Czibók Mária témája

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Válogatás (versgyár)

„Simon fiam hamarosan megnősül. Nagyon megvisel a gondolat és nehezemre esik „odaadni” őt, hat gyermekem közül ő a „felsőház” utolsó tagja. Szeptembertől Julcsi lányom is elmegy – megkezdve így az alsóház bomlását is – egy évre Angliába. Ketten maradnak itthon, rájuk szinte már nem is érdemes főzni. A gépünk képernyővédőjeként egymás után villannak be a családi fotók, amelyeket férjem, Gábor, kicsi koruk óta készített. A gép teljesen véletlenszerűen válogat a sok száz képből, össze-vissza keveri a jelent és a múltat. Simon zsinóros székelykabátban, hosszú hajjal, félkezével a kicsi törékeny Annát átölelve, Simon, amint teljes vértezetben, fürdőgatyában, piros kőműves védősisakban áll, kidüllesztve gyerekpocakját, vékony kis lábai igazi katonaként szorosra zárva, Ilka unokám, hatalmas kék szemével a kamerába meredve, szája szélén ott a babapiskóta morzsája, Misi szorongó tekintete a ferences kollégium ajtaja előtt állva, Ágoston a plafonig érő mindjárt összedőlő fakocka torony előtt, Misi az asztal tetején hasalva, körülötte a frissen gyártott gesztenyeharcosok, Julcsi kiterjesztett madárszárny-karokkal, hosszú szép indiánhaját fújja a szél, Simon és Jancsi amint anyámék kertjében alszanak , egymás felé fordulva, ujjukat cumizva, Máté és Juli, nem sokkal az esküvőjük előtt, hátulról lefotózva, kézen fogva, Máté jobbra, Juli balra indulna, Ágoston az óvodában, amint végre megszerezte a vágyva-vágyott rollert, amit mindig elvettek tőle az erőszakosabbak, a három nagyfiú és Gábor, amint a sufnit építik, Julcsi, amint apró kis balerinaként táncol a kertben az építkezési homokban a szomszéd omladozó fala előtt, Máté két nagy piros fülvédővel, kőszobrot farag, mint valami poros tücsök, Jancsi fehérszőke feje a ferences gimnáziumi ballagáson, a hat gyerek az asztal mellett, csak a rajtra várva, hogy ehessenek végre… Tudom, hogy ez az élet rendje, tudom, hogy én is elmentem egyszer otthonról, azt is tudom,hogy majd jönnek az unokák és megint tele lesz a ház, de azt nem tudtam még amikor együtt volt mind a hat vásadék, hogy ilyen fájdalmas tud lenni, bedobozolni a ruháikat és várni, hogyha lesz idejük, váratlanul betoppanjanak, végigsöpörjenek a lakáson, mint egy tornádó,eltűnjenek egy perc múlva és visszakiabáljanak – szia, anyám, majd jövök.”
Klasszikus, nagy téma, egy Robert Frost kellene hozzá, de azért igyekeztem felvenni a kesztyűt. Némiképp segítségemre volt, hogy jól ismerem a szóban forgó családot… Hogy mást ne mondjak, a családunkról készült legújabb, gyönyörű fotó (a honlapon is fenn van) az itt emlegetett Jancsi munkája. A szabálytalan, „hajnalirészeges” forma próbálja érzékeltetni az érzelmi és képi kavargást, a soráthajlások és egymásba áttűnő látványok a fotókon összeolvadó kontúrokat. Csupa hímrímmel dolgoztam, kezdetben ösztönösen, aztán koncepció lett belőle, talán így kevésbé ringatózók, lomhák a sorvégek, pattogósabban, könnyedebben gördül a képsor. Nem árt, ha már a mondatok indázását és a nagycsalád burjánzását nem egykönnyű követni.
KÉPERNYŐVÉDŐ

Nagyfiam nősül hamarosan,
Mármint a három nagyfiam
Közül a legkisebb. Anglia távoli
Partja egyetlen lányomat is elviszi.
Összezavar,
Mint elektromos zivatar,
Ez a zuhatagos jelen,
Hatból kettő lesz csak velem,
Úgy értem, csak két gyermekem
Hamarosan,
Most még minden egyszerre van,
Képernyővédőn zuhog a
Múlt-jelen, nagy Niagara.
Fotók jönnek egymás után,
Akár az agy vágóasztalán,
Simon törékeny kedvesét
Szinte megemeli az ölelés,
Majd Simon újfent pipaszár lábú, pókhasú,
Munkássisakos kisfiú,
Kékszemű Ilka unokám
Szájszegletén a morzsa kapaszkodik ám,
Ugyanazok a kék szemek
Misi aggodalmas arcában kéklenek,
Mellette íves kollégiumi
Kapu, mely tán évekre elnyeli.
Julcsi balerinaként röppen át,
Szél fújja indiánhaját,
Férjem s a három nagyfiam,
Építkezéstől malterosan,
Máté és felesége esküvő után
Kézen fogva kétfelé indulna talán,
Ágoston az oviban végre megszerzi a motort,
Mely a többiek zsákmánya volt,
Máté piros fülvédős marslakó,
Szobrot farag, a kőpor, mint a hó.
Simon az ujját cumizza, majd gitárt
Nyaggat profin, Jancsi már
Ballagási csokrot ölel,
Pedig járni is most kezdett csak el,
Misi gördeszkával ugrat, s ahogy földet ér,
Fakocka-várát összedönti a szél,
A forgószél, mely arcra arcot kavar,
Zizegve hullnak, lenn gyűlik avar,
Tudom, hogy rendben van ez így,
Apára fiú következik,
Ki fiúból lesz majd újra apa,
Magából szabadulva másik önmaga,
Tükör ez, öregít, fiatalít,
Változnak összes arcaid,
Elnéptelenedik a ház, s talán
Néha átsüvít rajta valaki: „Szia, anyám!”,
Pár falatot gyorsan eszik,
Felkap vagy letesz valamit,
Ruhát, könyvet vagy gyereket,
Elviszi, itt hagyja neked,
Mindaz, ki valaha itt
Téblábolt, most is itt ugrándozik,
Hát sosem kihalt a lakás,
Mégis rémít ez a kép-villogás!