A FÉLTÉKENY HENTES SZÍNRE LÉP

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

Lackfi Jánost Balogh Robert kérdezte

– Líra vagy próza? Netán dráma? Az utóbbi időben – úgy tűnik – egyre több prózát írsz, holott téged korábban mindenki költőnek gondolt. Aztán kisregényeket írtál, majd mesét, regényt és közben drámát is, arról nem is beszélve, hogy fordítóként is ténykedsz… Hogy látod, ennyire sokoldalú vagy, netán ezek csak kirándulások, s te mégis alapvetően költő lennél?

– Azt hiszem, a több műfajúság általában jellemző a magyar szerzőkre, korántsem vagyok vele kirívó eset. A dráma-fejezet nálam eddig négy színdarabot jelentett, ezek megírására ösztöndíjat kaptam, és abban a valószerűtlenül édeni helyzetben találtam magam, hogy egy-egy hónapra valóban leállhattam minden egyébbel, hiszen csodás módon voltaképpeni szakmámért, az írásért fizettek. Legutóbbi darabom, a Méricskélők, amellyel a Vígszínház NKA-ösztöndíjasa voltam, sajnos nem egészen úgy sikerült, ahogy elképzeltem, és egészen meghasonlottam drámaírói énemmel. Mígnem egy szép napon… szerencsére, akár egy fordulatos regényben, felbukkant a Ko-Ma (=Kortárs Magyar) társulat, csupa frissen végzett, fiatal színész, és rákérdeztek, mi lenne, ha én, magamat elparentált drámaszerző feltámadnék. Mondtam, ha feltámasztanak, szíves örömest. Úgyhogy most itt lebegek ég és föld között, ki tudja, mi lesz velem.
A próza más kérdés. Engem mindig is érdekelt a többi ember élete. Eléggé el nem ítélhető módon szeretek bekukkolni kivilágított lakásokba esténként. Izgat, hogyan esznek, hogyan mosogatnak, hogyan igazgatják a tévéantennát, hogyan veszekszenek vagy ölelkeznek azok ott, izgatnak nem különösebben izgalmas hétköznapjaik. Egyszerűen azért, mert ők olyan MÁSOK, homlokukon ott a sorsuk rovásírása. Én mindig csak én lehetek, sosem más. Nem mintha nem szeretném az életemet, bár önmagammal nem mindig vagyok kibékülve. Ám egyszerűen élvezem, ha mások bőrébe bújhatok, és megélhetem az életüket anélkül, hogy el kellene veszteni a sajátomat. Számos versem is felfogható afféle modern balladaként, mai figurák tragikus vagy komikus sorsát örökítettem meg olykor miniatúra-formában. Az igazi személyábrázolás azonban prózában lehetséges, itt követni tudom valakinek a sorsát anélkül, hogy írásom követhetetlenné válna. A prózaolvasó felkészült a hosszútávra, kényelmesen elhelyezkedett karszékében, csak arra vár, hogy megszólaljon a hajókürt, és magammal vigyem utamra. Erről a találkáról nem óhajtok lekésni, annál is inkább, mivel gyermek- és kamaszkorom meghatározó olvasmányai prózák voltak: Vernék, Scottok, Dickensek, Cooperek. Nekik egyébként próbáltam a Halottnézőben is faramuci emléket állítani, hiszen a történet olykor megszakad, és valamiféle klasszikus regényben találjuk magunkat…

– Döbbenetes az az érzékenység és pontosság, ahogy a Halottnézőben megteremtesz apró, belső szituációkat. Mennyire azonosítanak a főszereplővel?

– Végül is a főhős keresztneve azonos az enyémmel, bár ez talán csak kétszer mondatik ki a könyvben, mindkétszer torzan, egy fogatlan portás néni, illetve egy affektált kisiparos-hölgy szájából. Ami talán mutatja, hogy ez a regénybeli (hamis) én még maga sem igazán sejti, kicsoda ő. A regényben közölt „információknak” körülbelül ötven százaléka persze saját gyerekkoromból származik, a többit hozzátettem avagy hozzálódítottam. Azon azért meglepődtem, hogy egy internetes blogon valaki úgy írt a kötetről, mintha az egy az egyben könnybe lábadt szemmel felidézett emlékeimet tartalmazná. Elbeszélőm mindenesetre ki-be bujkál a narrációból: hol a kisfiú felnőtt énje okoskodik, hol szellemhangok, hol belső monológok szólalnak meg. Amúgy meg nem zavar persze az azonosítás, hiszen „Madame Bovary én vagyok” – bár ilyet Flaubert, tudjuk, sose mondott. Nyilván rengeteget segített ebben a kalandozásban, hogy hasonló gyerekként hasonló korszakban hasonlókat éltem meg én is.
Ami pedig az apró rezdüléseket illeti, mindig is döbbenten szemléltem, mennyire ellentétes lelki robbanótöltetek dúlják az ember benső világát. Egyik pillanatban könnyes szeretettel gondolunk valakire, aztán találkozunk vele, és elejt egy számukra sérelmes megjegyzést. Fájdalmat érzünk, de a világért szemére nem vetnénk, jópofizunk tovább. Amint az illető elköszön, a legsötétebb gyilkos gondolatok kerítenek hatalmukba, legszívesebben kegyetlen kínzások közepette végeznénk az illetővel. Most akkor jók vagyunk vagy rosszak? Gyilkosok vagy áldozatok? Hiszen ő kezdte! Hiszen mi folytattuk!
Azt, hogy az ember belülről ilyen, egy gyerekkel sosem közlik. Őt „hozzáviselkedtetik” valamiféle elváráshoz. Mondják neki, a szocializmus jó vagy rossz, a demokrácia jó vagy rossz, ez vagy az az ember jó vagy rossz. Azt, hogy az ő saját jóságát-rosszaságát is sokszor véletlenek összjátéka és külsődleges megítélések alakítják ki, a saját bőrén tapasztalja. Mivel ez egy tanulási folyamat, nagyon élesen felnagyítva látja kudarcait, látványos méretekben sóvárogja a sikert. Belső „rosszaságait” magától kell megtanulnia kezelni, fokozatosan jön csak rá, hogy a benne felmerülő alternatívák (az öreg nénit felrúgjam vagy átadjam neki a helyet?) csíra-voltukban még nem véglegesek, tudatosan kell választania ezek közül. Vagyis szabad, és szabadon formálhatja magát, amennyire tőle telik.
Na, nem okoskodom tovább. Úgy gondoltam, a gyerekkort jól visszaadják ezek a miniatűr lelki szkanderek: így alakul ki a gyerekvilág hierarchiája, a világminta. És persze egy regény cselekményét is váratlan irányba indíthatja egy-egy ilyen apró eset.

– Ha a kritikai fogadtatást nézem, nehéz lenne bármit is állítani az utolsó, Halottnéző című regényedről. Eléggé ellentétes volt, amiket leírtak. Foglalkoztat egyáltalán a kritika?

– A könyvvel körülbelül elégedett voltam, régóta cipeltem magamban, meg kellett írni, így sikerült. Sokan olvassák, sokan jönnek oda dedikáltatni egész másféle irodalmi eseményeken is. Ami friss élmény: rengeteg írás jelent meg róla, akár neten, akár papíron. Sokan roppant árgus szemmel olvasták végig, kegyetlenül kiszűrték az ellentmondásokat, fellelték és orrom alá dörgölték a megismételt aranyköpéseket. Nem mindig tudom eldönteni, igazuk van-e, hiszen attól, hogy valamit szánt szándékkal építettem be a regénybe, még nem biztos, hogy „jól működik”. Kétszáz oldalon azért (főként számítógépes kereső mellett) az ember nem hagy benne önismétlést, ha nem gondolja, hogy annak feladata lenne. De hát az a jó a regényben, a mesélésben, hogy bárki beleszólhat, belepofázhat a partvonalról, hé, nem addig van az, ecsém! Életem egyik nagy futballélménye volt a Nagyberki-Mosdós rangadó, ahol az egyik fogatlan helyi erő bekiabált „Szunyinak”, a kövérkés, kopaszodó balszélsőnek, és keresetlen balettben szemléltette, hogyan kellett volna beadni a labdát. Az épp szöglethez készülődő Szunyi akkor „felrobbant”, és tajtékozva hívta tetemre Fogatlan Tatát: „gyere akkor bmmeg, rúgjad te, bmmeg, ha olyan okos vagy, fszom, bmmeg”, és így tovább, csak nagy nehezen lehetett lecsillapítani. Nos, regényem esetében a játszma már le van játszva, a kocka el van vetve. Én is, kritikusaim is csak bekiabálhatunk a partvonalról. Jelenleg a játszma amolyan döntetlen: a kritikusok fele lelkesedik, másik fele a hibákat hánytorgatja. Van olyan is, aki mindkettőt teszi egyszerre. Mindenesetre örülök a sok-sok reakciónak: ennek a könyvnek, úgy érzem, valóban van sorsa.
Meg tudok én felelni persze némely kérdésekre, nem hiába jártam egyetemre. Jogos felvetés például, mennyiben nemzedékhez kötött a könyv, vajon aki nem evett limót ésakinek nem volt vetkőztetős tolla, érti-e egyáltalán. Úgy gondoltam, aki ismeri a korszakot, felidézheti, aki pedig nem ismeri, megismerheti belőle. Végül is minden szerző megköti saját kezét, így aki mondjuk XIV. Lajos korát veszi célba, nem szól bicikliről, napszemüvegről és adóbevallásról, annál többet viszont kübliről, púderről és fűzőről. A díszlettől elvileg nem függ egy könyv értéke. Felmerül persze, sikerült-e valóban érzékeltetnem a korszak atmoszféráját, netán annál többet…
A narráció kérdését is sokan felvetik. Miért ugrál elbeszélőm szüntelen felnőtt és gyermek-én között, mire föl ez az öncélú bakkecske-tempó? Volt, aki azt írta, lineárisabb cselekményfűzés jót tenne. Könnyen lehet, hogy igaza van. Magam Roger Coover, Bohumil Hrabal, Mario Vargas Llosa egyes művein kupálódva éppenséggel darabokból összeálló, elbizonytalanított nézőpontú elbeszélésre törekedtem. És élveztem az ide-odakorcsolyázást gyermek- és felnőtt-elbeszélő között. Azt, hogy tudom, amit nem tudhatok, és nem tudom, amit tudhatok, és ebben a szédítő játékban talán olvasóim is társamul szegődnek. Ez persze csak szerény „ohajtás”, ha a felkért személynek nem tetszik a tánc. Meg aztán én is csak annyit tehetek az ügyért, mint Szunyi, amikor a meccs lefújása után a levegőbe bombázza a labdát.

– A teraszra egyszer már írtál nekünk gyerekeid olvasási szokásairól. Ők mennyire járultak hozzá a meseírásodhoz? Esténként meséltél nekik, vagy épp ellenkezőleg, ők meséltek neked, ebből tanultál. Hogyan született Kövér Lajos és a hasonló figurák?

– Rengeteget tanultam és tanulok folyamatosan gyerekeimtől, és ez nem afféle kötelező kör. Még akkor is, ha a pörgős tempó mellett néha igazán nehéz sokat együtt lenni. Szerencsére akadnak afféle tisztások, mint például egy őszi, téli vagy nyári szünet… Van például egy www.handabanda.hu nevezetű honlap, az oda írott meséimet Ágnes lányom ötleteiből merítem. A Pál utcai fiúk megírásának évfordulójára írott blognovellámban pedig tizenöt éves Simon fiam világába próbáltam beleélni magam. Ilyenkor persze mindig saját gyerekkorát is mozgósítja az ember, hiszen a meséket nem gyermekeim írják helyettem.
Ami Kövér Lajost illeti, az ő neve onnan jön, hogy a Kövér Lajos utcában laktunk sokáig (igen, van ilyen, mégpedig Zuglóban, Budapesten!), és akkor még apró gyerekeimet nagyon izgatta ez a rejtélyes figura, mesélnem kellett róla. Évekkel később megpróbáltam leírni, amire emlékeztem ezekből a mesékből, de abbahagytam, mert rájöttem, hogy hiába, semmi nem maradt meg az egészből. Még néhány évnek el kellett telnie, mígnem winchesterem homályából felbukkant a mesekezdemény, és teljességgel folytathatónak tűnt. Ekkor jött Besze Barbara, nem írnék-e valamit a General Press kiadónak, én pedig rávágtam, dehogynem, a Kövér Lajost. És viszontagságos úton egy remek illusztrátort is sikerült találni, mégpedig Molnár Jacqueline személyében, aki legalább ötven százalékot tett hozzá a történethez! Az alkotási folyamatban megint csak részt vettek gyermekeim is: első szűrőként működtek, reagáltak az esténként felolvasott, frissen készült fejezetekre. Lázár Ervin, aki Bögre család című, családom mikro-kalandjait feldolgozó verseskötetemet bemutatta, azt mondta, irigyli tőlem az ötgyermeknyi ötletgyárat. Sajnos ő már nem érheti meg a Bögre család újabb kalandjainak idei, karácsonyi megjelenését.

– Talán te vagy francia nyelvterületre legtöbbet utazó fiatal író. Hogy látod, milyen a kortárs francia, belga (ugye, jól emlékszem, hogy oda is mentél már) írók helyzete, ha a magunkéhoz hasonlítjuk?

– A „legtöbbet utazó” címkét ne erőltessük, nem vagyok én globe-trotter, bár kétségkívül otthon (vagy legalábbis otthonosan idegennek) érzem magam Brüsszelben, Párizsban, Strasbourgban, sőt, Luxemburgban is. Ha megyek, többnyire dolgozni megyek, jóllehet ezek többnyire kellemes munkák. Legutóbb például Párizsban, a Sorbonne-on kommentáltam franciául a Kaláka együttes műsorát, és a négy-ötszáz főnyi, részben francia közönséggel talán valóban sikerült is megértetni valamit magyar történelemből, mentalitásból, mégpedig szórakoztató módon, s a mélységeket sem kikerülve. A koncert másnapján aztán Kányádi Andrissal és Bónus Tiborral oly sokáig hánytuk-vetettük az irodalom kérdéseit egy Panthéon-környéki kocsmában, hogy a csapos hölgy, látva elszánt lelkesedésünket, mellyel egy teljességgel érthetetlen nyelven hadoválunk, meghívott bennünket egy kör Pastisra, ami amolyan Ouzó-féleség – utána elvitatkozgattunk vele Sarkozy barátunkról.
Kérdésed másik felére nem könnyű röviden válaszolni. Leginkább azt mondanám, az ottani írók helyzete nagyon más. Egyrészt könnyebb, mert azt, amiből (általában) élnek, nevezetesen a tanítást arrafelé jobban megfizetik. Másrészt sokkal piacosodottabb az irodalom, főként a próza, nagyobb a konkurencia (sokkal szélesebb a piac, jobbak a kiadási viszonyok, a könyveladási lehetőségek). Ebben a harcban azonban mégsem annyira kiszolgáltatott az az értelmiségi, akinek van biztos anyagi háttere. Aztán persze azért is bajos az összehasonlítás, mert az ottani igények egészen mások. Gyakoribb, hogy valakinek nincs autója, sem saját lakása, mint hogy ne lenne olyan kedvenc vendéglője vagy kávézója, ahol nap mint nap előfordul. Olyan törvény is akad persze, amely önnön nagyravágyásától védi az állampolgárt: lakbéred összege például nem haladhatja meg fizetésed egy bizonyos százalékát. Összevetésképp mondom: nálunk, Magyarországon fizetésképtelenség miatt minden ötödik részletre vett autót vissza kell vennie a banknak. Vagyis a belgák, franciák talán jobban tudják, meddig ér a takarójuk. Persze igaz az is, hogy egyelőre jóval tovább, mint a miénk, ráadásul a nálunk alig húsz éve próbálgatott rendszert sem tegnap kezdték tanulni…

– Min dolgozol mostanában?

– Úgy szeretnék egyszer írni egy illedelmesen lineáris regényt, melyben könyörtelen harmadik személyű nézőpontból követném végig egyetlen egy figura történetét, útját! Ez persze a jövő zenéje. Jelenleg egy nagyobb szabású, sok szereplőt beszéltető könyv szövődik-szülődik. Hét éve lakunk (Budapest-környéki) vidéken, de a vidéki lét gyerekkoromtól alapélmény. Ez a regény is egy faluban játszódik, melynek békés-borzalmas állóvíz-életét rendkívüli esemény kavarja fel. Ha a nyarat fel tudom szabadítani, és anyagilag kissé fellélegezhetünk, nekikezdek ennek a bonyolult-keserves, mégis élvezet-teli munkának. Ha hihetek Dragomán Gyuri szakértő becslésének (egyedül neki meséltem végig a történetet), legalább három-négyszáz oldalra és rengeteg macerára számíthatok.
Közben persze nagy izgalommal várom a Hangzó Helikon sorozatban nemsokára napvilágot látó CD-t, melyen Lovasi András énekli verseimet. Hamarosan egy tizenöt éve görgő lavina is berobban remélhetőleg: hatvan huszadik századi francia költő általam válogatott és fordított verseit tárja a nyilvánosság elé a Noran kiadó: Romhányival szólva hatszáz oldal „tömör gyönyör”. A cím, remélem, önmagáért beszél: A féltékeny hentes balladája.