EGY SZEGÉNY SZERENCSÉTLEN
Közzétéve: 2014. 12. 08.
Kategória: Műfordítás
Xavier de Forneret
EGY SZEGÉNY SZERENCSÉTLEN
Nyűtt, lyukas, ócska
Zsebéből hát kihúzta,
Nézte bánatosan,
És megszemlélte újra,
S így szólt: „Boldogtalan!”
Megfúvogatta
És nedves volt az ajka,
Megrettent balgamód,
A szörnyű gondolatra
Szíve feldobogott.
Reáfolyatta,
Jeges könnyét miatta,
Mely megolvadt legott.
Mint vásáros barakkja,
Szobája oly kopott.
Meggyúrogatta,
Nem lett meleg, mi haszna,
Alig érezte már.
A dér megcsípte sajna,
Környezte fagyhalál.
A légbe tartva
Mint ötletet, latolta,
Mi súlya lehet?
Volt egy darabka drótja,
Azzal mérte meg.
Cserepes ajka
Hozzáért tapogatva.
– Társán a rémület
Úrrá lett, ezt zokogta:
Csókolj meg, ég veled!
Csüngeni hagyta,
Majd mellkasára rakta.
Rosszul felhúzva egy
Óra bent tompa, lanyha
Zörejjel ketyegett.
Megtapogatta:
Hogy a halálnak adja,
Elszánta már magát.
– Lesz mégis egy falatja,
Mit enni legalább.
És kicsavarta,
Törte-facsarta,
Fogta, lerakta,
Széthasogatta,
Megmosogatta,
Tűzbe berakta,
Megpiritotta,
Falta-harapta.
Még mint gyerek, régen tanulta meg:
Ha éhezel, edd meg a félkezed!