“A KÖLTÉSZETHEZ NEM ELÉG A MÁMOR!”
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
Beszélgetés Lackfi János költővel
Lackfi János költő, író, műfordító, egyetemi oktató és négy gyermekes családapa egy személyben. 1971-ben született, eddig négy verseskötete és tizenhárom fordításkötete jelent meg, rengeteget publikál a legkülönbözőbb irodalmi folyóiratokban. Számos más elismerés mellett tavaly, igen fiatalon, megkapta a József Attila-díjat is. Ennek ellenére nem olyan, mint egy „hivatalos”, elismert ember. Amikor tavaly nyáron, a balatonalmádi Cimbora-táborban először találkoztunk, a füvön ülve általános iskolás korú gyerekekkel játszott „versírósdit”.
– Kezdjük az elején: hogyan lesz valaki költő?
– Nálunk otthon ez túlságosan is benne volt a levegőben, ezért inkább sem én, sem szüleim (mindkettejük író, költő, ismert személyiség) nem akarták, hogy az legyek. Édesapám Oláh János, édesanyám Mezey Katalin: ez már egyre kevésbé titok ezen a kicsiny irodalmi planétán. Tehát tenorista szerettem volna lenni, mutáló hangon bömböltem a fürdőszobában, és elég rosszul pöntyögtem a zongorán. Sokat olvastam persze, de elsősorban prózát, klasszikus kalandregényeket, indiántörténeteket, meg – érdekes párosítás – népi irodalmat. Emlékszem persze egy-két fontos pillanatra, amelyekből így utólag arra következtetek: valami predestinált az irodalmár létre. Erős hangulatok, elrévedések voltak ezek, amikor olyan intenzíven „tört rám” a külvilág színe, íze, szaga, állaga, mintha álmodnék vagy elveszítettem volna az eszméletemet. Ilyenkor néha firkálgattam is. Nyolcadikos általános iskolás koromban aztán legyártottam egy-két alkalmi klapanciát az osztály életéről. Szerepelt benne mindenki név szerint, volt is keletje a költeménynek. Ám amikor egy kifejezetten nehézfejű osztálytársam „továbbírta” a verset, s valóban volt olyan „jó”, mint az enyém, akkor ünnepélyesen felhagytam az egésszel. Azt mondtam, vagy profi szinten űzöm, vagy sehogy.
A „böjt” mintegy három évig tartott. Gimnáziumban aztán egy képzelt szerelem hatására megint írni kezdtem, s ekkor már nem volt megállás. Édesanyámnak mutattam meg először, mit csinálok, és eltökéltem, ha azt mondja: megállj!, én abbahagyom. Nem azt mondta. Én meg írtam tovább, két jelentős életmű árnyékában gyűrtem a verset, nagy elszántsággal. És némi biztonságot hoztam hazulról, mert nem távoli, homályos dicsfényben lebegett előttem az irodalom, a költőkről tudtam, ezek is csak emberek, olykor rossz fát tesznek a tűzre, olykor csak a pénzre utaznak, rengeteg baj van velük, de azért mindig akad közöttük másféle is. Éppilyen fontos, hogy körülbelül tízezer kötetes könyvtárból válogathattam otthon, és mindig tudtam tanácsot kérni, mit olvassak. A Népszava illetve az IM melléklete után (ahova bekerülni nagy szó volt akkoriban), a Mozgó Világ volt az első jelentősebb irodalmi lap, amely hozta a verseimet. Aztán fordítani kezdtem, belevágtam a dolgok sűrűjébe…
– Különleges dolog költők gyerekének lenni? Hogy élted ezt meg gyerekként, később szülőként?
– Nehogy azt higgye valaki, hogy a költő otthon naphosszat fel-le járkál és „ihlik”! A romantika óta kialakult (vagy még ősibb) sablon azt diktálja, hogy minden művész bohém, egész nap iszik, mert kell a mámor, és képtelen megállapodott életet élni. Van persze ilyen is, de szüleim csendes, normális, átlagos emberek, magamat is nagyjából ilyennek ismerem. A pózok és a hisztériák mindig is idegenkedéssel töltötték el mindannyiunkat. Apám rossz káderlapja miatt cselgáncsedzőként dolgozott, édesanyám üzemi újságírói állást kapott. Tapétáztunk, kerítést festettünk, fociztunk, tyúkokat tartottunk, kirándultunk: nem ríttunk ki a többi ember közül. Sokat olvastam, de erre senki nem kényszerített: két testvéremet inkább a képzőművészet érdekelte, mehettek nyugodtan abba az irányba. És körülbelül így élek most a gyermekeimmel is. Fontos a vers, amint fontos az éneklés és még fontosabb az imádság, de nem azért, mintha mi holmi kiválasztott, kivételes emberek lennénk.
– Megoszlanak a vélemények arról, mi a gyerekvers, van-e egyáltalán ilyen kategória. Te gyerekverseket is írsz, mit gondolsz erről?
– A gyerekversben az a jó, hogy van is meg nincs is. És akkor jó a gyerekvers, ha felnőttvers is egyben (fordítva ez valószínűleg nem igaz). A legtöbb gyermekkoromban, elalvás előtt hallott gyerekvers mélyen belém ivódott, mégis el kellett telnie húsz évnek ahhoz, hogy megértsem egyik-másik sort. A Weöres-altató „kék gyöngyöt tesz bársony tokba” sora például a lehúnyódó szemekre utal, de ezt kiskoromban legfeljebb ösztönösen éreztem. Ez a sejtelem-gazdagság adja a jó gyerekvers karakterét, bár valami ilyesmitől lesz jó a felnőtteknek szóló vers is. Ha engem kérdezel, nekem, mint a John Deere-traktoroknak, van két külön üzemmódom. Azokon a gépeken teknősbéka- és nyuszi-jellel különböztetik megy az erős, illetve a fürge menetet. Többnyire felnőtteknek írok, de van, amikor az agyam átkapcsol „nyusziba”, és csak gyerekversek jutnak eszembe…
– Bűvésznek lenni című versedben a szemfényvesztéshez hasonlítod, s mintha egyfajta játéknak tekintenéd a művészetet. Valóban az?
– Hogyne, mégpedig társasjáték. Vagy tábortüzezés. A szerző az, aki összepattint két kovadarabot, vagyis két kisebb vagy nagyobb darab valóságot, tehát ő adja a tüzet. A fát persze, ami táplálja, közösen hordjuk rá. Ki-ki a fantáziája szerint gondolja, érzi tovább a dolgokat. Az igazi vers eleven, tehát kiszámíthatatlan, mint minden, ami él. Elég gyámoltalan élőlény, foglalkozni kell vele. Vagy pedig olyan, mint a bűvész cilindere, sosem tudni, mi kerül elő belőle. A vers azért bűvészmutatvány, mert úgy tesz, mintha őt csak kitalálták volna. Pedig sokkal valóságosabb, mint a gyakran értelmetlen és brutális valóság. Ezért lehet menedék is.
A költészethez nem elég az önfeledt, ösztönös mámorosság. Filip Tamás költő-barátom szavaival: „verset írni / annyi, mint aranymosónak / lenni reggeltől estig / és ékszerésznek lenni / egész éjszaka”. Vagyis nem elég a nagy, lázas önkívület, mert formázni, cizellálni is kell a versanyagot. Vagyis alázat is kell ehhez a pályához. Fontos a siker, az elismerés, de tudni kell azt is, hogy tengernyi betű rengeteg remekmű áll már a könyvtárak polcain. Ezért már annak is örülhet az ember, ha a nevénél becsúsztathat egypár kötetet a kilométeres könyvsorokba. És persze, ha olvassák, ha ezt jelzik is neki.
– Ha jól tudom, újabban prózát is írsz…
– Igen, de igyekszem minél kevésbé „költői” regényt írni. A próza nekem mindenek előtt történeteket jelent, ez megmaradt gyerekkoromból, amikor szakmányba olvastam a kalandregényeket. Ma már persze az anekdota is rengeteg változáson ment át, nem olyan, mint Mikszáth idejében. Úgy nyolc-tíz évvel ezelőtt próbálkoztam először novellaírással, s rögtön rá is jöttem, hogy a vers-tudás itt nem elég, ez egészen más műfaj, saját szabályokkal. Időközben született egy tucatnyi elbeszélés, de főként sokat olvastam és sokszáz oldal prózát lefordítottam. Kodolányi János írta egy levelében, hogy nem érdemes idegeskedni, ha nem megy az írás, hiszen olykor „az ember belül ír”. Sokáig írtam hát belül, s csak mostanában kezdtem neki öt-hat éve dédelgetett terveim, két kisregény megvalósításának (szerencsére elnyertem a Hajnóczy Péter-ösztöndíja, s így könnyebb volt időt szakítanom erre). Az egyik már kész is van, bár még sok rajta a nyesegetnivaló, a másik úgy a felénél tart. Jól érzem magam ebben a közegben, szeretem mozgatni a szereplőket, a hátukra kapaszkodva utazni, mert hiába sejtem nagyjából a célt és az útirányt, állandóan meglepetések érnek.
– Hogyan „kell” verset írni? Van valami recepted?
– Kezdetben minden este leültem írni, hajtott az elégedetlenség. Ha nem írtam, azért, ha csak egyet, azért mert csak egyet. Utóbb persze a kisikeredett darabokat is alaposan megrostáltam. Kezdetben kell ez az elszántság, ez az élet-halál-harc, de ma már szert tettem egyfajta rutinra. Tudom, mikor „jön” a vers, mikor nem. Van hogy jól érzem magam, ezért írogatok, bár előre tudom, hogy csak afféle kis idióta lesz belőle, de van úgy is, hogy valami egészen váratlanul penderül elő. A legrejtelmesebb, mikor az emberre „rátör” az írhatnék, akárcsak – tisztesség ne essék szólván – a kakálhatnék vagy a pösölhetnék. Ki kell adni magunkból, muszáj. Volt, hogy hazaérve berontottam a szobába, kulcsra zártam az ajtót, és zsinórban írtam két hosszú verset. Nem is lettek rosszak, később mindkettő megjelent az Élet és Irodalomban. Ez persze igen-igen ritkán fordul elő, úgyhogy receptnek végképp nem ajánlható.
Diákköltő-pályázatok zsűrijében sokszor szembesültem már a kezdő tollforgatók problémáival, nekik két dolgot ajánlanék. Egyrészt hogy legyenek szigorúak magukhoz, és egy idő múlva, ha már nem annyira szerelmesek saját verseikbe, próbálják megkeresni azok gyenge pontjait. Mondjuk olvassák fel maguknak a művet gúnyos vagy eltorzított hangon, vajon kiállja-e a próbát. És ne féljenek kidobni azt, amiről érzik, fabatkát sem ér. Mondjuk keressék meg az öt legfontosabb saját versüket! A másik tanács: ha lehet, ne dolgozzanak fel túl nagy vagy túl távoli témát, írjanak saját környezetükről, hétköznapjaikról. Az ilyesmi érdekesebb és főleg eredetibb a legfennköltebb tündérmesénél! Az persze nem baj, ha jó „minta” után Petőfi-, Ady- vagy József Attila-verseket fabrikál valaki, sokat tanulhat belőle, bár később nehéz „levedleni” a jelmezt. És az se baj, ha nem lesz az illetőből profi, ha csak a saját (és környezete) örömére írogat, nem túlságosan különleges dolgokat. Azt hiszem, Eliot mondta, hogy amit érdemes csinálni, azt rosszul is érdemes.
– Tudnál ajánlani az olvasóknak valami játékos versíró-gyakorlatot?
– Mint azt mindenki tudja, költőiskola nincs. Ami egyfelől jó, mert az, hogy miként lesz valakiből értékes költő, megtanulhatatlan. Másfelől rossz is, hiszen a „kézügyesség” szintjén igenis vannak elsajátítható trükkök, fogások. A rímelés mikéntje, a ritmus lüktetése ujjgyakorlatokkal tökéletesíthető. A dolog persze nem úgy működik, hogy aztán ezt a formát, mint egy kancsót, megtöltjük tartalommal: ott már valami rejtelmes „ugrásnak”, változásnak kell bekövetkeznie. Ómódi szóval ezt nevezzük ihletnek. Azért persze nem ártana, ha az íráskészség éppúgy hozzátartozna a „szalonképességhez”, mint a nyelvtudás, a zenetanulás vagy valamilyen sport alapvető ismerete…
Lator László tanár úr (nekem már mindig tanár úr marad, pedig sem uras, sem tanáros modora nincsen, fontos és mély dolgokról tud ő úgy beszélni, mintha csak fecserészne) egyetemi óráin ismerkedtem meg a szakma fortélyaival, ő kapatott rá stílusgyakorlatokra, erre a véresen komoly, mégis a játékos kalandozásra… A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen tartott műfordítás-kurzusaimon magam is ilyesmire törekszem. Most táncba hívom a kedves Olvasót is!
A feladat: egy tetszőleges újságcikk pár mondatának átalakítása, „begyömöszölése” tetszés szerinti klasszikus formába. Lássunk egy példát!
Forrás: RTV részletes, 2000 augusztus 14-20, 32. o. (A Rex felügyelő című filmsorozat új epizódjának tartalma).
Az „eredeti”: „Egy fiatal nő összeesik az utcán, és meghal. Boncolást rendelnek el, azonban a holttest reggelre eltűnik. Moser és Rex első útja a munkanélküli férjhez vezet.”
Ugyanez hexameterben:
Nappali utcán egy fiatal hölgy földre lenyaklik:
Kámpec. Az orvosi kar nekilátna nyiszálni a testet,
Ám az elillan. A Rex meg a Mózer elindul a pangó
Munkaerő-piacon háttérbe szorított férjhez.
Vagy „ionicus a minore”-ban (gondoljunk a Csokonai-féle Tartózkodó kérelemre):
Ma az utcán fiatal nő
Esik össze, s belehal.
Preparálná ezer orvos,
De a hulla? Nyoma vész!
Jön a Mószer, vele Rex is,
Gyanakodva szimatol,
Nosza, lássuk, micsinálhat
A melótlan, buta férj!
De fűzhetünk belőle Arany János-stílusú felező tizenkettest:
Minapán az utcán delnő elhanyatlott,
Jersze, így a doktor, messük szét a gyarlót!
Ámde hol a hulla? Hűlt helét se lelnéd!
Rex s a Mózsi férjet látni útra kel még.
Zárjuk ál-kínai variációval:
út nő hull hal
bonc metsz hűlt hely
rex meg móz megy
férj job nincs sitt?
A lehetséges ötletek száma végtelen, de figyelem: itt a fantáziát a fegyelem kordája kell szorítsa!