én nem várom be a végét. Menekülés közben hátratekintgetve láttam, hogy Fickó időnként lerakja a macskadögöt, körülszaglássza és oldalba vizeli a fát vagy a villanypóznát, aztán hátrafordul, s ha a pocakos már nagyon közel ért, rákapcsol, fut egy kicsit, majd megint leteszi a dögöt, szaglász, vizel, hátranéz, szalad egyet, szaglász, vizel, hátranéz, majd újra fut egy kicsit, szóval nem nagyon izgatja magát, mindig van elég előnye, mint a teknőcnek, akit sosem ér utol Akhilleusz.