“AZ ÍRÓ NAGY GAZEMBER!”
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
Lackfi Jánossal Szepesi Dóra beszélgetett
A Könyvhétre jelent meg Lackfi János, József Attila díjas író, költő, drámaíró, műfordító Halottnéző című regénye, amelyben nyolcvanas évekbeli későkádárista gyerekkoráról ír. Milyen volt értelmiségi gyereknek lenni egy peremkerületben, Máriaremetén a reformkommunizmus éveiben? „Úgy bontja ki és építi újjá a misztikusan szorongásos legendáriumot, hogy szinte-szinte a sajátomnak érzem.” – írja róla kortársa, Dragomán György, akinek legutóbbi regénye, A fehér király, Erdélyben töltött gyerekkorát dolgozza fel.
– Eddig megjelent kötetei száma a költészet javára billenti a mérleget. Milyen kirándulás az, ha egy költő prózát ír? Mennyire kell megváltoztatnia a szemléletmódját, hogy prózát írjon?
– Gyerekként rengeteg prózát olvastam. Öcsémnek és húgomnak este, elalvás előtt folytatásos indiánregényt találtam ki, meglehetős „közönségsiker” mellett. Egyszer rettenetes aprólékosan leírtam franciatanárnénim szalonját, az összes műtárggyal, csecsebecsével, négy sűrű oldalon. Nyaranta naplót is vezettem végtelenhosszú papírszalagokra, az egyik átdolgozott formában a mostani regénybe is beépült. Ráadásul állandóan azon fantáziáltam, hogyan mentem meg a lányokat középkori lovag módjára, hogyan állok bosszút a nekem nem kedves tanárokon, vagyis napi virtuális regényírói gyakorlatom volt. Aztán sok kisebb léptékű prózát kellett megírnom, jó pár regényt, novellát lefordítanom, mire kiköszörültem a fegyvereket, melyekkel a regényvállalkozást esélyesen végigvívhatom.
– Regénye fele fikció, fele valóság. A főszereplő kisfiú állandóan olvas, – és van is egy költői kép: „glória hajzsírból a falon” – amivel mintegy szentté avatja az olvasás tevékenységét. Így lehetett kibírni a valóságot, ha belebújt más életlabirintusokba, és a képzelete összeszövődött a valósággal?
– Valóság és képzelet közt nincs is olyan éles különbség. A kisfiút körülvevő valóság igencsak regényes, ha úgy vesszük: titkos munkásőrbunkerek, vadregényes mulató, tragikomikus szerelmi történet két idősebb férfi között, viaskodás macskagyilkos kutyákkal, az autószerelő nejének félrelépései, dilis anya és dilis fia közveszélyes küzdelmei egymással meg sok más efféle történet kavarja fel a fővárosi külkerület minivilágát. Aztán ott vannak a halottak, szám szerint több mint húsz darab, ez elég jó átlag. Mindjárt a regény elején látványosan meghal például Brezsnyev, az iskola falából pedig bronz-hulla-arccal kukucskál ki Georgi Dimitrov. De persze a valós történeteket a képzelet mindig átformálja, időnként pedig, minden látható ok nélkül átlendülünk az irodalom világába, és egy indiános könyv, egy orosz háborús regény, egy francia vagy angol romantikus mű kellős közepén találjuk magunkat.
– Ezek a regényrészletek valódi részletek?
– Nem, ezek stílusgyakorlatok, melyek révén visszamerültem gyerekkorom irodalmi paradicsomába. Snassznak találtam volna egyszerűen kimásolni egy-egy részletet egykori kedves olvasmányaimból. Meg aztán nagyon élveztem fúrni-faragni őket, az írás folyamata nekem is rejtegetett meglepetéseket. Ráadásul olyanra formálhattam az „ál-vendégszövegeket”, hogy a központi történet szövetét is gazdagítsák.
– Feltűnt, hogy 10-15 évvel korábban is ugyanolyan kedélyes és nyomasztó állóvíz volt ez a kádárista gyerekkor. (Pl. az enyém is épp ilyen volt, csak nem az Onidün ment a tévében, hanem az Orion és nem limót nyaltunk, hanem pezsgőport…) Ami az iskolai történéseket illeti, elég csak néhány hívó szót bedobni, máris mindenkinek eszébe jut egy csomó emlék: nótafa, napej, fatolltartó, köpőcsövezés, Liebe Susanne…
– Fojtott félelemérzet uralkodott, miközben egyfajta hivatalos optimizmust illett mutatni. Tudtuk, hogy mindenki hallgatja a Szabad Európa Rádiót, de ezt csak „egymás között” szabad mondani. Tudtuk, hogy ha „beszélünk”, annak következményei lehetnek. A kétféle, többféle kód használata ugyanakkor nagyon izgalmas is volt a köznapi beszédben, volt hivatalos és privát igazság, mindegyikből többféle. Burjánoztak a legendák, s ezeket meghosszabbították a nyugati filmekből vett kliséink kilyuggatott kovbojokról, felrobbantott épületekről, kifaroló, felboruló rendőrkocsikról. Akció-világban éltünk, mint minden gyerek, légpisztollyal lövöldöztük ki a Munkásmozgalmi Sétány lámpaoszlopainak körtéit.
– Erről a korszakról a gyerek is meglepően sokat tud és mindenkihez úgy igazodik, ahogy kell: pl. Művelt utcaseprők, lecsúszott arisztokraták, rothadó nyugat, no meg aki kedves, az gyanús, a kedvesség veszélyes. Sok lánynak hiányzik az apukája, minden lánynak van egy apukatörténete, kinek ezért, kinek azért, kinek azért, mert ül… A gyermeki nézőpont felmenti-e az ítélkező felelősség alól?
– Az író témaválasztásával, az elbeszélői hang kiválasztásával részben mindig ítéletet is mond, ám konkrét politikai-történelmi verdikt meghozatalára nem éreztem magam jogosultnak. Hősöm viszont ítélkezik nyakra-főre, nem túl kegyesen bánik el a felnőttvilággal, de hát ez szíve joga. Persze saját történetének kalandregény-hőseivé is avatja az időnként lenézett figurákat.
– A Halottnéző cím arra utal, hogy a gyereket nagyon izgatja a halál, rettegve vonzódik hozzá, és az olvasmányai is tele vannak hullákkal. A kötet vége is tartogat egy hátborzongató meglepetést. A kor szelleme volna ez?
– Sokan kérdezték, hogy egy vidám alaptermészetű ember hogyan választhatott ilyen búval… sújtott címet regényéhez. Nos, a beszélő kisfiú nem is látja olyan tragikus dolognak a halált. Hozzá van szokva, erre szocializálták olvasmányai. Természetesnek veszi, hogy a körötte élők egyik-másika is meghal, bár az egészen soha meg nem érthető rejtély izgatja azért a fantáziáját. Egyszer még egy gyászoló öregember „bőrébe is bebújik”, csak hogy többet tudjon meg a halálról. És persze ott köröz a regényben a nagy ismeretlen, a Kalapos Ember, akinek baljós jelentősége van.
– Van-e már visszhangja? A gyerekei olvasták-e és mit szólnak hozzá?
– Gyermekeimnek tán még korai lenne a könyv, meg amúgy sem szeretek otthon „személyi kultuszt” csinálni, tukmálni műveim olvasását. Majd ha megérnek rá, s a kíváncsiság is megérik bennük, örülök, ha elolvassák, és véleményük is érdekel. Amúgy az eddigi visszajelzések nagyon jók, úgy érzem, átjött, amit szerettem volna. Sokan mondták, hogy röhögtek a könyv olvastán, és azt is, hogy a végére érve hirtelen teljesen új dimenzióban kezdték látni az egészet. A magam részéről azokat a könyveket és filmeket szeretem, amelyek utólag sok apró, rejtett, időzített bombát robbantanak az olvasó/néző tudatában. Igyekeztem ilyesfélét csinálni.
– A könyv ösztönöz: fel kell dolgozni a saját múltunkat. Mi lesz a folytatás?
– Alakul már következő regényem, előreláthatólag lesz vele jó három-négy év munka. Egy falu története ez, most, a jelenben, s egy titokzatos baleset krónikája, mely felkavarja a helyi viszonyok állóvizét. Sok szereplő lesz, mind maga beszél, nagy feladat hitelesen végigvinni egy ilyen bonyolult szerkezetet. Biztonságot ad mindenesetre, hogy a Halottnéző, mint tény, mint kilométerkő, már ott áll mögöttem.
Könyvjelző