BOLHA ÉS ELEFÁNT

Közzétéve: 2014. 12. 29.

Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

Petőfi világa látszatra fényévekre van a miénktől. Úgy tűnik, mintha mai költészetünkben annak a fajta egyenesvonalúságnak, egyszerűségnek, keresetlen pátosznak, melyek a legismertebb Petőfi-versek védjegyei, bessze lenne a tőzsdén. Bárkit előbbre-, mába mutatóbbnak érzünk kortársai közül, legyen bár szó Madáchról, Vörösmartyról vagy Aranyról.
Szociológiai, antropológiai szemszögből józanul fel is mérhetjük, hogy a falusi környezet rajza (ennek némely elemei a jelentős részt fővárosunkra koncentrálódott irodalmi élet szereplői számára olykor értelmezhetetlenek) nem evidensen feleleveníthető tudásra utal, azon felül úgy tűnik, kevéssé tűrjük az őszinte lelkesültség szavait, csak a csavart, áttételes, ironikusan távolságtartó dikció számíthat elismerésre. S ez Petőfinél, a konvenció szerint, hiányzik. A természetes kötődések szálai ma mintha meglazulnának, hon, szellem és szerelem iránti vonzódásunk bonyolultabbá, áttörtebbé válna. Vagy legalábbis ezt hisszük szent együgyűséggel.
Ma iróniát reklamál a körbeölelő, képtelenségekkel teli kelet-európai valóság, és ha iskolai kliséinkre hagyatkozunk, úgy véljük, e kihívásra Petőfi életműve nem felel. Pedig ha szétnézünk költőnk portáján, rögtön megakadhat a szemün A helység kalapácsán. Ennek nyitott ajtó mellett ablakon bemászó gondolkodású figuráinál ironikusabban ábrázoltakat keresve sem találhatunk. Irgalmatlan szatíra ez, de nem csupán Vörösmarty toldott-foldott(nak vélt) époszi nagykabátja lesz gúny tárgyává: mintha maga a népi valóság kerülne terítékre, melynek idealizált képét annyit rajzolta Petőfi. S lehetetlen, hogy eszünkbe ne jusson Eliot vagy akár Dylan Thomas költészete.
Az eposz olvastán eltűnődhetünk: mégis volna egy ironikus Petőfi, s nem tévedett Weöres, amikor több variációt készített négy Petőfi-sorra: azok a változatok, ha nem is betű szerint, de a sorok között valóban benne vannak a versben (egy a variánsok közül: „Temetésre szól az ének, / Temetőbe kit kísérnek? / Akárki, már nem földi hapsi, / Nálam százszorta boldogabb fi”). Mégpedig hasonló rejtjelezéssel, mint ahogy a Tetemrehívás is tartalmazza a korántsem ártatlan Arany néhány félreérthetetlenül félreérthető fordulatát („Tudhatta, közöttünk nem vala gát”), s talán „a kopár sik szarjára” sem véletlenül jár rá a tanulóifjúság nyelve.
S valóban, ha lapozgatni kezdjük a verseket, azok közül is a Felhők válságkorszaka előtt íródottakat, a vegytisztán népdalos és a vegytisztán romantikus sorok közül ki-kidugja fejét a víg Petőfi. Az ismertebb darabok közül nem egyet (Szeget szeggel, A tintásüveg, Orbán) általában a gyermekirodalom körébe sorolunk, másokat – olykor teljes joggal – szatírának könyvelünk el.
A Petőfi „egyhúrú” költészetéről vallott nézetnek legékesebb cáfolatai azonban azok a többnyire rövid, önironikus darabok, melyeknek elbeszélői helyzete gyaníthatólag a legközelebb áll az általa személyesen megélt mindennapokhoz. E versek olykor kifejezetten alkalmi fogantatásúak, vagy legalábbis mesterien keltik fel bennünk az alkalmiság érzetét. Az 1842-es Disznótorban talán az egyik legelső közülük.

Nyelvek és fülek… csend,
Figyelem!
Szóm fontos beszédre
Emelem.

– hangzik a felütés. Már az első sor érdekesen asszociálja a disznótorban lemetszett fülek és kimetszett nyelvek látványát, tehát akár a szó szoros értelmében „süket fülekhez” intézett monológra is joggal gyanakodhatunk.
A későbbiekben játékos könyörgések követik egymást:

Hosszan nyúljon, mint
A hurkaszál,
Életünk rokkáján
A fonál (…)

Egy gömböc legyen a
Magas ég,
És mi a gömböcben
Töltelék.

Az utóbbi négy sor kifejezetten a romantika (s többek között Petőfi saját romantikája) éggel-pokollal viaskodó „megalomániáját” parodizálja, annak távlatosságát fokozza le, ugyanúgy, ahogy később egyes népi indíttatású költők bánnak el az ipari modernizmus nagyszabású pátoszával, s kötik azt a folklór-világ közvetlen tapasztalataihoz (Szilágyi Domokos csövesgránát-gyártásra szólítja fel a kukoricást, Nagy László harmatcseppek görgőscsapágyán guruló napfényről szól, Utassy József fortyogó aszfaltból kavart kondér gulyásnak láttatja a földgolyót). Petőfi szabványosabban vigalmi célzatú zsánerképei, kocsmajelenetei, remek népdalai, valamint a folyamatosan keletkező nagy romantikus opusok között nem egy ilyen, e fő törekvésekre mintegy kontrázó mű lapul meg.
A fütty rávilágít a Petőfi-humor egyik lehetséges forrására. A színész hangja szólal meg itt, a vándor kóficé, akinek nincsenek tapadási pontjai a világban, nincs vesztenivalója sem, s akinek egyetlen ütőkártyája az alakoskodás-megtépázta, de épp ezért józan, kegyetlen, szatirikus személyisége.

Ej, egy rókát kétszer nyúzni,
Ez, urak, mégsem megyen;
Már ha fütty van, legalább hát
Tele színházban legyen.

Hangot kap az ekkori versekben az otthon utáni sóvárgás, s nem sokkal később megjelennek a „kispolgári” egzisztenciát, a megállapodottságot nem A magyar nemesben jelenlévő maró gúnnyal, hanem egyfajta játékos önreflexióval kifigurázó szövegek. Az ebéd után alábbi részletének szinte frivol rímelése és szándékolt nyelvi „fésületlensége” nem áll társadalmi célok, ideálok szolgálatában. Sokkal inkább a táblabírói kényelemmel való kacérkodásról van itt szó:

Oh kedves pamlagom,
Be áldott puha vagy!
Ki téged föltalált,
Az volt ám még az agy! (…)

Istentelen legye!
Ingerkedik velem…
Kergesd el… a kutya
Ott ül a fülemen.

Az ember élete
Méreggel van tele;
Csodák csodája, hogy
Meg nem pukkad bele. (…)

Disznó forró idő!…
No semmi: legalább
Ki ott kinn dolgozik,
Nem hűti meg magát.

A narrátor túlságosan is bevackolódik ebbe a képzelt vagy valós sziesztai képbe ahhoz, hogy a restség kritikáját adhassa általa. Nemcsak a „vagy-agy”, de a „legye-élete-tele-bele” két strófán áthúzódó rímcifrázata, s a „legye-kutya” érdekes disszonanciája is lehetetlenné teszi bármiféle „magvas” gondolat kritika nélküli megképződését.
A romantikus sablonoktól való távolságtartás még ékesebb példája a Magány. A sorsüldözött, baljós árnyalakok elől vidéki magányba menekülő poéta panasza a legfennebb pátosszal adatik itt elő, mígnem az utolsó versszak hirtelen fricskája a lehető legprózaibb módon „zárja rövidre” a grandiózus költeményt:

Szent magány! hegyláncaid tetőin
Át nem látnak ők,
Szívtelen, rémarcú üldözőim
…A hitelezők.

Lám, megint egy prózai, és egészen pesties elem. Az eget a földre rángatni le, a sarat égbe meneszteni, bolhából elefántot, elefántból viszont bolhát csinálni: ez lehetne az ironikus Petőfi poétikájának egyik imperatívusza. A Vizen egy-két vonallal, látszatra sebtében rögzített skicce is sokkal bonyolultabb játékot tartalmaz, semmint sejtenénk:

Beszélgetnek sajkámmal
A fecsegő habok;
Feszítem a lapátot,
Hogy szinte izzadok.

Anyám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
„Az istenért… ha feldőlsz…
Nem féled a halált?”

Apám, ha mostan látnál,
Tudom, hogy mondanád:
„Az ördög hurcol arra,
Szaggatni a ruhád.”

Azonos, azonosítható-e ez a nézőpont a Füstbe ment terv vagy az Egy estém otthon szemléletével? S nem sűrűsödik-e ebben az évődésben a puszta helyzetdalhoz illőnél jóval több tapasztalat a gyermeki és a felnőtt-lét viszonyáról? Vagy ha még magasabbra akarjuk helyezni a lécet, az ég és víz közötti ringás állapotában nem törvényszerűen váltja-e egymást isteni és ördögi, létbizonytalanságunk és materiális gúzsbakötöttségünk kettőssége? Mindez könnyed humorba rejtve.
Ugyanakkor, amikor a romantika fellengéseit zárójelbe teszi, Petőfi költészetének egyik alapelvét, a népiséget, a népiességet is megkérdőjelezi, megfricskázza. Teszi ezt alighanem azért is, mert népdalaiban nem a népi létezés apológiáját írja meg, hanem az organikus népi létezésbe mint egyfajta idealisztikus létállapotba éli bele magát, s ez nem föltétlenül azonos az őt minden áldott nap körülvevő társadalmi környezettel. Furán hatnak mégis a Kedves vendégek alábbi sorai:

Oh, ez az ostoba falusi nép!
Írják, hogy majd feljőnek Pestre. Szép.
S meglátogatnak. Még szebb. Jőjetek.
Hanem meg is szököm előletek. (…)

Jeles család is. Annyit mondhatok.
Körében borzasztóan mulatok.
A táti, ez derék legény. Derék.
Az embert mostan is magázza még.
S mily érdekes hallgatni, hogyha szól
Trágyárul, béresekről, gyapjuról.
És kérdi tőlem: hogy kel most a zab?
A búza?… árpa?… széna?… krumpli?.. bab?…

Költői dolgok mindenek felett,
Csak úgy hízik tőlük a képzelet. (…)

Vígan vagyunk. Valóban. Ha ezek
Meglátogatnak, majd lesz élvezet.

Ez a városias öntudat, ez a nemigen szelídített gúny az érem másik oldala. A népiséghez való közvetlen visszacsatolás, a „természet vadvirága”-szerep nem a konkrét helyzetbeni, hanem egy magasabb szinten végbemenő azonosulást jelent. E versek narrátorának pozícióját azonban éppúgy nem jelölhetjük ki a városlakók, mint a tőrőlmetszett vidékiek körében. Ide-odaingázásról, közvetítő szerepről, s következésképp gyökerétvesztett (mert eredeti talajából kitépett, s az újba még bele nem szokott) identitásról van itt szó, mely egy helyütt egy archetípus segítségével meg is határoztatik:

Igaz, most a cudar sors
Rútul bánik velem:
Lekötve hivatalhoz
Tengődöm egy helyen.
De nem tart ez sokáig,
Így biztat a remény;
Mint voltam eddig, újra
Csavargó leszek én.

(A csavargó)

Ez az alapja a beszélő azonosulási képességének, próteuszi alakváltásainak. Ez a tökéletes mobilitás, ez a mindentől-elszakadottság, mely csak annál erősebben fogódzkodik bele abba, amit kapaszkodóul kiszemel magának, talán Petőfi lírájának nyugvópontja. Innen lendül ki mindannyiszor, olykor egymás után két homlokegyenest ellenkező irányba. E tökéletes, magát alárendelő szabadság, ez a mimezis nyilatkozik meg a Poharamhoz soraiban:

Ha én tenéked volnék, oh pohár!
Ki nem fogynék a borból sohasem;
Aztán ha nékem volnál, oh pohár!
Innál belőlem véges-végtelen.

Itt, ha csak képzeletben is, megtörténik a metamorfózis, élővé válik az élettelen, s életelenné az élő: a könnyed játék a lét alapjait ingatja, az origóhoz próbál visszatalálni.
A pesti megállapodottság tréfára vett újdonságaiból több vers is merít. A boldog pestiek tirádája valahol félúton áll a gyermekes büszkeség és a szatíra hangja között.

Hiába is dicséritek
A szép természetet!
Az tart legföllebb veletek,
Ki rossz gombát evett.
Szegény, szegény falusiak
S kisvárosbeliek!
Mi élünk csak valódilag,
Mi boldog pestiek!

Az utolsó előtti sor tudálékos határozója, a „valódilag” jól játszott szerepre utal, a pesti élet kellemeit ecsetelő felsorolás végül önmaga ellentettjébe fordul, dugába dől („Így múlik éjünk és napunk, / Nincs híja semminek, / Míg végre csődöt nem kapunk/ Mi boldog pestiek.”), ám érezhető a „pestiség” gondolatával eljátszó, a kötődés eshetőségét latolgató mögöttes szándék. Pest az új, gyökértelen meggyökeresedés, egy ha nem is világvárosi, de nagyvárosi létforma terepe. Az akkori pesti miliő természetesen sokkal vidékiesebb hangulatú volt a mainál, ám vonzereje alighanem kevésbé a vidéki jellegtől való megfosztottságban, mint inkább a sok és különféle vidékiség elegyedésében, összerázódásában rejlett.
A Ha ugyancsak érdekes fényben mutatja a Petőfi-alakot:

Ha kalapomnak szőre volna,
És jobbra-balra nem konyulna,
Én volnék a derék legény!
Arszlánnak is beilleném. (…)

Ha majd e ha, ha, ha meg ha
Elpusztul tőlem a pokolba:
Én leszek a derék legény!
Mingyárt arszlánnak illem én. (…)

Nem csak az „illeném-illem én” hangátvetése, a felsorolás tulajdonképpeni értelme is a virtuóz paródia felé mutat. Nagy nekifutással és részletező kedvvel mondja el, hogy amennyiben kalapja, mellénye, kabátja, nadrágja, csizmája mind kifogástalan lenne, egyszeriben ő maga is remek legénnyé változna, vagyis: a ruha teszi az embert. Ráadásul a „legény” vaskossága és az „arszlán” parasztésszel elképzelt eleganciája megintcsak kellemes-disszonánsan csikordul fülünkbe.
Keményebb hangot üt meg a Pest, itt az őszinte, „naiv” rajongás a csattanóban érik sósavassá:

Egy óriáskigyó bámészkodásom,
Végig huzódik a népsokaságon.
S aztán itt minden olyan érdekes,
A szív örömében csak úgy repes.
A vargainasok pofozkodása,
A bérkocsisok embergázolása,
A zsebmetszők, a pörölő kofák
Az embert mind igen mulattatják.
S azt kell még látni, hogyha szép időben
Sétára kel a takra-barka nőnem;
Mi szépek ők, mi szépek, teringette,
Elől kifestve és hátul kitömve.
Hát ahol a dicső arszlánok járnak!
Azt nevezem aztán baromvásárnak.

Petőfi minden rá jellemző kötődést igyekszik nemcsak a romantikus, de a flamand zsánerfestő groteszk ecsetjével is rögzíteni. Nincs ez másképp a szerelemmel sem. Nemcsak a szerelem és a pipázás motívumait („pipa és leány / érettem égnek egyaránt…”) virtuózan egybesodró Szerelem- és pipadalban találkozunk azzal a mímelt férfias érzéketlenséggel, mely mintegy az evés-ivás-dohányzás élvezeti értékére szállítja le a másutt olyannyira magasztalt szerelem árfolyamát. A Szomjas ember tűnődése kedvesét gyászoló, bánatában iszogató narrátora arról győz meg, hogy többet siratná babáját, ha tudná: könnye borrá változik. Lám, megint csak az átváltozás olyannyira kedvelt bújócskája… A De már nem tudom, mit csináljak… hasonló motívuma („Mért nem tesz az isten most csodát? / Változtatná borrá a Tiszát, / Hadd lehetnék én meg a Duna: / Hogy a Tisza belém omlana!”) módszerében szintén a régi vajákosságot-bűbájosságot őrző népköltészeti hagyományra támaszkodik, ám tudatos, művészi sarkítással alkalmazza azt minden alkalommal. Az Esik, esik, esik… csókesője és szem-villámlása után „Mennydörög, mennydörög / A hátunk megett: / Szaladok, galambom, / Jön az öreged.” Ezek a komikus elemeket felvillantó, váratlan meglepetéseket tartogató, félreérthetetlenül tömör kisszerkezetek a petőfi-i pillanatnyiság rekvizítumai, rövid snittek, melyek nem feltétlenül csupán az olcsó, alkalmi vidámkodást szolgálják (ez sem lenne épp megvetendő!), hanem az eltolódott, folytonosan változó koordinátájú narrátori pontot bizonytalanítják el, rajzolják át újra meg újra.
Ilyenformán A hóhér kötelében gyakran idézett Gvadányit szülőatyjának tekintő komikus Petőfi mondhatni Villon, Rabelais és a francia vágánsok leszármazottja. Egyes versei pedig (például a méltatlanul „csupán” gyermekversnek tekintett A tintásüveg) a nála egy-két generációval később jelentkezett, már a huszadik század eljárásait előlegző szimbolista generáció, Rimbaud, Verlaine, Laforgue, Nouveau, Cros hangján szólalnak meg. Nem elsősorban arról van azonban szó, hogy Petőfi megelőzte-e korát vagy sem, hanem hogy egy búvópatakként a középkortól jelenlévő – részben ugyancsak a népiségben, ráolvasásokban, kiszámolókban és gyermekdalokban megőrződött – és aktualitásából mit sem vesztett hagyomány tovább éltetőjét is láthatjuk benne.
„NAGYON SZÉPEN FÁJJON”
Utassy József verseiről

A hang

Van egy hang. Olyasmi, mint a Louis Armstrongé, kicsit rekedtes, ráülepedtek a szesz, a dohány, a keserűség lerakódásai. Ül egy ember a világ végén (tényleg a világ végén, mert Magyarországon, annak is Budapest nevű városában), zümmögve, öregesen dalol, beszél, énekét szavaiba önti, prózájába dallamot lop. Mint Vargas Llosa regényének Beszélője, kollektív emlékezetként fogad be és borít ki magából mindent, ami a törzsre vonatkozik. Mesél, zenél, cifrázza egyre, hogy, amint egy korábbi versében olvashatjuk, „ha már fáj a sorsa, / nagyon szépen fájjon”. Felkap, megforgat, átalakít nemzedékek száján érkezett énekeket, látvány-foszlányokat, személyes élményeket: „soraimat olyan / szeszélyesen tördeli majd a ritmus / miként gyerekmarkom / térdemen a mogyorófa-vesszőt” (Millpengő – Pillangó). Nem szónok, nem is prédikátor: egyszerűen ember, aki jött valahonnan, bőrébe, érzékeibe ivódott, levetkőzhetetlen emlékekkel. Az alanyiság ebben a kántálásban elmosódik, a közvetlen benyomások közvetettbe, a közvetettek közvetlenbe fordulnak át. Utassy lírai tartománya időtlen világ, a pillanatnyiság frissességével villan elénk minden, amit – meglehet – ő már ezer esztendeje cipel magával. És ad tovább, ha van kinek: „gyere, te klottgatyás / kicsi taknyosom […] holnaptól te mesélsz, / bizony, / te mesélsz immár!” (Holnaptól te mesélsz).

Hátország

Háta mögött a múlt, mindenekelőtt a hol idilli, hol groteszk színekkel, anekdotikusan festett gyerekkor, az örök veszteség. Mulatságos-keserves epizódot dolgoz fel például a Pakk című vers. Az élmény feszítően saját volta evidens, a hazulról jött csomag történetét mégis értelmezhetjük egy magyar irodalmi vándormotívum felülírásaként. Mind az Ottlik-regényben, mind a Légy jó mindhalálig lapjain a kifosztott pakk a végső megaláztatásnak, a legbensőbb, lelki tér megszentségtelenítésének jelképe. A csomag dobozba-zártságával, az otthoni életből vett minta-jellegével töményen őrzi az elhagyott (s persze lassanként kinőtt) tojáshéj melegét. Földhöz ragadtabban nézve a dolgot: egyszerűen élelem, felbecsülhetetlen kincs, a hazai foggal harapható, körömmel szaggatható, fulladásig nyeldekelhető íze, eleven erő, melynek révén, belénk testesül az, amitől távolra vetődtünk. Az Utassy megírta pakkot a mostohaapa orozza el, s az esti ablaknál leselkedő fiú látja, hogy „mint egy hatalmas szamárpöcs, / úgy mered ki Vörösné szájából / a kolbász”. Az obszcén zárókép mondhatni a költészet bosszúja: Vörösné egy örökkévalóságig így marad, vörös doronggal a szájában, mintegy megerőszakolva, megtorlásképpen a megerőszakolt gyerekkorért.
A „csókkal pecsételt” pakk pedig az anyától érkezett, aki nemcsak a gyerekkor-univerzum főszereplője, de a felnőtt-világ állandóan visszakísértő háttér-alakja, mindenhol jelenlévő, sehol sem lelhető nagyasszonya. „A szülőrés szorítása” (Mese születésnapomról) nem ernyed el soha, minden szorongó, szorongató élmény forrása, s egyben minden menedék jelképe is. A József Attila-féle anya-fiú viszony nyilván hatással lehetett Utassy anya-képére, ám jelentős különbség, hogy nála nem a szülő, hanem a fiú válik „cédává”, hűtlenné. E világon nincsenek jó fiúk, elfajzunk mindannyian, szégyent hozunk Anyánk fejére. Pedig ő az, aki a köldökzsinór láthatatlan kötelékével hozzáfűz még egy ősi rendhez: „összeférceled feslett éjszakám” (A magány nagyasszonya). A versből szóló azonban itt sem idealizál, nem egyengeti simára a valóság fintorait, magasztos és közönséges ugyanolyan evidenciával forr össze, mint költészete más helyein: „Fakulsz a földdel, mérgülsz az éggel, / alkohol tüzén lassúdan égsz el.” (Színed előtt). S a szesz alkony-lobogása a rokon elődként korábban megidézett Rembó Artúr „illuminációit” vagy Apollinaire szeszeit csakúgy felidézheti, mint egy vidéki kocsmapultot vagy egy pohártalp-karikákkal foltos, viaszosvászon konyhai terítőt.
Az eggyel közelibb múltban pedig ott a veterán küzdelem, a harci moraj megcsendesedett emléke, s méginkább a kiábrándulás. A diktatúra és diktátuma elleni, körömszakadtig folyó harc, a börtönévek kényszerű aszkézise után a szabadult rabok csalódása, megcsalatása következett, meg persze a szemkápráztatóan színes, ingerlő, riszáló és ugyanakkor agresszív szabad világ. „Magamra maradok végleg. / Szabad vagyok. Nagyon félek.” (Ezért volt hát) Vagyis: „Szabadság, szerelem” helyett „szabadság, félelem”. A megvívott, kiizzadott, tűzből, tűzzel kikapart szabadság ábrázata medúza-arc. Aki hadakozott érte, most fogva van. A rendszerváltás illúzióvesztésének torokszorító érzése (amihez a fiatalság-vesztés, szerelem-vesztés, fiú-vesztés motívumai fonódnak Utassynál) kevés helyütt fogalmazódott meg olyan tömör öntörvényűséggel, mint a Mézmadár mindössze négy sorában:

„Csalogattál, mézmadaram,
hajlottam dalodra.
Most itt állok a dzsungelben,
sziszeg rám a kobra.”

Ősebb a játék

Azon az emberen, aki a fenti dzsungelben álldogál, nagyonis nyomot hagyott az idő, mára „koporsószaga van / tömjénillata” (Fiam él), panaszkodik, káromkodik, sóvárog és dühöng, várva, hogy „rácsukják a tepsit” (Majd összeomlok). Talál még időleges menedéket a múlás ellen, ha mást nem, hát az „Ördögfingnak” elkeresztelt Csehót, ahol szeszláng és versláng hevíti a barátokat. Nyüszítve, elemi vággyal sír a kézilabda- vagy narancs-mellű nők, az évada-múlt szerelem után („Ó, szoknyahullató, / hatalmas szerelem, / meghalok nélküled!” – Száműzve a szerelemből), de még megvan szertelen-esztelen lendülete, mellyel tenger-ritmusú hancúrozásról, asszonyokról, s mindenekelőtt élete Asszonyáról szólhat: „Neked kaszálnom kellene a rózsát” (Erzsikém!).
„Mert ősebb ám a játék, mint a munka” (Fortély) – árvizek múltán, apályok ínségében megmaradt a legrégibb instrumentum, a versnek, dallamnak nevezett szerkentyű, ketyere, amellyel kijátszhatók mindennemű ártó hatalmak, a rabság egyfejű, hatalmas és a szabadság százhuszonhétfejű, alattomos sárkánya egyaránt. Az Utassy-vers nemcsak a keserűség, de (éltető ellentmondás) mindig a spontán öröm, az önfeledtség helye is. Ez a dévaj játékosság nem ismer tabut, fenekestül forgatja fel a világot, kajánul elegyít szentet és profánt. A Nagy László-i, Juhász Ferenc-i nyelv-átformáló kísérletek megcsendesedett visszhangjaival találkozunk itt-ott, legszembetűnőbben talán a szófaj-váltó képzők alkalmazásában: „pulizza szellő pásztorul”, „remekítget”, „hamuhodik”, „bölénykedik”, „istenget”. Vásott könnyedséggel röpdösnek az elemi erejű képek: „Nézd a kétfejű / és nyolclábú kutyát, hé! / Megjött a tavasz.” (Mosolyod iránt); „ejtőernyőzzön köréd / a szoknyád” (Harag múltán); „verebekkel / tollaslabdáznak / a fák” (A kakukkfű illata). Groteszk rímekben, anagramma-játékokban sincs hiány: „mért nyögsz ezüst húr / kérdezd utassy apót / utazik a pók” (Ősz van szerelmem); „állhatatos / hű géplakatos” (Elköszönő sorok M. G.-től). Az alábbi egy-, illetve kétsoros két aforizma is a látszólagos nyelvi önkény rejtette mélységekről vall: „Rög esz meg.” (Rögeszme); „temérdek / önérdek” (Világ). Hogy ez a legkevésbé sem tét nélküli játék mennyire parttalan, arra legjobb példa az égitestek biliárdgolyóival vívandó, kozmikus játszma: „Játsszunk egy partit, Istenem!” (Nehéz nap).

Szent pogánykodás

A kozmosz amúgyis közel van Utassy világában, közel, mint a biliárdposztó, közelebb, mint az alacsony mennyezet. Az eposzi hőssé növekvő költő-figura időnként fel-felnyúl egy csillagért, megkondítja a Holdat vagy épp megtépázza a Nap üstökét. A tragikus létélmény, mely szerint „zuhan, / minden zuhan, / zuhan a drága kozmosz a semmiben.” (Augusztusi ének) nem hagyja nyugodni ezt az új vágánst, mai igricet. Egyenesen a Legfelsőbb Tanácshoz fellebbez, a diktátornak látott, saját fiának nem (s a költő fiának sem!) kegyelmező Istenhez fordul.
Nem is valami nagy reverenciával, hajbókoló alázattal, hanem éppenséggel felszegett fejjel, keményen megvetve lábát. Utassy Istene éppoly emberszabású, ember-indulatú, mint a Parasztbibliáé. Vagyis faggatható, szidható, „lilára” püfölhető valóságos személy. „Az Úr haragja elől futok, / mert kioktat, belepofáz.” (Távozom az Édenkertből). És nemcsak a pofázást, de minden mást is pontosan úgy csinál, mint mi mindannyian, ember ő, éppúgy, akár a földi zsarnokok. Esendő, de korántsem ártatlan, a világ minden disznóságát személyesen ő műveli: katonákat fegyverez fel, betegeket öldös.
Mi több, az Isten időnként retteg is teremtményeitől, legalábbis van oka félni azok legnagyszájúbbikától, a költőtől, aki ha jól nekidurálja magát, túltesz a Teremtőn magán is: „Istenke is csak habog / egy-egy versük úrfelmutatásán” (Csehó). A tetejébe még fenyegetőzik is, fenyegetőzik kegyetlenül kifelé a versből, és úgy köpködi felfelé sértéseit, ahogy a cseresznyemagokat szokás a nyitott ablakon át. Vádolja, pocskondiázza a Fennvalót, mint egy ivócimborát, (ki)tagadással fenyegeti, mint egy rossz fiút. Van is respektusa az Úr színe előtt. Isten türelmetlenül, alig várja, hogy „a vers tábornokává” nevezhesse ki a halott költő-barátot, Rózsa Endrét, magának Utassynak pedig „előre köszön” (Immár).
A kozmikus játszma azonban mindig kétesélyes, ebben a gyürkőzésben hol az egyik, hol a másik fél kényszerül kétvállra, s nincs végeredmény, nincs megállás. Íme a sokatmondó Nyilatkozat:

Tagadom Istent.
És minden vallást a földön.
Mert szellemem számára börtön.
Ám arcod,
ijedt angyali arcod
keresztje előtt

a mennyboltot magamra öltöm.

Minden közvetlenség ellenére az emberi és az isteni szféra között jól érzékelhetően ott tátong korunk hatalmas szakadéka – szinte érezzük a könyvből kicsapó, már-már ziháló dühöt, kétségbeesést amiért a Magasságbeli épp nincs a közelben, hogy emberünk „istenesen” eltángálhassa vagy tán megölelgethesse. Egy sóhaj, egy kurjantás, egy keserves káromkodás viszont szemvillanás alatt átröppenhet ezen az árkon. „Kereszteld meg pogány vízzel / Nagy, lenyugvó, piros szívem”– fohászkodik az Őszök őszében a gigászi én, aki méltó küzdőpartnere Istennek. Eleven ellentmondásoktól lüktet ez a pogánykodó-kereszténykedő, nekidühödő-megjuházó hit. Utassy olyan erővel tagad, hogy a megtagadottnak léteznie muszájtatik, s olyan bűntudattal könyörög hozzá, mint aki attól retteg: a semminek beszél.

Egyszerű ez?

Világlíra az Utassyé, amennyiben világ és líra elválaszthatatlanul keverednek benne. Versel a világ, világol a vers, de mindig az élményé az elsőbbség. „A jambust én egy sánta / nyugdíjas parkőrtől tanultam” – és trocheust totyognak a libák, szonetté ír bennünket Isten, hexaméterben mérhető a távolság (Millpengő – Pillangó). Korántsem esik azonban saját alkotása csapdájába, pontosabban éppúgy beleesik, mint minden valódi költő, s tudja is magáról, hogy ott van, nem színlel naivitást: „Költőnek lenni: gályarabság, / Robot egy képzelt tengeren.” (Költőnek lenni). Tudomása van a költészet kannibáli hajlamairól is, arról, hogy felemészti, művé, ha élő, vérző eleven művé is, de „csak” művé transzformálja a személyiséget. Ezért a tollat így szólítja meg: „te iszonyú uszonyú hal, / cápák cápája, gyilkosom” (Tintahal). Igen, gyilkos a vers, kiirtja, kiírja a költő alól az életet, elfogyasztja és elemészti, egy Utassyhoz hasonlóan szenvedélyes alkat esetében nagylángon.
S ugyanígy szembesülhetünk az elnémulás, a megfoghatatlan, a megszólaltathatatlan paradoxonával, hiszen a jó költészet A csend hintája is, melyben „a senki ül, / de nem beszél, csak senkiül”. Vagy éppen megsejthetjük a verstárgy-költő-szöveg-befogadó négyszög játékának összetettségét. Nem véletlen, hogy a másodiknak tételezett kötet záróverse, vagyis éppen a teljes ötéves korszakot összegző darab (ráadásul nem is „tipikus” Utassy-mű) hangzik így:

Te az időnek dolgozol,
én az időtlenségnek.
Te asztalomra bort hozol,
s én dalba írlak téged:
te az időnek dolgozol,
én az időtlenségnek.

A költemény címe Egyszerű ez!, s a formai egyszerűség, mi több, szemmel látható takarékosság ellenére nem árt élnünk a gyanúperrel. A leírt helyzet csakugyan egyszerű – lenne, ha fény derülhetne ama bizonyos „te” kilétére. Ám a vers nyitott, mélyebbre nyílik, mint azt a felszínes olvasat sugallná, nevezetesen hogy, akárcsak Ronsard tette, „a költő megörökíti, dalba foglalja kedvesét”. (Igaz, ha csupán azt tekintjük, hogy Utassy ezt a meglehetősen szakállas témát szinte teljesen eszközök nélkül megújította, már az is rendkívüli teljesítmény.) Praktikusan gyanakodhatunk a sokszor felemlegetett feleségre vagy édesanyára, de nem zárhatunk ki egyetlen más feloldást sem. Ez a „te” lehetünk mi, olvasók, együttvéve vagy külön-külön, de lehet akár egy másik én, akit a képzelet, a tükör, az ablaküveg vagy akár a borospalack felülete vetít. S lehet szó éppenséggel Istenről, akitől az efféle boros trükkök Jézus óta korántsem állnak távol, ugyanígy az inspirációról, egyfajta névtelen, modern Múzsáról, de akár bármiféle verstárgyról, az ábrázolandó világról, annak valamely mozzanatáról is.
Igen ártatlannak tűnik a játék, s éppen ezért nem az. Hiba lenne pusztán az irodalmi halhatatlanság illúzióját vélnünk gondolati alapnak. Hiszen az „idő” nem csak mint „időleges”, s az „időtlen” sem pusztán az „örökbecsű” jelentésben érthető. Elgondolkodtató szellemi közlekedésről értesülünk itt: a fosztóképző másik időbe, az időn-túliságba, időn-kívüliségbe lépteti át a megszólítottat, s bennünket (akik talán e megszólítottal azonosak is vagyunk) újabb találgatásokra késztet. Az anyagi (bor) és az anyagtalan (dal) tartományai első látásra jól elkülönülnek egymástól, ám az a bizonyos, eredendően az anyaginak „dolgozó” egyes szám második személy képes átlépni a kettő közötti határvonalat. Az „én”, aki őt átlépteti, eredetileg az „időtlen” révésze, mindenestül isteni lényegű, felkent személy. Ám ugyanakkor életerős, földhöztapadt is – szerencsés kettősség birtokosa. Akinek idelenn asztala van, rajta bora, melyet elfogyaszt majd, odafenn pedig verse és más minőségű léte, kozmikus harcai, nos, az az ember mindkét világ teljes jogú lakója. (Isten faggatása, Littera Nova, 2000 – Szép napkeltő holnap, Orpheusz, 2000)

---