DRÓTOK NÉPE
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
A magyar ember egyik ismerőse, egy francia fotós, végigfényképezte Magyarországot, és utána ámulva mondta, hogy elképesztő és gyönyörű, mennyi a drót errefelé, csak úgy futkosnak a magasban, mintha rájuk teregették volna ki száradni az ég lepedőit. A magyar ember örült ennek a fogalmazásnak, büszke lett a magyarokra, lám-lám, milyen merészen kipakolják a huzalokat a nyílt levegőbe, miközben tudják, hogy egyes bűnbandák éppen kábellopásra specializálódnak, minthogy a vezetékek belsejében értékes, jó áron eladható vörösréz rejtőzik.
Hogy a kábelpucolók mégis hogyan csinálják? Nos, egy taxis egy ízben elmesélte a magyar embernek, amit látott. Budapesten, közel a Duna-parthoz vastag fekete füstre lett figyelmes, leparkolt hát kocsijával, és kémkedésbe fogott. Szorgos kémtevékenysége beérett: egy-két napon belül már mindent tudott. A jóemberek nemes egyszerűséggel levágnak egy jó köteg drótot valahonnan a villanyoszlopról, majd valamelyik állami cég telephelyére viszik, ahol nincs biztonsági őr. Leöntik a fekete kígyókat némi benzinnel, meggyújtják, és míg a gomolygó, sűrű fekete füst kellemesen bizsergeti odafenn az ózonréteget, vödörrel a kézben leballagnak a folyóhoz. Mire visszaérnek, a tűz el is tüntette a bevonatot, vakít a napon az óarany fényű vörösréz. Leöntik szépen a vízzel, majd egy nejlonszatyorba pakolják a méregdrága fémet, és elballagnak vele a színesfémtelepre. A taxis hiába tett feljelentést, a rendőrök hümmögve mondták, céges területre meg a rendőrségnek nincs joga belépni házkutatási engedély nélkül. Meg mire engedélyt kapnak, és a helyszínre kiérnek, a pasasnak már hűlt helye. Úgyhogy nem tudnak mit kezdeni az üggyel. Igazából a színesfém-kereskedelmet kellene szabályozni, különböző kormányok tesznek is erre bátortalan kísérleteket, ám úgy látszik, valakiknek túlságosan megéri ez az üzlet, úgyhogy marad minden a régiben. Pedig hatalmas közfelháborodásra rendszeresen lába kél egy-egy köztéri szobornak vagy pár kilométer vasúti sínnek is, amelyek alighanem valamelyik hatalmas olvasztókemencében kelnek majd új életre. A magyar ember gyanúja szerint ez lehet a színesfém-tolvajok filozófiája: bekapcsolni szegény, köztéren árválkodó bronzalakokat a világ irdatlan, folyton alakot váltó fémforgatagába.
Mindez persze még nem válasz arra, mi a búbánatnak van annyi különféle oszlop és vezeték az országban. Tőlünk nyugatabbra sokkal kevesebb hasonlót látni, jóllehet a hálózatok gondosabban vannak kiépítve. A magyar ember egy romániai útja során tapasztalhatta, hogy a soknál is van több, hiszen ott valami elképesztő pazarlóan hálózzák be az utak mentét az irdatlan fürt kábelek. Szóval keletről jön a dolog, és minél messzebbre ér, annál jobban fogyatkozik a világot kábellel kötözők hevülete. Amikor aztán a magyar ember házat épített, élesben is megtapasztalhatta, hogyan megy a dolog. Mivel a ház előtt haladó vezetékről a telekre nem volt bevezetve a villany, a cég csakis abban az esetben vállalta a feladatot, ha a magyar ember vesz egy oszlopot a saját telkére, és azt összeköthetik a kinti hálózattal. A magyar ember kihúzta magát, elvégre nem semmi, hogy szerény életkörülményei ellenére már saját villanyoszlopa is van, mint valami uraságnak. Időnként kiballagott a kertje végébe, és megsimogatta az ő kedves, elidegeníthetetlen oszlopát.
Amikor azonban a magyar ember munkájához múlhatatlanul szükséges internetet jöttek bevezetni, a telefontársaság alkalmazottja a fejét csóválta, és gondterhelt arccal mobilozgatni kezdett. A tulaj kérdésére közölte, hogy ide sajnos nem lehet internetet behozni. A rémült gazdának elmagyarázta, hogy ahhoz oszlop kellene, márpedig itt az nincs. A magyar ember kicsit meg volt bántva, amiért friss tulajdonát így semmibe veszik, és rámutatott szép szál, saját villanyoszlopára, mely szinte kibökte a szerelő szemét. Igen ám, de az nem úgy van, kérem. A villanyművek ugyanis nem engedi meg a telefontársaságnak, hogy az ő oszlopára csak úgy kábeleket rögzítsenek. Éppen mostanában nyertek meg néhány pert a telefonosokkal szemben, úgyhogy használhatják persze a póznákat, csak éppen borsos bérleti díj fejében. A magyar ember Magyarországon nőtt fel, úgyhogy pontosan tudja, miféle elintézési módja szokott adódni az efféle megoldhatatlan problémáknak. Halkan jelzi a szerelőnek, hogy (szabályos, nem szabályos) nem lenne hálátlan, ha sikerülne más, barátságos megoldást találni… Az elektromos művek úgyis olyan ritkán jár errefelé. A szerelő sajnos fennhangon válaszolja, hogy ő ilyet nem tehet, az állásával játszana. No persze, ha a magyar ember venne egy másik oszlopot (kitűnő, vadonatúj darabok, csak ajánlani tudja), ezúttal a telefontársaságától, és felállítaná az elektromos mellé, az ugyan több időbe és pénzbe kerülne, de tökéletes megoldást jelentene. A magyar embernek nemigen volt választása, nem olcsó mulatság, de kétségkívül megéri: nemrég még egyetlen oszlopa sem volt, most már rögtön kettőre is szert tett. Viccesen megjegyezte a szerelőnek, hogy ha már így alakult, voltaképpen elkezdhetné a gyűjtést úgy istenigazából. Néhány pózna igazán elférne még a kert sarkában, s milyen jól mutatnának! A telefonos ember nem volt humoránál, el sem mosolyodott, beült a furgonjába, és mielőtt elhajtott volna, odavetette, hogy pár nap múlva hozzák az oszlopot. A magyar ember pedig átforrósodó szívvel csodálja a háza előtt sűrűsödő kábelhálót, melynek gyarapodásához ő is hozzájárult. Időnként kiballag a kertje végébe, és megsimogatja az ő két kedves, elidegeníthetetlen oszlopát.