“CSUDA JÓ, GYÖNYÖRŰ AZ ÉLET…”
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
De kezdhetném úgy is Lackfi regényének tizenkét éves narrátorával együtt, hogy: sose hallok olyan gyönyörű nótaszót, amilyet sihedernyi koromban, a szívembe nyilall ez a szép régi dal, kifakadnak a könnyeim nyomban. És tralala, tralala, pritty, pretty, prütty, mint Micimackó, de nem ő dalol itt, csak a vízaknából kikászálódó Szepi bácsi alakja idézi fel, aki szintén kihízta a kijáratot. No, nem a mézzabálástól, hanem valószínű, panellakó szocialista kispolgári életmódjától: este pörkölt, rezgő galuskával és uborkasalátával, sör, balkon, világító kocsik, éjszakában tündöklő panelvillanyok. Niagara vízesés, Ejfeltorony [!], ott a ház előtt, a lába előtt, és nem is kell neki más, mondja az első fejezet záró monológjában, és ez, úgy vélem, mindent elmond a középkelet-európai blokk elmúlt néhány évtizedének valóságáról.
Tizenhárom fejezet, kevésbé lineáris történetvezetés, a nyolcvanas évek eleje egy budapesti peremkerületben egy kisfiú szemszögéből a Kádár-korszak tárgyi és szellemi kultúrájával: ez Lackfi János első regénye. Orosz és kelet-német autók, Csajkával utazó Brezsnyev elvtárs, Ladával, Wartburggal, Trabanttal és Simson motorral útra induló, és vissza se néző több száz kispasas, kisember, melósember. Nyugatról jött mecsbokszok, és nyugatra emigrált tudományos és annál (mármint az itt maradottaknál) tudományosabb és nyilván nyerőbb nagybácsi. Közben szól a nóta, Sej, haj Rozi, A Dunában úszik egy sámli, Munkásőrnek egy baja, Kacsatánc, Szeretném a homokórát…
Pedig már réges-régen megállt. És a szocialista munkamorál emblémájává emelt József Attila idézet: Dolgozni csak pontosan, szépen. Esténként pedig van Fantomas, Kojak, amerikai bűnügy, Petrocelli, Starsky és Hutch, a kispolgár világát telibe találó Menő Manó, no meg a magántulajdont és a változást más évszázadban, más térben, a self-made man alakjában megvalósító Onedin feeling. És úgy általában a szocialista blokkra jellemző tipikus életmód: úttörőcsapatok szocialista gesztenyegyűjtő versenyével, nótafázással, mozgalmi dalozással, műanyagból öntött műsérüléseket szakszerűen meggyógyító életre neveléssel, öntudatos munkásmozgalmi embereket teremtő kisbetűs istennel, “nálunk nincsenek koldusok” és “a szocializmusban nincs szegénység és maradék” (és Forma-1 sem) mentalitással, a lopás össznépi virtusával és kutyaszabadsággal. Nem véletlen a hatodik fejezetben elsütött morbid poén, mely szerint Magyarország egyik nevezetessége a Nekropolisz, ahol csupa halottak vannak. De, írja a narrátor, ez természetesen csak vicc, “mi, magyarok, nagyon szeretünk viccelni, a nyugatiak ezt néha nem értik.” Hát nem.
De miért Halottnéző? Mert a szólamváltogató tizenéves narrátornak a kultúrában való szocializációja a tárgyi és szellemi környezet említett aspektusai mellett, tragikus élmény mentén valósul meg. Édesapja nem ért egyet a “nekünk kommunizmus kell” szlogenjével, távolságot tart, nem áll be a sorba, a körülmények hatására depressziós, végül öngyilkos lesz a regény utolsó paragrafusában. És hogy lehet ezt a gyermekkori traumát feldolgozni, elmesélni? Stilárisan a köznapi locsogás mesteri megemelésével (a szerző szóhasználata), többszólamúsággal, folyton továbbfutó gondolatokkal, a mondaton belüli szólamváltások humorával, álvendégszövegekkel, különböző stílusgyakorlatokkal, műfajilag pedig, múlttal szembenéző aparegénnyel.
És végül, hogy milyen is ez a tizenkét éves (kis)fiú narrátor? Nos, mint a mókus, vígan marsol, jól kilép, és főként: a szemét mindig nyitva tartja. Szimpatikus, lendületes, magával ragadó stílusú, őszinte (“névjegy nélkül is, ugye, vagyunk, akik vagyunk”) és, nem utolsó sorban, kissé fölényesen huncut, csalafinta. Kedvencem: “Nekem is volt piros klottgatyám [mint a művház elé helyezett Dimitrov-szobor fejének], egy orosz zászlót loptam el a suliból, abból varrattam nagyanyámmal, jaj, mér akarsz te ilyenbe járni, kincsem, van a nagymamának annyi anyagja, válogathatsz, és ha valaki megdicsért, hogy milyen szép élénk színű a nadrágom, majd megpukkadtam a röhögéstől, amiért a fenekemen feszül a méltóságteljes szövet, amit eddig csak a szél feszíthetett ki. Volt egy titkom, és nyugodtan hordhattam nyíltan, mindenki szeme láttára.”
Hát ezért, nagymama.
Azt hiszem, ennél többet nem is lehet már a piros klottgatyáról mondani.
lato.ro