A HUMOR HAL MEG UTOLJÁRA, NEM A REMÉNY

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

Soós Anita interjúja Lackfi Jánossal
(minivilag.hu)

A kortárs magyar irodalom egyik legmeghatározóbb és legtermékenyebb alkotója. Sosem tétlenkedik. Hallhatunk róla, legyen szó műfordításról, tanításról, kritikákról, blogolásról, gyermekirodalomról. József Attila-díjas szülei Mezey Katalin és Oláh János óvták a pályától, de nem tiltották. Az írás-olvasás már gyerekkorában is intenzíven jelen volt.

– Több interjúban, amit olvastam veled felmerült a kérdés, íróként életben lehet maradni, el lehet tartani egy családot a mai világban? Hogy csinálod?

– Alighanem kell hozzá szerencse, vagy inkább áldás, nem árt a biztos hátország, a hűséges társ, és persze az a fajta irodalmi magatartásmodell is jól jöhet, amit a Nyugat szerzőitől tanultam önkéntelenül. Nevezetesen, hogy az író-költő nem csak lilán üldögél otthon, és várja az „ihelletet”, hanem pörög-forog, szerkeszt, fordít, előad, tanít, beszélget, kritikuskodik, mindent csinál, ami csak az Irodalom és Vidéke Takarékszövetkezet hatáskörébe tartozik. Több lábon kell állni, rugalmasnak kell lenni, erre tanít korunk is. Van különben egy meglepő statisztika, miszerint a végzős bölcsészek találnak a legnagyobb arányban állást az egyetem után. Más kérdés, hogy sokszor nem a képesítésüknek megfelelőt, de úgy tűnik, mégis alkalmazkodóképesebbek sok más szakma képviselőihez viszonyítva.

– Nyilatkoztad korábban, hogy „a nagycsalád extrém sport”. A minivilág oldal olvasói leginkább családok, így nem hagyhatjuk ki a család témáját. Nagycsaládban élsz, öt gyermeked van. Sok ihletet kapsz tőlük?

– Hát persze, ezt le sem tagadhatnám, nyoma van a könyveimben. Még szegény Lázár Ervin mondta, mikor a Bögre család című kötetemet mutatta be az Alexandra Pódiumon, hogy „nagyon irigylem Lackfi Jánost, mert öt gyerek szaladgál körülötte, s így sose fogy ki az ötletekből”. Kicsit mérgezett bók, de van benne igazság. A Domboninneni mesék legtöbb fejezetének ötleteit Ágnes lányom adta, csak úgy, egyetlen csettintésre. Az Átváltozós mesék lapjain is megjelennek szereplőként, öt mesének pedig az a története, hogy egyik karácsonyra rajzoltam nekik egy-egy életkorukhoz illő mesét, s ezek kötetbe is kerültek később nekik ajánlva. Az „extrém sport” persze arra vonatkozott, hogy nem unatkozunk, mindig mozgásban van a banda, ráadásul, mint egy cirkuszi artistamutatványban, mindig van, aki zuhan, és mindig kell egy kéz, ami továbblendíti. Ez lehet a kisebb és gyengébb keze is, sokszor ők öntenek erőt a felnőttbe is, ők tartanak vissza a zuhanástól.

– Gyermekeid, Simon, Margit, Dorottya, Johanna és Ágnes lelkes olvasóid? Esetleg kritikusaid?

– A Kövér Lajos-meseregények mindkét kötetét felolvastam nekik fejezetenként, és nagyon figyeltem a megjegyzéseikre, tanácsot is kértem tőlük, ha bizonytalan voltam valamiben. A módosítások rögtön mentek is a laptopba. Régebben, ha kijött a nyomdából egy-egy könyv, köré gyűltek, elolvasgatták, s ha tetszett, rábólintottak, hogy „Jó!”. Nem kényeztettek el, gondolták, ennyivel is beérem. Legutóbbi nagy sikerélményem az volt, amikor tizenhét éves Margit lányom kacagások közepette elolvasta Milyenek a magyarok? című humoros esszékötetemet, és azt mondta, most legszívesebben minden más nemzetről is kérne egy-egy hasonlót. Kritikus pillanatok is akadnak persze, főként amikor valamelyik versben korábbi énjükkel szembesülnek egy-egy nyilvános felolvasáson. Ilyenkor „Jaj, azt ne, Apa!” felkiáltásokkal hallgattatnának el, de sajnos könyörtelen vagyok. Mindenesetre sok könyvem borítójára rá lehetne írni: Tested on children.

– Beszélgessünk kicsit a gyermekirodalomról. Olvastam valahol, hogy „lezser profizmus, pimasz játékosság” jellemzi a gyerekvers köteteidet. Egyetértesz ezzel?

– Ha a dicséretet leszámítjuk, egyetérthetek a kritikussal, mert ezek az összetevők megvannak: hit a szakmai tudás fontosságában, a könnyedség szándéka, csipetnyi provokáció és nagy-nagy játékszenvedély. Szeretném színesnek, nem mindig jó szagúnak, de mindig életszagúnak mutatni a világot, körbeszimatolni kisebb és nagyobb titkait, furcsaságait, belesni a felnőtt- és gyerekvilág közti hézagokba. Érdekelnek a nyelvi furcsaságok, a készen kapott irodalmi hagyomány továbbírása, a képi akrobatika, az abszurd, hiszen a világ tele van részeg elefántokkal, beszélő kakasokkal, repülő nagymamákkal, mélytengeri portásokkal, ott van továbbá, hogy „Józsika, Józsika csápol, frászkarikán hegedülget” meg hogy „egyre csak a nyanyára gondolok meg-megállva”.

– Kik a kedvenc kortárs költőid?

– Szerencsére rengeteg remek költőnk van, Oravecz Imrétől Tolnai Ottóig, Rakovszky Zsuzsától Csoóri Sándorig, Markó Bélától Lator Lászlóig vagy Bertók Lászlóig. És a nemzedéktársak, illetve fiatalabbak közt is sokakkal vagyok jóban, sokakkal dolgozom együtt, például a Kaláka Versudvarban, Kapolcson, ahol idén július végétől harmadszor várunk verssel-zenével minden korosztályt. Házigazdaként itt együtt lépek színpadra Tóth Krisztinával, Varró Dániellel, Szlukovényi Katával, Szabó T. Annával, Kiss Judit Ágnessel, Kovács András Ferenccel, Molnár Krisztina Ritával. Hamarosan megjelenik az általam szerkesztett, Aranysityak című antológia, melyben gyerekversekkel az említettek mellett Ijjas Tamás, Kiss Ottó, Finy Petra, Imreh András, Demény Péter, Filip Tamás, Babiczky Tibor, Acsai Roland vagy Erdős Virág is szerepel. És még sokan mások. Nem vagyok mindenevő, megválogatom, kit szeretek, de akit igen, azt nagyon tudom szeretni. Talán szégyen, de engem még ennyi idő után is lázba hoz az irodalom, mint egy szerelmes kamaszt.

– Szereted, ha megzenésítik a verseid? Elég csak az Eszter-lánc mesezenekarra gondolnunk, akiknek a lemezhez még egy szellemes ajánlót is írtál.

– Egy igazi jó megzenésítéssel új mű jön létre, hatásának felét a szöveg, felét a zene adja. Mondhatjuk úgy is, hogy a szöveg visszatalál a benne szunnyadó zenéhez. Ráadásul én is visszatalálok a bennem elvermelt zenészhez, hiszen valaha operaénekesnek készültem…

– Kikkel dolgoztál együtt a zenei világban?

– Megemlíteném a verseimből felnőtt CD-re valót rakkendrollba oldó Heidl Györgyöt és Lovasi Andrást, a Radírmocsok című lemezemet jegyző Sajtkukacz együttest, a felnőttes Verskardigánt létrehozó Aphoniát, a szintén jó pár dalomat éneklő Malek Andreát vagy az ifjú Kovácsovics Fruzsit. És akkor még arról az örömről sem számoltam be, amit a legendás Kaláka, Misztrál vagy Halász Judit megzenésítései jelentenek. Sok zenésznek írtam amúgy is néhány dalt, a Napra együttestől Ferenczi Györgyig, Szalóki Ágitól a Borra-való együttesig. Most épp Tompos Kátyának és Hrutka Róbertnek bütykölök egy számot, és folyamatosan dolgozunk Pintér Zsolttal, a Louisiana Double énekes-gitárosával egy nagyszerű projekten, a címe: A magányos apák éneke.

– A felnőttek és a gyermekek számára is folyamatosan születnek műveid. A Milyenek a magyarok? című kötetben görbe tükröt állítasz a magyarok elé. Fontosnak tartod, hogy önmagunkon is tudjunk nevetni? Alapvetően a humor fontos szerepet játszik az életedben?

– A humor, mint ez köztudomású, gyógyszer. Zsámbékon, ahol élek, egy Gulágot megjárt bácsi mondta, hogy tévedés a mondás, miszerint a remény hal meg utoljára. A remény már rég halott, amikor a humor még mindig éltet. Legnagyobb „orvosi sikerem” az volt, mikor egy idétlen „Jóóóóóreggelt, Vietnáááám!” kiáltással meggyógyítottam az akkor két-három éves kisfiam magas lázát. Jó ideje teljesen erőtlenül hevert az ágyán, majd kuncogni kezdett, nevetgélni, aztán kacagni, és fél óra múlva nem hittünk a szemünknek: fel-alá szaladgált, és azt ismételgette: „Jójeggelt, Nyevitjám!”. A láza teljesen lement. Ma már sokszor megkapom a lányaimtól, hogy „jaaaj, apavicc!”, de még tudnak örülni a humoromnak. Az az igazság, hogy idehaza adagolhatnám óvatosabban, és akkor biztosabb lehetnék a sikerben. De hát, szenvedélyes természet lévén ebben sem tudok mértéket tartani. Visszatérve az írásra, úgy gondolom, hogy számos nemzeti betegségünkre is ráfér egy kis nevetőkúra, s hogy talán nem gondolom rosszul, azt a Milyenek a magyarok? három hónap alatt elkelt tízezer példánya mutatja.

– Számtalan díjjal büszkélkedhetsz. Mit jelentenek számodra a díjak?

– Tényleg nem panaszkodhatom. Tavaly például a Pro Urbe Zsámbék és a Műfordítók Egyesületének Arany Mentőöv-díja pottyant rám az égből, vagyis inkább egy-egy számomra kedves közösség kezéből. Ezt a leginkább zavarba ejtő elképzelni: a közösséget, a sok-sok egyént a díjat odaítélő személyek mögé. És ez is a legmegindítóbb, ez a (rejtői szóval szólva) „láthatatlan légió”, amely közvetve értékeli és elfogadja az ember munkáját, szolgálatát.

– Magad is alapítottál díjat. Mi alapján osztjátok ki a Nizzai Kavics díjat?

– Egyszemélyes díj ez, én találtam ki, én hoztam hozzá Nizzából a kavicsokat (később aztán voltak „beszállítóim” is), én csináltattam díszdobozokat a zsámbéki könyvkötő bácsival, én ítéltem oda, úgyhogy bevallottan szubjektív díj ez. Mégis jó kis névsor gyűlt össze azokból, akik megkapták, már nem pályakezdő, de még nem „nagy öreg” költők, például a fentiek egynémelyikén túl László Noémi, Mesterházi Mónika, Gál Ferenc, Lövétei Lázár László, Szakács Eszter. A lényeg az volt, hogy olyanok kapják, akik valami nekem nagyon fontos és sajátos dolgot fogalmaztak meg eddigi életművükben. Aztán az elmúlt tíz évben kicsit belefáradtam a szervezésbe, készülésbe, úgyhogy szüneteltetem egy ideig a díj kiadását.

– Úgy tudom, a sport, a foci fontos része az életednek. Jut időd minderre?

– Tizenöt évig cselgáncsoztam, és most ez is visszaköszön az életemben sajátos módon: felkértek, hogy népszerűsítsem a cselgáncsot hazánkban, amit nagyon szívesen teszek. A kamerák kereszttüzében részt vehetek a válogatott egy edzésén, amit olyan izgalommal várok, mint egy kiskölyök, hiszen óriásokkal állhatok egy szőnyegre. Amúgy is, heti két-három sportolási alkalom nélkül megenne a penész a gépem előtt, ezért focizom és kosarazom rendszeresen, nagy élvezettel. Valaha futottam az erőnlétem miatt, ehhez ma már nincs türelmem, de ha bedobnak egy labdát, a világ végére is elszaladok utána.

– Min dolgozol most éppen? Milyen terveid vannak erre az évre?

– Nemrég tértem vissza Algériából, ahol egy írókonferencián vettem részt. Nagyon érdekes volt a téma: az irodalom, mint menekülési útvonal, a szellem, a lélek, a képzelet, a vélemény szabadulási lehetősége. Algériai és európai írók beszéltek változatosan a témáról egy olyan országban, ahol tíz éve még folyt a vér az utcán, és mivel a polgárháború amnesztiával ért véget, ott élnek egymás mellett azok, akik esetleg egymás családját irtották ki. Az élet elevenségén mindez nem látszik, az emberek teáznak a boltjuk küszöbén, seftelnek, hencegnek, belakják a közteret, a rengeteg rendőrrel bratyiznak. Minden hajnalban fél hatkor a müezzinek szállongó énekére ébredtem, hátborzongató volt, ahogy jött felém a város legkülönbözőbb pontjairól. Jó, CD-ről megy ma már, nem kell felcaplatniuk ezer lépcsőn a minaretbe, de akkor is… Prózán is dolgozom, mondókás könyvem is készülődik, és új kiadásban jelenik meg több régi kötet. A könyvfesztiválra pedig, vagyis nemsokára kijön a Móra Kiadónál egy különös verseskötetem felnőttes gyerekeknek és gyerekes felnőtteknek, Molnár Jacqueline sziporkázóan vagány illusztrációival. A címe: Kapjátok el Tüdő Gyuszit! A főhős hús-vér, pimasz kiskamasz, aki kiszól, beszól, két perc alatt rendbe teszi a világot. Jól nevelteknek nem ajánlott!