DÁVID ÁDÁM – MESTERHÁRMAS
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Lackfi János-Vörös István Apám kakasa című kötetéről
Egy híján húsz klasszikus szerző társaságában űzi Lackfi János és Vörös István vérlázítóan vidám vagy éppen véresen komoly játékait, de ez csak súlyosbítja a helyzet könnyedségét. A szerzőpáros ötvenhét verssel folytat tiszteletteljes tréfát: így átlagosan három költemény jut egy-egy klasszikus versmesterükre, amelyeket kíméletlenül át-, tovább-, oda- és visszaírnak.
És ha még nem volna elég a mesterhármasokból, a versek között különös macskák és madárkák és űrlények és mindenrendű teremtmények képében Molnár Jacqueline is feltűnik pimasz grimaszt vágva (szivárványszínű újságpapírokból), és mesterien ragasztja össze a néhol széttartó verssorokat – egybefogva a klasszikusok és változataik világát, összetereli a lustán kérődző kecskerímeket, egyszóval rajzaival rendbe rakja, amit a két öröm-apa a magyar gyerekversek nagy játszóházából szertelenül és nagy-nagy szeretettel százhatvan oldalra szétpakolt…
Az Apám kakasa „változatait” olvasva egy hamisítatlan pázmányos Kreatív Írás szemináriumon éreztem magam.
A szerzőpáros 2004 óta vezeti a Pázmány Péter Katolikus Egyetem piliscsabai bölcsészkarán indított, komplex költői és prózaírói ismereteket nyújtó programot. Az azon résztvevők számtalanszor megtapasztalhatták, hogy az irodalmi szövegek mindenekelőtt játékra hívnak, továbbgondolásra és továbbírásra ingerelnek. A két költő-tanár gyakran szerepelt együtt eddig is különböző irodalmi rendezvényeken, folyóiratokban, antológiákban, és csak idő kérdése volt, hogy mikor jelentkeznek közös kötettel. Gyerekvers-feldolgozásaikkal nem hazudtolták meg önmagukat: mindketten nekiveselkedtek valamennyi kiválasztott versnek, így tisztelegve a nagy elődök előtt, egyszersmind új összefüggésbe helyezve a szállóigévé vált sorokat.
A két költő előszeretettel nyúl klasszikus „felnőtt” művekhez is. Erről árulkodik egy-egy kiragadott versciklus. Vörös István Hét évszázad haikui címen 2004-ben eljátszott a gondolattal, hogy „mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük”. A 2005-ös Gregórián az erdőn című kötetbe beemelt ciklusban már feltűnik József Attila Altatója (az új átiratról még lesz szó), de nem csak verseket alakít át – a mesevilágot Lúdas Matyi történetének „haikusítása” képviseli -, és a ciklus évszakok szerinti felosztása rímel az Apám kakasa szerkezetére.
Lackfi János Variációk anyanyelvre – a századok hangján című versciklusa, amely az Oktatási és Kulturális Minisztérium és az Anyanyelvápolók szövetsége közös anyanyelvi pályázatán megosztott első díjat kapott, megkerülhetetlen magyar versek újrafogalmazása az anyanyelv-tematikára felfűzve. Weöres Sándor hangján szólva a Csend és csengő című vers végén előbukkan a híres bóbita-motívum, amely az Apám kakasa csálé világában csápoló Józsikává változik.
A könyv közvetlen előzményének tekinthetők a Csodaceruza 28. számában megjelent Vörös-versek, melyekhez Aranysityak-rovatában maga Lackfi írt bevezetőt Előfizethető madárdal címen. De például a Friss tinta! gyerekvers-antológiából is ismerős lehet Vörös István Kosztolányi-parafrázisa, a Műanyag játékok.
Az átiratok tehát fontos részét képezik mindkét szerző alkotói világának, s a kötet újdonsága éppen az, hogy közös nevezőre tudja hozni a kortárs gyerekversek frissességét a kanonizált 19-20. századi klasszikusokkal, amelyekből számos antológia látott napvilágot a Móra Kiadó könyveitől a Holnap Kiadó sorozatáig.
A címválasztás ebből a szempontból is telitalálat, hiszen a két költő jelképesen az örökbe fogadott versek nevelőapjává lép elő. Másrészről a kifordított cím felidézi Lázár Ervin Négyszögletű Kerek Erdőjének legendás költői versenyét is, ahol Bruckner Szigfrid már próbálkozott az Anyám tyúkja különféle változataival. Itt azonban nincs versengés a két kolléga között, hanem a játék öröme sugárzik az összes feldolgozásból. Ennek tudható be, hogy néha meglódult a tenta (vagy a billentyűzet), és akár kétszeresére duzzadt az új vers az eredetihez képest. De verseny ide vagy oda, Mikkamakka szigorú ítélete mintegy mottóként kínálkozik az Apám kakasa versei elé: „ne az ‘Anyám tyúkját’ mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.” Ilyen nagy ráismerések övezik a könyvhétre megjelent kötet bebarangolását is.
Persze a Lackfi-Vörös párosnál nem az számít nagy felfedezésnek, hogy ráismerünk az eredetire, hiszen a vershármasok mindig egymást követik, s a jól átgondolt tipográfiai elrendezésnek köszönhetően könnyedén megtalálhatjuk a kiinduló sorokat. Ezekben az átiratokban éppen az a játék válik igazán izgalmassá, hogy felismerjük az „átírók” saját versvilágának egy-egy hangsúlyos motívumát, amelyeket mintegy átfolyattak a klasszikussá vált formán és/vagy tartalmon, de mégis megőrizték jellegzetes „lackfiságukat” és „vörösségüket”, a sajátos szóhasználatot és alkotói stílust. Úgy teljesítik tovább saját (gyermek)költészeti munkásságukat, hogy közben újraértelmezik, újrajátszatják kedvenceiket.
Már a kötetkezdő verstrió önfeledt játékra, illetve a két játékos saját univerzumába csalogat. Weöres Sándor vezeti a feldolgozottsági listát hét verssel. Csodaszép pejkó paripája Shimano bicajjá változik Lackfinál, aki Törpe és óriás között című gyerekverskötetét is bringás perspektívában megírt verssel indította (Macskakő). Vörös István pedig Audit varázsol a Weöres-paripából, így már az első oldalon megjelenik egyik központi témája, a nagyvárosi lét apró-cseprő csodáira rácsodálkozó felnőtt-gyerek látásmódja.
A könyv ezt követően négy ciklusba rendeződik, melyeket az évszakok kötnek össze lazán kapcsolódó láncolattá. Sok versnél indokolatlannak éreztem, hogy miért éppen az egyik ciklusba került, s miért nem a másikba, viszont feltétlen előnye ennek az elrendezésnek a változatosság, hiszen egy formai szempontú sorrend könnyen unalmasabbá tehette volna a válogatást, így azonban arányosan jut mindenhova rövidebb, hosszabb, vidámabb, komolyabb költemény.
Tekintettel a kötet gazdagságára csak egy-egy jellemző motívumot emelek ki, amelyek halvány irányvonalakat rajzolnak föl a versek útvesztőjében. Elöljáróban elmondható, hogy Vörös általában egy árnyalatnyival jobban tartja magát a kiinduló formához, rímekhez, sokszor teljes mondatokat változatlanul átvesz, hogy aztán apró eltérésekkel billentse ki egyensúlyából a verset, ezért érdemes sorról sorra, sőt, szóról szóra összevetni az eredetivel, így a versek egyfajta szimbiózisban léteznek együtt. Lackfi látszólag sokszor jobban eltér a kiinduló verstől és a szövegszintű egyezések igen ritkák, de mindketten következetesen betartják a klasszikusok által kínált formai játékszabályokat.
Kosztolányi híres Mostan színes tintákról álmodom kezdetű versén jól érzékeltethető a kétféle eljárás különbözősége. Az eredeti így indul: „Mostan színes tintákról álmodom. / Legszebb a sárga. Sok-sok levelet/e tintával írnék egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek. / Krikszkrakszokat, japán betűket írnék/s egy kacskaringós, kedves madarat. / És akarok még sok másszínű tintát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat”. Vörösnél a tintákból pattogó labdák lesznek, de a kezdősorok mégis feltűnően hasonló szókészlettel élnek: „Mostan színes labdákról álmodom. / Legszebb a sárga. Sok-sok gúnynevet / pattintanék oda egy kisleánynak, / egy kisleánynak, akit szeretek, / és amiért szeretem, kinevet. / Krikszkrakszokat, japán neveket adnék, / s egy kacskaringós, görbe kanalat. / És akarok még sok más színű labdát, / bronzot, ezüstöt, zöldet, aranyat,”. Igen ám, de a folytatásban egy három soros betoldással egészen más irányt szab a versnek: „én lennék az egész aranycsapat, / hagynám, hogy a brazilok győzzenek, / öt-háromra győzném le magamat.” – és innentől kezdve a vers színes hangulatokból filozofikus tartalomba csap át. Lackfi ellenben inkább Kosztolányi könnyedsége mellett teszi le a voksát: „Mostan színes ruhákról álmodom. / Egy rózsaszín top! Hogyha felveszem, / tíz ujjamra jutna az óvodában / legalább huszonnégy kedvesem. / De persze egy se jut, mert a fiúcskák / fütyülnek rá, hogy a cipőm piros, / nem vonzzák őket buggyos ruhaujjak, / vagy ha aranyhajam lila csatos.”
Egy másik csoportosítási szempontot kínál a városi illetve vidéki témák előnyben részesítése. A szerzők feldolgozásaiból világszemléletük mellett a kötet végére kirajzolódik szűkebb lakóhelyük is. Arany Családi köréből így lesz Vörösnél Bérházi kör, Lackfinál pedig Zsámbéki kör. De ezek a versek nem csak egy társadalmi miliő megidézését példázzák, hanem az (ön)életrajziság felé is mutatnak. Ahogy Lackfi a Bögre családról szóló köteteiben név szerint is megnevezi gyermekeit, úgy a parafrázisok is gyakran a családi élet krónikájává állnak össze. Arany Lacinak helyett ezért Lackfi Johannának mesél. No de nem ám a fürge ürgéről, hanem a lajhár lassúságú Kövér Lajosról. Mintegy versbe szedi és kiegészíti Kövér Lajos színre lép című meseregényének kezdő sorait, önparafrázissá kanyarítva a Petőfi-parafrázist. Vörös István pedig Fehér Loninak ír verset, aki a Hajnali tolvaj című „verses meselabirintusban” bukkant föl, mint a költő lánya által életre keltett alteregó, s a szerző legújabb gyerekdarabjában, a Padlizsán és Paprikában is központi szerephez jut.
Ebben a mesejátékban is tetten érhető a szerző alaptémája, az álom és valóság határmezsgyéjén egyensúlyozó gyermeki lélek, amely szintén visszatérő motívum az Apám kakasa verseiben, mint
A betűk vakációja, vagy a Jeremy, a fekete srác. Utóbbi a következő sorokkal ér véget: „Csak nem tudta, honnan hova, / mely álomból mely álomba, / mely világba, valóságba / lendül át a lába. / Hogy hol alszik, és hol ébred. / Hol az álom, hol az élet.” A Padlizsán és Paprika nyitánya szinte ugyanezekkel a szavakkal írja le ezt a léthelyzetet.
Lackfi Jánosnál a kultúránk lenyomataként ábrázolt szerkentyűk és kütyük is időről időre felbukkannak. A Bögre család újabb kalandjaiban megénekelt isteni jármű, a Skoda (Skoda-csoda) kétszer visszatér, s a Pöfögő Suzuki című vers önmagában is egy kész autósereglet: „Tülköl a lila Lada, zörög ez a zöld Skoda, csikorog a Merci, de köztük is / ott pöfög a Suzuki, pirosan oson a kocsi” stb. Sokszor előfordul az életet mikroszkopikus jelenségeibe sűrítő kép is, a Megismerni egy szőnyegpadlót a Horton című animációs filmből ismert Kifalva lakóit idézi.
A speciális szóhasználat gyakorisága szintén árulkodó: Lackfi kétszer is dobócsillaggal dobálózik, ami Gubóban című „felnőttverséből” lehet ismerős: „Surrogva röppennek az évek / Dobócsillagnak homlokomba.” Vörös költészetében az angyal-ördög ellentétpár itt is erős nyomott hagyott: az angyalok ezúttal 11:7-re győztek az ördögökkel szemben.
A versfeldolgozások a tiszteletteljes játszadozás dacára néha paródiába hajlanak, s így emlékeztetnek Karinthy klasszikus Így irtok ti című kötetének egyes passzusaira. A Törpefejűek skizofrén ismételgetését például Vörös rávetíti Nemes Nagy Ágnes Láttam, láttam című versére, sőt, túllicitálja Karinthy-t, hiszen a vers végén mindent háromszor mond: „ám a titok ott van előttük, / ott van előttük, ott van előttük, / láttuk s hárman összenevettünk, / összenevettünk, összenevettünk.”
Az irónián túl a titok kézzelfoghatóan is beszivárog a kötetbe, amikor az egyik feldolgozás-pár előtt vers helyett egy kitépett vonalas lapon ez a szöveg áll: „Szerinted ez melyik Radnóti-vers helye?” – Maga a tipográfiai ötlet önmagában játékra, keresésre hív Radnóti századik születésnapján, bár a vers kimaradásának feltehetően prózai oka lehetett.
Molnár Jacqueline az utóbbi Lackfi-könyvek illusztrálása mellett részt vett egy hasonló hagyományélesztő könyv létrejöttében: a Pagony Klasszikusok sorozat a Grimm-mesék „leporolását”, újramesélését tűzte ki célul Mosonyi Alíz tolmácsolásában, és a Piroska és a farkas világát Molnár álmodta újra, ahol a macska-egér harc, amely már Kövér Lajos színre lépésekor is ott porzott a pormacskák és poregerek körül, s a második kötetben kiteljesedni látszott, úgy tűnt, hogy a „farkasétvágyú” macskával a végkifejlethez érkezik. Az Apám kakasa csacska macska-rajzai azonban még ezt is túlszárnyalták. Ennyiféle és fajta cicát még életemben nem láttam.
Az egészen gyerekrajzos stílusban felskiccelt linómetszet-hatású fekete-fehér figurák színpompás papírkivágásos kollázsokkal alkotnak merész kombinációkat a kötet lapjain, de egész oldalas illusztrációk csak a cikluscímekhez dukálnak, s azok is visszafogottabb háttérben világítanak, mint a Kövér Lajos-könyvek, vagy a Piroska-feldolgozás képei.
A könyv szerkesztőinek javára írandó a feldolgozott szerzők szerinti csoportosítás a tartalomjegyzék végén, amely segíti a tájékozódást a versrengetegben.
Bárka