AZ ELTŰNT TÉR NYOMÁBAN
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)
Az az érzésem, fokozatosan felszámolódik körülöttünk a tér elválasztó közege. Ahhoz, hogy (az általános iskolai matematikakönyvek elnyűhetetlen példáival élve) eljussunk A-ból B-be, egyre rövidebb és ingermentesebb utat kell megtennünk. Persze mind intenzívebben panaszkodunk a mind kisebb kényelmetlenségekre, ahogy ez már emberi természetünkből természetesen adódik. Egyik ismerősöm keserves képpel szidta autója légkondicionálóját, mert vagy a felső régiókba irányítja annak hideg leheletét, és akkor a nyaka fájdul meg tőle, vagy pedig alulról kapja a hűvösséget, és húgyúti problémákkal kezeltetheti magát. Így se jó, meg úgy se jó, télen nagyon hideg van (de már ezek sem azok a régi, jó, megbízható hidegek, mint azelőtt), nyáron nagyon meleg van (bolond nyarak ezek már, vagy megsülünk, vagy télinek is beillik az idő), vagy a kettő összekeveredik, és ettől csak még ingerültebbek leszünk.
Dédnagyszüleimnek egy Somogy megyei kis faluban még egészen természetes volt, hogy ha kora reggel akarták megkezdeni a munkát a szőlőben, már hajnali négykor vagy ötkor vállukra dobták a kapát, és két-három órányi gyaloglással melegítettek be az aznapi „versenyterheléshez”. Nem is jártak hobbisportolni, mint én, aki hat-hét órányi vezetés (idegfeszültséggel járó, mozdulatlan ücsörgés) után becsapom a kocsiba a fociszerelést, öt perc alatt fenn vagyok a tornateremnél, és szinte minden átmenet nélkül olyan vadul kezdem kergetni a labdát a hozzám hasonló ülőmunkás, alkalmi vaddisznók között, mint amilyen elszántsággal csörtethettek boldogult őseink a mamutcsorda nyomában. Persze bizonyos értelemben egyaránt az életünk múlik rajta, csak ők a túlélés nyomában loholtak, én pedig az anyagfáradás elől menekülök.
Az a bizonyos két-három órás hajnali séta (kapával a vállon) persze valóságos komplex wellness-csomagnak tűnhet innen nézvést. Volt benne meditáció, rekreáció, ózonterápia (folyamatosan párolgó harmatcseppek biztosítva), mozgó stand up comedy (ha volt a társaságban mókamester), szórakoztató zenei összeállítás (ki mennyi dalt volt képes elfütyülni) és bőrbarát szolárium vitamindús, hajnali napsugarakkal. Nem is beszélve az egész napos hajladozás áldásairól, melyek után ott várt a végső jutalom, az ellazító, könnyeden levezető jellegű, ugyancsak két-háromórás hazaút. Ma hamarabb érek oda Spanyolországba, mint ahogyan anno a paraszt kiért a saját földjére. Húsz-harmincszor rövidebb idő alatt termek a korábban még fel sem fedezett földrészeken, mint ahogy Európán belül közlekedtek akár a saját hintóval rendelkező főrendek is. Az irigyelt arisztokrácia kiváltságai is annyit jelentettek csupán, hogy célba érve szédülten, összetört tagokkal kóvályoghattak elő a borzasztóan rázós úton borzasztóan rázkódó kocsiból. A mérhetetlenül gazdag középkori uralkodók nyílt kandallóval alig befűtött hatalmas kőcsarnokaikban, számos prémrétegbe bugyolálva sem élvezhettek akár töredék résznyire sem a legrosszabb hatékonyságú mai központi fűtés áldásaihoz hasonló komfortérzetet. Csak koruk csonttá fagyó szegényeihez képest voltak nyilvánvalóan előnyös helyzetben.
Mindenesetre bárhonnan bárhová akart eljutni az ember, fizikailag meg kellett küzdenie a térrel, a térért. Manapság legfeljebb a teljesítménytúrázók vagy az egyre többek által kedvelt spanyolországi zarándok-útvonal, az El Camino spirituális gyaloglói szembesülnek a talpon növekvő víz- és vérhólyagokkal, a lemálló bőrfelületek alatti hús érzékenységével, a perzselő napsütés kegyetlenségével. Mi, kényelmes többiek üldögélünk ártalomcsökkentett, egy- vagy többszemélyes térbuborékainkban, semleges terepek érintésével, tetszés szerint kelünk át egyikből a másikba. Kialakult a sehonnai terek, a szinte nemlétezően semleges átmeneti csarnokok, kalickák, fülkék kultúrája. Egy aluljáró és egy parkoló-garázs, egy hotellift és egy plazafolyosó, egy reptéri váróterem és egy metróállomás dizájnjában már alig-alig, inkább csak méretében különbözik egymástól. Digitális kijelzők, vakító fogsorú reklámok, kellemes pasztellszínek, úrnaszád-jellegű világítótestek, kőutánzatú műanyagok fémutánzatú műanyagokkal kombinálva. Olyan tisztaságérzetünk támad, legszívesebben a padlóról enne az ember.
Tengerentúlon járt barátunk úgy írta le az Egyesült Államok kilencven százalékát képező, filmekben alig látható (cseppet sem nagyvárosi jellegű) vidéket, mint kihalt, emberek nélküli sivatagot, melynek oázisai egymástól negyven-ötven kilométerre található, városméretű, klimatizált bevásárló központok. Ki-ki ott éli életét, intézi el folyó ügyeit, bevásárlásait, ott jár össze barátaival, ott gyűjt filmélményt és olvasnivalót, hogy aztán hazatérjen, bevackolódjon saját barlangjába. Ahol aztán megint vár rá a hegyen-völgyön akadálytalanul átsegítő világablak, az internet, melyen keresztül köthetünk barátságot, lehetünk szerelmesek, két perc alatt megtudhatjuk, milyen a víz hőfoka Óceániában, kiderül, hogy esik-e az eső Hollandiában, értesülünk arról, hogy ismerőseink ismerőseit elhagyta a barátjuk, és ezért a hangulatuk ma egy „csöppkét morci”.
Nemcsak a tér zsugorodik egyébiránt, hanem az idő is: előkerül egy gyermekkori kispajtás, bejelöl minket egy homályos osztályfényképen, mint akkori legjobb barátját, boldogan idézi fel a múlt homályos nagyszerűségű legendáit – mennyit hülyültünk együtt, micsoda közös mókáink voltak, és kifejezi abbéli igényét, hogy jöjjünk már össze családostul, eresszük össze végre azokat a betyár kölyköket, és piáljunk egy isteneset a régi szép idők emlékére. Pedig akárhogy kutatunk a halhatatlan gyermekkor emlékfoszlányai között, semmi más nem jut eszünkbe, mint az óraközi szünetekben elszenvedett, megszégyenítő verések, amelyeket évtizedes pszichiáteri kezelés sem tüntetett el nyomtalanul agyunk redőiből…
A férfi-nő közötti távolság eltűnőben, a táncrendek, a legyezőnyelv, a kódolt szerelmi dalocskák, a titkosírásos levelek, a lopott pillantások, templomkarzati, színházföldszinti leskelődések, ablak alatti ólálkodások, a szoknyaszegélyre meredő tekintetek szövevénye menthetetlenül a múltba tűnt már. A rengeteg fortélyos célzás, alkalomkeresés, mámoros séta, remegő érintés, az elválasztó utcák, falak, személyek, szülők, gardedámok, cselédek, testvérek hada, a sokszoros ruharétegek páncélja lehámlott, és aki a sokad-ekkora fáradságot is sajnálja a másik lényéig való elérkezésre, egy kattintás után konyhakészre levetkőztetett, tárt lábú és keblű amazonok két centis közelségében találja magát. Nem holmi erkölcsprédikációt szeretnék tartani, hiszen aki akart, régen is járhatott bordélyba, bizonyos társadalmi körökben ez majdnem hogy előírásszerű volt. Tolsztoj dühödten számon is kéri a jelenséget kora álszent társadalmán a Kreutzer-szonáta lapjain… Mindamellett a megugrandó morális és térbeli akadályok száma jóval több lévén, a Bűn oltárához vezető zarándoklat éppoly komoly stációkon vezetett keresztül, mint amikor egy kegyhely felkeresésére indult a jámbor hívő.
Nem kívánom visszasírni a régi, jó, lomha térérzékelést, az efféle nosztalgia ellen a szőlőhegyre igyekvő dédszüleim szelleme ágál bennem a legdühödtebben. A szegénységben, vagy legalább is szerény körülmények között élők mindenképpen a modernizációra, angolvécére, készételre, mosógépre, vezetékes vízre voksolnának, legfeljebb egy-két túlontúl beidegzett szokástól képtelenek megválni. Mi több, éppenséggel az előttünk járó generációk választották pontosan azt a modernitást, amelyben élünk, még ha nem is lehettek tisztában döntésük árával és következményeivel. Mindenesetre megállapítható, hogy a tér zsugorodik alattunk, a távolságok elenyésznek, és ezzel a bennünket ért ingerek feldolgozására szánt időnk is rövidül.
Meggyőződésem, hogy Petőfi huszonhat éves korára részben azért hozhatott létre ilyen megmagyarázhatatlanul színes és virtuóz életművet, mert ebben segítette a rengeteg gyaloglás is. A járásnak egyrészt „kádenciája”, ritmusa van, amely jót tesz a lüktető sorok képződésének. Másrészt hasonló ütemben szüli az ötleteket, szikráztatja össze a bennünk zötykölődő gondolatkavicsokat. Harmadrészt, és nem utolsósorban pedig lépteinkkel széjjel is tapossuk a felesleges, életképtelen eszmedarabkákat, vagyis egyfajta szellemi tisztulási folyamat is megindul. Nem véletlen, hogy a zarándoklatok nemcsak a hálaadás, hanem önvizsgálat, a bűnbánat útvonalai is egyben, akadályokkal zsúfolt, sűrű közegükben előre haladva belső vadhajtásainkkal is kénytelenek vagyunk megküzdeni, egyszerűen a továbbhaladás érdekében. A fáradság legyőzéséhez szükséges némi alázat és állhatatosság, valamint fájdalomtűrés és félelmeket felszámoló bizalom.
Hogyan találhat ki-ki alkatához illő zarándokutakat az egyre zsugorodó térben? Nem biztos, hogy sikerül eljutnunk Mekkába, Jeruzsálembe vagy az El Caminóra. Magam, ha éppen Budapesten járok, és van egy kis üres időm, olykor gyaloglással töltöm ki, még akkor is, ha a Duna-hidakon vagy a körutakon járni nem tekinthető kifejezett ózonkúrának. Általában sikerül viszont felvennem a lépések gondolatteremtő és egyben gondolatritkító ritmusát, netán útba ejtenem boldogult ifjúkorom egy-egy csak nekem jelentős stációját, átjáróházakat, tetőmagasban vigyorgó Gorgó-fejeket, fürdőépületeket, köveket, azóta megszűnt kocsmákat, boltokat. A valóságban egy tapodtat sem haladok előre, hiszen ugyanoda érkezem meg végül, ahová a busz vagy a metró már egy órával korábban, zökkenőmentesen leszállított volna. Személyes, belső teremet és időmet viszont, ha szerény mértékben is, de kedvem szerint tágíthatom.