BÉKA

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

Az ember nem emlékszik a nagyapjára, kicsim. A családunkban későn nősülnek a férfiak, így aztán a nagyapák hamar elhagyják unokáikat, behátrálnak a ködbe. Látod, ezzel a bambuszbottal járok, jó masszív, szeretem a füstös színét, tudom, hogy a nagyapám ezzel horgászott, míg még pecabotnyi hossza volt, de nem látom magam előtt a nagyapám arcát. Elnyelte az idő széles szája, a fényképek odavesztek az ostromkor, a szoba egyetlen törmelékhalom, csupa üvegcserép, vakolat, szétszaggatott könyvek. Emlékszem, levitt magával sétálni a korzóra, hatalmas ujját próbáltam átérni apró ujjaimmal, hatalmas léptét utolérni szökdécselő lépteimmel. Komplett öltönyben, élére vasalt rövidnadrágban járatott, úgy nézhettem ki, mint egy összenyomott, parányi úriember, a saját szabójánál rendelte méretre az egészet. Az emberek összecsapták a kezüket, Uramatyám, kész kis férfi, és gratuláltak a nagyapámnak, aki erre megpödörte a bajszát. Már ha volt bajsza, nem tudom. Néha így emlékszem, néha amúgy, hasztalan ugrálok ide-oda emlékeim terráriumában. Aki megmondhatná pontosan, mind a föld alatt van. Na, mehetünk, most mutatok valamit, soha nem fogod elfelejteni.
Emlékszem a folyamatos brekegésre, ahogyan besűrűsödik tőle az éjszaka, ahogyan körbevartyogja az embert, belé lehet fészkelődni, jól elvackolni magadat, ahogy egy szénakazalban, szinte melenget. Nem, kincsem, nem a nagyapám vartyogott, miért is vartyogott volna, nem evett szúnyogot sem, a szúnyogok ették őt, alig győzte csapdosni a bestiákat. A fején trópusi kalapot viselt, hálóból készült szúnyogálcával, mint régen a hölgyek, akiknek szépségét csak sejteni lehetett az ingerlő fátyolszöveten át, megveszett értük az ember. Ma már a nők izzadt, vastagon bepacsmagolt képe beleér az arcodba a buszon, sehová néznek, mindenhová néznek, kiürült a szemük, kilóg belőle az unalom. Mindegy, anyád megint legorombít majd, mifenével traktál téged megint nagypapi, büdös lábú öreglegény-dumák! Mindjárt ott leszünk, ne nyafogj, te szaporán lépdelsz, de kicsiket, én meg lomhán, de nagyokat, illünk egymáshoz, meglelte zsák a foltját.
Nem emlékszem a nagyapámra, csak arra, hogy sétál mellettem valaki, hatalmas nadrágszár, hatalmas cipő, hatalmas sétapálca, a szembejövők fejéről pedig szélsebesen sorra leperdülnek a kalapok. Az alázatos és sunyi tekintetek mind előjönnek álmomban, de nagyapám arca túl magasan volt, mint egy hegy vagy egy torony, túl alacsonyan voltam hozzá én, kis varangyos. Azóta sem éreztem magam olyan biztonságban, az élet nem egy életbiztosítás, ezt is jobb, ha nem hallja anyád, azt fogja mondani, mit brekeg össze a vén kriptaszökevény, így merje az ember ráhagyni a gyereket.
Nem horgásztam én sosem a nagyapámmal, kicsi voltam, mikor meghalt, apámmal jártam horgászni, mindenki az apjával horgászik, a horgászó apjától hallja a történeteket horgászó nagyapjáról. Igazából történetek sincsenek, csak a várakozás, aztán a hirtelen izgalom, a kifogott nagy halak, melyeknek szája peremén beszakadva korábbi horgok díszelegnek, mint a mai lányok ajkában az ékszerek. Aztán szó kerül a ki nem fogott, legendás egyedekről, amelyek berántják a botot vagy az embert is magukkal, elszaggatják a damilt, leeszik ravaszul a csalit a horogról, villanva vetik ki a vízből elérhetetlen testüket, kelletik magukat, mint a konzumhölgyek. Mindegy, mik a konzumhölgyek, úgy éljek, ez lesz az első, amiről beszámolsz anyádnak, nekem már úgyis mindegy.
A mi családunkban a férfiak nem beszélnek egymással, nem is tudom, hol veszem ezt a szószátyárságot, meglehet, a kétségbeesés teszi, hiszen egyre közelebb ér hozzám az az ugráló gülüszemű. Talán ha nagyobb lennél, ha jobban értenéd, én sem merném ám kivallani, persze nem is kell mindent kifecsegni, miért is indulj neki az életednek ilyen aránytalan terhekkel. Apámmal jártam horgászni, elhozta a furcsa, szúnyoghálós kalapokat, nagyapám állítólag a trópusokon vette még, apám arca távoli volt a védőháló mögött, azt hittem, nagyapám bámul rám valami ködön keresztül. Kuporogtunk, mint körülöttünk a láthatatlanul brekegő seregek, tartottuk a botot, tekertünk néha az orsón, próbáltam utánozni apám fejtartását, kézmozdulatait, válla hajlását, utánoztam benne nagyapám fejtartását, kézmozdulatait, válla hajlását. Apám nem volt jó ember, vert is, kivált részegen, de ha leültünk horgászni, a botok, mint valami csontos mutatóujjak, egy irányba mutattak, be a tó mértani középpontja felé, a világ mértani középpontja felé.
Nehezemre esik a járás, a szüleid hamarosan bezárnak a lakásba, tudom ám, akkor aztán befellegzett. Megértem én őket, a múltkor is összetörtem magamat hazafelé jövet, de mégsem vagyok kísérleti patkány, hogy egy ketrecben éljek holtomig. Összenéznek a fejem felett, összesúgnak a hátam mögött, jelentőségteljes pillantásokat váltanak, mikor kilötykölöm a levest. Nem lennék meglepve, ha egy szép napon valami kórteremben kötnék ki sok elfekvő, nyavalyás kapcabetyár között. Így szokás megszabadulni a létszámfeletti kenyérpusztítóktól. Úgyhogy most lehoztalak magammal, kicsim, még ha anyád utólag megmossa is a fejemet, és azért kell átérned hatalmas ujjamat apró ujjaiddal, utolérned hatalmas lépteimet szökdécselő lépteiddel, mert olyat mutatok neked, amit sosem felejtesz el. Hamarosan eltűnök, elmerül az arcom, ugyan mi marad belőlem, talán a nagyapámról rám származott bambuszbot, ha el nem vásik vagy ki nem dobják… Tarthatod is egy kicsit, amíg én guggolva átugrálok az úttesten, a forgalom kellős közepén, hadd dudáljanak a kocsik, hadd csikorogjanak a fékek, hadd gondolják, hogy vénségemre megkergültem, te emlékezni fogsz rám, erre mindig emlékezni fogsz, amíg csak élsz.