A LÉLEK KIÁLTÁSA

Közzétéve: 2014. 12. 08.
Kategória: Műfordítás

Alphonse de Lamartine
A LÉLEK KIÁLTÁSA

Midőn a föld felett zúgó isteni szellő
Lelkembe tér, amely a szélbe tárva ki,
S megborzongatja, mint hullámot, és a rezgő
Gyűrű hattyút ölel, verdesnek szárnyai!

Midőn tekintetem fénylő mélybe merítem,
Ahol a gazdag ég aranya tündököl:
Szellőben remegő ezernyi éji gyöngyszem,
Isten ösvényein számtalan drágakő!

Midőn a hajnal a tavasz-égből zuhogva
Megtörik, s hány, de hány hősugár fut tovább,
Szikrát görget a lég minden egyes atomja,
Lábam amerre lép, fény sarjad vagy virág!

Midőn minden dalol, csivog, zümmög, burukkol,
Öröklét árama táplál mindeneket,
És elkáprázik az ember a ragyogástól,
Azt hivén, e napon meghalni sem lehet!

Midőn felkavarog szívemben annyi eszme,
Erőtlen szellemem nem bírja őket el,
Örvény partján megáll, borzongva és remegve,
S minthogy támasza nincs, hullni, hullnia kell!

Midőn a szerelem égbe ragadja lelkem,
Szívemre ölelek egy áldott fantomot,
A szót, az éltetőt hiába is keressem
Hogy fellobbantsa őt, amint én lángolok!

És midőn elnyomott lelkem egyet lehelve
Izzó futamban új glóbuszt teremtene,
Életem az időt elnyűné, és betelne
Csordultig szellemem terhével kék ege!

Jehova, Jehova, puszta neved a balzsam!
Szívemnek egyedül csak e visszhang felel!
Avagy e nyelve-nincs révület, ez a dallam
Mint hatalmad erős visszhangja, ömlik el?

Oly ritkán aluszol, szent név, te, a szivemben !
Oly ritkán égető ajakszegletemen!
Ám ha érzés hat át, életre kelsz te bennem,
S kiáltása te vagy lelkemnek, Istenem!