ÁLOM

Közzétéve: 2014. 12. 08.
Kategória: Műfordítás

Alfred de Musset
ÁLOM

Ballada

Csupasz kötél süvölt lent
Vacogva a falak
Alatt,
A klastromban az ádvent
Feledve, rettegés
Tenyész.

Gyertya körül barátok,
Kőre mind jámborul
Borul,
S a Szűznek felajánlott
Bűneik: szenny, piszok,
Titok.

Szobámban voltam éppen,
Nem jóra járt eszem
Sosem.
A kopasz hold kövéren,
Sunyin csak engemet
Lesett.

Elhagyott fürge elmém,
És most már nyugtalan
Agyam
Szeszélyeit levetvén
Ágyamnál szendereg,
Lebeg.

– Márkiném lába karcsú!
Megvillan fekete
Szeme,
Suhan az angyalarcú
– Égi kar dalosa –
Tova!

Míg panasszal a hárfa
Elhal bágyatagon,
Tudom,
Hogy még eleven árnya
Képében visszajő
A nő.

Márkiné, tüneményes,
Amint valcerre ring,
Kering
Alakod, röpke méh lesz,
Mely virág-könnyeket
Legelt.

Márkiné, te nevess rám!
Ha jelt adsz, tudhatom,
Vajon
Ég-e a szerelem-láng,
Ujjad tán nekem int
Megint.

Isten, te is lehúnyod
Cinkosan szemedet,
Lehet!
S kelyhem borába hullott
Cseppecske égi méz
Igéz.

E bús históriából
Most regényt kanyaríts,
Hamist!
Karod márványa lángol,
Bálványom elveszejt
E helyt!

Rőt álmunkból a hajnal,
Hogyha majd felzavar
Hamar,
Bárcsak válladra hajtva
Pihenne édesen
Kezem!

Elhagyott fürge elmém,
És most már nyugtalan
Agyam
Szeszélyeit levetvén
Ágyamnál szendereg,
Lebeg!

– Angyalom, ugye látod,
Leült egy törpe rém
Elém!
Ó, de fura, kitátott
Szája egyre nagyobb
S gagyog.

Szkarabeuszbogár-raj
Közeleg, kavarog,
Forog,
Aranyszárnyú darázzsal
Súrlódnak, ütközet
Zizeg.

– Nem, nem, az árny derülve
Neveti dúlt agyam,
Ugyan!
A lomb-sötét megülte
Ott a fal-szögletet,
Remeg.

– Lábtól a bús barátot
Látod, ki csendet űz,
Betűz?
Így szól: „Az Isten áldott!”
S az elítélt, a kárhozott
Zokog.

– Csuklyás hóhér sütötte
Háromszor rám a jelt,
S bevert
Arccal, kerékre kötve
Fekvén ért nem kevés
Ütés.

– Nem, csak egy-egy apáca
Reggeli szava kinn:
Latin;
Értem szóljon imája
Ki rosszat álmodom
Nagyon.

– Mi tart vissza? Hisz este
Jöttöd esdekelem,
Lesem!
Ó, az arcod beesve,
Nyakad vékony, kecses:
Jeges.

Vigyék e testet innen:
Vérszagú, vértelen
Tetem!
Vigyék, ajkai minden
Csókja halált adó,
Maró.

– Testvér, lázas vagyok tán,
Éjfél, sötéten áll
A vár.
Mekegj, mint kecske: odván
Riad veres nyakú
Uhú.