BIKA

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

Ugyanebben a jegyben születtünk, egyik barátnőm, aki ért az asztrológiához, óvott az egésztől, úgyse jutunk egymással semmire. Két fújtató, zömök dúvad „elszabadult szörnyként bebolyongva a knósszoszi dombot”. Ugyan kire hallgat ilyenkor az ember… Az unokatesóm még nagyobb horoszkópmániás, azt mondta, hülyeség ez a bikákkal, minden az aszcendensen múlik. Megígértem, hogy elküldöm mind a kettőnkét, valamit magyarázott a holdnegyedekkel is, de végül hagytam a túróba, csak sodródtam az eseményekkel, kapaszkodtam és sikítottam, mint a hullámvasúton szokás. Igen, még a hányinger is stimmel.
Mindig a radiátorhasú pasikat szerettem, én is tudtam vigyázni az alakomra, Marcuskám után gyorsan visszafogytam, és diadalmasan vágtam zsebre az rám tapadó gülü pillantásokat, ez volt a kis saját valutám. Szerintem ennyi kijár, de a férjem folyton piszkált, szerinte riszáltam, mint egy ribanc, később mégis összeállt egy igazival, aki épp ezt a deresedő halántékú playboyt szemelte ki, hogy kiszabadulhasson örökös titkárnői munkaköréből. „Hét siheder fiu, hét fiatal szűz volt ama szörnynek a préda.” A gyerekemnek szüksége van rám, konokul elhatároztam, nem kezdek inni, nem kezdek édességet zabálni, bőgtem egy sort, na jó, kettőt vagy hármat, igazság szerint átbőgtem két hetet, aztán úgy döntöttem, ennyi elég lesz méregtelenítésnek. Fújja fel magát, azért se lát engem összezuhanni!
Marcus már tizenkét éves nagyfiú, szépen hazaköltöztünk anyámékhoz, akik úgy tettek, mintha nagyon sajnálnák a férjemmel történteket, de valójában alig tudták leplezni ujjongásukat. Anyámból minduntalan előtört, hogy ezt ő megmondta előre, Miskának már a szemén látszott, mekkora simlis, de amit én egyszer a fejembe veszek, azt onnan ki nem veri senki. Kifakadtam, hogy dehogy láttad, anyukám, nem láttál semmit, kettő perc alatt olvadtál el, mint a vaj a napon, ahogy Miska rád villantotta azt a mélybarna tekintetét, amivel már hetvenhét szüzet és kevésbé szüzet levett a lábáról. Jól odamondtam, erre jött a tipikus anyám-féle duzzogás, de mit törődtem vele, sokkal jobban örül ő annál, hogy végre újra karma közé keríthet unokástul, semmint hogy tényleg összerúgja velem a patkót.
Leslie-vel, pontosabban Lacival az unokatesóm kezdett ismerkedni a neten, de aztán gyorsan kiderült, hogy inkább hozzám illő valaki, átpasszolta secpec. Gondolom, gumicsontnak is szánta, addig sem a házasságomon rágódom. Szinte azonnal berobbant az a valami közöttünk, hadd ne adjak most neki nevet, két hét alatt négyszáz mailt váltottunk, sistergett a drót, szinte alig aludtunk, milyen is a szerelem, élve temeti el az embert! „Falta mohó állkapcsa az ifjakat, és ropogott puha csontjuk” Hatórányi eltolódásban éltem, minden gondolatom az ottani időben zajlott, kentem Marcus iskolai uzsonnájához a kenyeret, és közben szinte láttam magam előtt, amint Leslie kimerülten alszik, hiszen éjfél utánig váltották egymást az üzenetek. Aztán mire végeztem a vásárlással, és hazaértem, már pittyent is az állandóra beállított postafiókom, hajnali négy volt a tengerentúlon, de Laci felébredt, és nem bírt visszaaludni, muszáj volt valamit megosztania velem. Klipeket küldöztünk érzelmes zenékkel, ajándék szíveket és rózsákat, meg virtuális kisállatokat, amiket aztán naphosszat pátyolgathattunk. Édesanyja elvesztését is átéreztem nagyon, belegondoltam, mi lenne most velem anyu nélkül, és persze égi jelnek tűnt, hogy tizenegy éves a fia, Tim, igaz, más csillagjegyben született, mint Marcus.
Később a hangja bezavart, először akkor émelyegtem kicsit, amikor egyik este telefonon is felhívott, és akcentusa, torokköszörülése nem passzolt a róla kialakított belső képemhez. Addigra már felkészítgetett, hogy nem egy Adonisz, és idővel a beszédét is megszoktam valahogy, ő pedig kezdte levedleni a idegen kiejtést, öblös és bársonyos volt az a hang voltaképpen. „Thészeusz elszánt szívvel szállt a hajóra, sodorta a hullám.”
A felesége rettenetesen elbánt vele, valósággal kifosztotta, én mondjuk ebben az egyben semmit sem vethettem Miska szemére, fizette a tartást, mint egy katonatiszt, bár mindig kiköptem, ha elvitte a fiát, pontosabban a fiunkat, az én fiamat, ketten jöttek érte azzal a szőkített nősténymajommal. Nem szűkölködtünk semmiben, ráadásul anyám még takarított, mosott, főzött is ránk, lassan a fakanál fogását is elfelejtettem, úgy éltem, mint akit eltéphetetlen köldökzsinór köt a számítógéphez. Vak torreádorként minden idegszálammal éreztem, hogy vágtat felém az állat, ez a sötét, meghatározhatatlan tömb, dübörög a föld alatta, és ha nem vigyázok, felöklel, mégsem álltam félre. „Kréta királyának széparcu fiát is holtra taposta patája”
Előbb láttam képeket a rég meghalt anyukájáról, összes rokonáról meg a kaktuszgyűjteményéről, mint róla – volt ott kicsi, nagy, közepes, egyágú, bozótos, húsos és légies, virágzó és ember méretű. Akkor lettem rosszul másodszor, amikor megpillantottam az embermagas kaktusza mellett állni a kaktusztüske-hajával, szélesen mosolyogni a furcsa, csempe fogával, napokig nézegettem azt a képet, míg hozzászoktam, csak akkor tüntettem el a képernyőről, mikor Marcus rákérdezett, hogy ugye az a Tengeren Túli Pasi, akiről a Nagyi sutyorog folyton. Utálom, hogy anyám könyékig vájkál az életemben, de nem szólhatok egy szót sem, teljesen ellátja Marcust, míg én odaát leszek.
Köpni-nyelni nem tudtam, amikor Laci előállt a repülőjegy-küldési ötletével, én is ábrándoztam róla, hogy szép lassan majd összespórolom, erre ő kihajít egy kosár pénzt az ablakon, pedig honnan tudná, nem valami gigászi tévedés ez az egész. Megint csak borsózott a hátam, ficegett valami rossz érzés bennem, mit is akar voltaképpen ez a pasas, mi ez az egész, ékezet nélküli betűk halmaza, két hét kábulat, amely idő alatt én is, ő is csak lézengtünk a munkahelyünkön, mindenkinek olyan, de olyan hálás vagyok, hogy ezt elviselte. „Már a habok taraján játszódik a tengeri nap ragyogása.”
Meg vagy te őrülve, mondták a barátnőim, kiutazol egy vadidegenhez egyetlen füttyentésre. Őrüljek csak meg, annyi baj legyen, inkább, mint hogy itthon punnyadozzak és a sebeimet nyalogassam. Anyám is sápítozott egy sort a forma kedvéért, de legbelül megint ujjongott, így még jobban kiszolgáltatom neki magamat és az unokáját, egy életen át hallgathatom, milyen hálás lehetek, nem érdeklelt már ez se. Hálás voltam, mi tagadás. A repülőn aztán rendesen megtöltöttem a hányós tasakot, a rosszullét erre nem kifejezés.
Laci azt mondta, még tizenhat évesen is egy ágyban aludt az anyukájával, a mellére hajtotta a fejét, ő pedig azt suttogta, itt vagyok, picikém, és nekem megint összerándult a gyomrom. Legyűrtem ezt is, egy ágyban aludtunk az első éjszakától fogva, bár azt hittem, sosem szokom meg a teste szagát, a puha tömböket, mellemhez szorítottam a fejét, és azt suttogtam, itt vagyok, picikém. „Széphaju szűz, engedd kebeledre lehajtani fürtim”.
Az azért enyhe túlzás volt, hogy New Yorkban lakik, gurultunk csak a prérin az ormótlan terepjáróval, és megálltunk valahol a világ végén, se kerítés, se aszfalt, a szomszédok egy gyufaskatulyának látszó, roggyant faházban laktak a láthatár peremén, ahogy Leslie rozzant faháza is gyufaskatulyának látszhatott onnan nézve. A kötelező hintaszék azért ott ringatózott a tornácon, egy amerikai film díszlete, sírhatnékom támadt, valahogy jól esett mégis nagyon ezzel a mackóforma pasassal meg a félénk fiával sörözgetve nézni a naplementét, tényleg pazar volt a fény, az aztán pazar!
Egy óra alatt benn voltunk New Yorkban, ez tény, felmentünk az ilyen meg olyan bildingek tetejére, rámtört az émelygés, ahogy lenéztem az üveglift aknájába, az alattam tátongó szakadékába. Rettenetes honvágy tört rám nagyon rövid időn belül, írtam a naplómat és nyafogtam, leveleztem az otthoniakkal, sírt a kicsi szám. Jártam ugyan nyelvtanfolyamra, de zömmel mégiscsak idegen környezetben éltem, Leslie dolgozott, és nélküle még a közeli shopping centerbe sem tudtam átmenni, pedig ott élt az egész környék, az utcákon csak kocsikat lehetett látni, gyalogost sosem. Egyszer azt álmodtam, hogy sétálok a plázafolyosón, és nagyon furán méregetnek a szembejövők. Lenézek magamra, hát látom, hogy meztelen vagyok, de a kezemet hiába kapom magam elé, mert átlátszó a húsom, üveges, ott van kitéve közszemlére minden, a csontom, a belső szerveim.
Kezdtek eltünedezni a gépből egyes emailek, csak amikor Leslie-nek szóvá tettem, akkor bukkantak elő hirtelen újra, és ugyanez történt pár titkos naplóbejegyzésemmel. Máskor olyasmikre kérdezett rá anyámmal és a fiammal kapcsolatban, amit nem tudhatott, csak ha olvasta a leveleimet. Persze tagadta, hogy megtette volna, félig-meddig hittem is neki, és csak fokozatosan esett le, hogy informatikusként simán totális ellenőrzése alá vonhatott mindent, amit a gépen műveltem. Betegesen félt a kudarctól, attól, hogy másnak lássam, mint amilyennek mutatni akarja magát, erre csak utólag jöttem rá. Fontolgattam, hogy komolyan beszélni kellene erről a tesztkapcsolatról, ám ő megelőzött, azzal rukkolt ki, hogy időt kellene adnunk egymásnak, ha szabad döntést akarunk hozni, és hasznos lenne most átmenetileg hazautaznom. Megkönnyebbülten mondtam, hogy pontosan így gondoltam én is, mire elővette a zsebéből a jegyemet: előre megváltotta, két nappal későbbi dátummal. A döbbenettől szóhoz sem jutottam, bármit mondtam volna, csak még megalázóbb lenne. „Majd kivezet kusza barlang mélyéről e fonál.”
Azóta minden kapcsolat megszakadt közöttünk, egyszer utoljára beolvastam neki emailben, jobb, ha mindketten vesztegek maradunk saját labirintusunk mélyén, várunk mozdulatlanul. Rendszeresen eszembe jut a fia, Tim, és az a jelenet, ahogy az éjszaka kellős közepén ott áll a küszöbön, tágra nyílt szemmel bámul, én pedig fekszem kitakarózva, szinte csontig meztelenül. „Barna szemében tükröztetve kicsiny bábú a szerelmese teste.” Órák óta tanuljuk a memoritert Marcussal, halvány gőzöm sincs, miért kell egy tizenkét éves srácnak ilyesmivel szenvednie, mi köze ezeknek az ócska régi szövegeknek az életünkhöz.