A MALAC NEVE SZÁRNYATI GÉZA

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

A vers különös bizgettyű, igen gyakorta az is benne foglaltatik, ami semmiképp nincsen benne. Már a gyerekkorunkban iskolai ünnepségekre betanult mozgalmi dalok is megajándékoztak olykor egy-egy szószörnyecskével. Feleségemnek úttörő kispajtás korában fogalma sem volt, mi az, hogy „kajka”, de azért énekelte bőszen: „millió kajka zengi vígan, hogy éljen a köztársaság”. Én pedig azon töprengtem, miféle szemen szedett munkásmozgalmi szakkifejezés lehet az „időnti dalbama”. Homályosan valami baráti afrikai ország járt az eszemben (a tábortűznél is felcsendült időnként az „Óhájó”, ennyi erővel miért is ne…), amelynek területére rendszeresen kiönt a Dalbama áradása, esetleg dalbamacsordák özönlik el a falvakat, netántán dalbama-járvány tizedeli az ott lakókat. Hogy mindennek mi köze az úttörők és mókusok vidám és gondtalan két rokonnépéhez, arról halvány segédfogalmam sem volt. Mindezen mit sem változtat, hogy azóta már értem a gyatra tanulságot: „így önti dalba ma, csudajó, gyönyörű az élet”.
Weöres Csiribirijét máig tanítják (és még jó, ha tanítják!) óvódás-kisiskolás gyerekeknek, holott a legtöbb benne fellelhető szó lassan köszönőviszonyban sem áll a diákok által ismert valósággal. Hol is találkoznának zabszalmával, bojtorjánnal, lajtorjával, katlannal és persze nem utolsósorban kappannal? Mikor a legkülönbözőbb országrészekben járva felteszem a kérdést, mi az a kappan, gyakran annyira futja csak, hogy „madár” vagy „virág” vagy valami ilyesmi. A találékonyak a fonetika felől közelítenek: „koppan”, „szappan”, „vadkan”. Aki persze tudja, az diadallal üvölti be, hiszen az iskolába meghívott vendégé a felelősség, amiért színt kell vallania egy ilyen kényes kérdésben: „herélt kakaaaas”. A legszellemesebb definíciót egy esztergomi gimnazista adta: „olyan kakas, amelyiknek megoldották a problémáját”. De hogy mi szükség volt a kakasok „problémamegoldására”, az végképp kevéssé köztudott. Nem holmi parasztvilágbeli szadizmus dúlt errefelé, hanem tény, hogy a kakas tényleg kakaskodó állat, afféle miniatűr Terminátor (volt gyerekkorunkban kettő is, tanúsíthatom). A kutyák a marakodással területük védelmére, illetve a falkán belüli rangsor felállítására törekszenek, két igazán kemény kakas ellenben soha, semmilyen körülményben nem áll le a bunyóval. Minden áldott nap újra nekiindul, hogy elemi részecskéire kapja szét vetélytársát, folytatja, ha már kocsányon lóg a szeme, leszakadt a taraja és felhasadt a begye, akkor is. Mindenesetre aki két kakast tart otthon, annak felesleges horrorfilmet néznie, élőben élvezheti a véres csatát napra nap. Hát ezért herélték ki a kakast a régiek, kiscsirkék előállítására ugyanis egy is megteszi, ráadásul a kappan jobban hízván (lásd még „kappanháj”), a tepsiben is finomabbnak bizonyult. Hát ilyenféle magyarázatokat kell fűzni a szöveghez manapság, és maga a rejtélyes, kuruzsló-duruzsló „csiribiri” varázsige sem egyszerű ügy. Némelyek a „csillivillivel” azonosítják, egy pécsi kissrác pedig, aki kezét a levegőbe csapva rögtön jelentkezett, hogy ő bizony ismeri ezt a szót, a következő meghatározást adta: „hát chili meg bili”. Amiben komoly élettani bölcsesség rejlik, hiszen ha az ember chilit eszik, rögtön mehet a bilire. Igaz, ezt WS anno nem tudhatta, hiszen akkoriban nem lehetett chili-paprikát kapni a boltokban. Most már viszont ez a játékos összetétel is benne foglaltatik a refrénben, hiszen a nyájas olvasó szépen „beleolvasta”.
Sok gyerek amúgy is meg van győződve, hogy Weöres Bóbitájában szerepel egy malac, mégpedig Szárnyathy Géza nevű, hiszen mi mást jelentene a valóban kicsit furán hangzó „szárnyat igéz a malacnak”. Feleségem mesélte, hogy neki amúgy is csak felnőtt fejjel esett le, honnan szedhette „Sanyika” a vers-tippet. Juli egy ismerős falusi néni háza táján látta, amint a kismalacok egyikének pihés hátán tényleg megakadtak a pitypang (lásd még: kutyatej, gyermekláncfű) libegő, szél sodorta bóbitái, ezek a mini ejtőernyős kommandósok, és valódi szárny-pihetollakként rezegtek a levegőben. Jómagam kisebb koromban arról voltam meg győződve, hogy ugyanebben a dalocskában a „termeiben sok a vendég, / törpe király fia, lánya” két sora igazából úgy hangzik: „törpe királyfi a lánya”. Vagyis ugye lányt vártak, de Lajoska lett belőle, mindegy most már, így is szeretjük. Ma ezt nevezzük „transz-szexualitásnak”, nemde? Furcsálltam cseppet a dolgot, de hát egyrészt ez költészet, nem kell mindent érteni benne, másrészt meg ugyan ki vizsgálta valaha, milyen neműek voltaképpen a mesebeli tündérek meghívását elfogadó mesebeli törpék…
Nagyon büszke voltam hát nemrégiben, amikor a Weöres-versre „Józsika, Józsika csápol” kezdettel írott változatom Norvégiában élő barátunk kisfiának kedvencévé lépett elő. Mégpedig azért, mert benne foglaltatik norvégül a „bicikli” neve. Bár a magyarországi norvég kisebbség jelentősnek mondható, meglehetősen tanácstalan voltam e tárgyban, mígnem megtudtam, hogy a kerékpár neve arrafelé „szükkel” (bi-cikli – bü-szükkel, logikus, nem?). Szövegem két utolsó sora így cseng: „zöld egerek, lila macskák, / tömve szöszükkel a párna”. Bizony, „szö-szükkel”… Engem valósággal elbűvöl egy norvég biciklikkel tömött párna képzete: alváshoz nem nagyon kényelmes, álmában csönget egy picit, de fantáziánk előtt szinte végtelen távlatokat nyit meg.