Lackfi János | A FELSŐ-TENGER

Hegyet mászom, már fenn is vagyok a megfelelő magasságban, és a hegyek közötti medence mélyén, ahonnan sötétlő szigetek bukkannak elő, a távolban megpillantom a Felső-Tengert.
Igaz, veszélyes utakon eljuthatnék partjára is, ám sétáljak bár a víz mentén, szálljak bár hajóra, felszínén nem hatol át a tekintet.
Éppenséggel fuvolázhatnék is, ütném a tamtamot, a révész-asszony pedig, aki féllábon állva, mint a gólya, másik térdén mellén csüggeszkedő gyermekét tartva szampanját kormányozza a sima tükrön, azt hinné, az istenek mulatnak templomuk udvarán, a fellegek függönye mögött.
Vagy akár lecsatolhatnám cipőmet, és belehajítanám a tóba. Bárhol is érne partot, az arrajáró földre borulna, magával vinné, és babonás tisztelettel elfüstölne négy tömjénrudat előtte.
Vagy kezemmel tölcsért formázok, és neveket kiáltok: először a szó hal el, majd a hang is. A puszta jelentés pedig valakinek a fülébe csendülne, s ő aztán körbeforgolódna, mint aki álmában úgy hallja, nevén szólították, s megpróbálja átszakítani a hálót.

A FELSŐ-TENGER

Közzétéve: 2014. 12. 08.

Kategória: Műfordítás