„EJ, MI A SZÖSZ, KAKAS SZAKI!”

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

www.kikotoonline.hu

Az Anyám tyúkja népszerű, ámde magányos Petőfi-versként immár százötven éve tengeti mindennapjait a magyar köztudatban, óvodáskortól felfelé ott bujkál mindannyiunk fejében, idézésre alkalmas állapotban. Azonban 2009-ben a vers helyzete gyökeresen megváltozott. Bár népszerűsége töretlen maradt, magányosságától azonban megszabadult: méltó párjára akadt a Lackfi János és Vörös István által írt Apám kakasa című kötetben.

A „Változatok klasszikus magyar gyerekversekre” alcímet viselő verseskönyvben ismert költemények átiratai szerepelnek, főként gyerekek számára címezve. A műveket először eredeti formájukban olvashatjuk, eredeti szerzőiktől – például Weöres Sándortól, Kosztolányi Dezsőtől, Szabó Lőrinctől, József Attilától, Petőfi Sándortól -, ahogyan az a tankönyvben meg van írva, majd következnek Lackfi János és Vörös István kortárs költőink saját változatai, a mai korba helyezve, divatos köznyelviséggel, szellemesen, jókedvűen, az alapművek hangulatának, ritmikájának megőrzésével.

A könyvre tekinthetünk akár úgy is, mint posztmodern alkotásra, mert hát mi az intertextualitás abszolút példája, ha nem ez. Bár az ilyesfajta kategorizálás teljesen felesleges, bőven elég „dögletesen ötletes”-nek titulálni, mint amilyen A játék Kosztolányi álruhája alól kikacsintó Lackfi szerint. Elsősorban gyermekeknek szólnak a két költő-apuka versei, akik a kötet alapján bravúrosnak tűnnek mindkét szerepükben. Aligha lehet egyetérteni azonban azzal az online könyváruházzal, amely a könyv címe mögé az alábbi megtévesztő kiegészítést tette: 4-8 éveseknek. Ezen a célcsoporton kívül azoknak is nyugodtan ajánlható, akik voltak valaha 4-8 évesek, és szívesen idézik fel gyermekkoruk világát. Az igazság valahol Erich Kästner véleményében rejlik, akit a legtöbben gyerekszerzőként ismernek: csak az tekinthető teljes embernek, aki felnő, de közben gyerek marad. Lackfi János és Vörös István műveit minden korosztály élvezheti: a gyerekek azért, mert saját közegük nyelvén szólalnak meg a versek, és biztosan örömmel tölti el őket, amikor értesülhetnek arról, hogy „tök tuti mézzel a hagyma”; az arra fogékony felnőttek pedig „ó, hogy ez milyen zseniális!”-féle gondolt vagy tényleges felkiáltással nyugtázhatják a különböző nyelvi leleményeket.

A versek mögött megtaláljuk napjaink alapvető tapasztalatait, a felnőttek múltjában élő értékek átalakulását: Vörös István az Anyám tyúkja által ihletett szavaival „Képből élünk, képet eszünk,/ képek mögött az életünk”, vagy A füstbement nyelv című versben: „Odaléptem a gép elé, gondolatok között, a gondolat már nem papír, mert fájlnak öltözött.”. Lackfi János pedig a sok felesleges luxuscikkről ír, melyekkel körbevesszük magunkat, Nagy László Adjon az Isten című versét Követelő címmel átírva: „Adjon egy wellness/ hétvégét,/ a világ vége ráér még,/ ha meg nem adja,/ nem Isten,/ adjon, nem baj, ha/ nem is kell”. A gyermek- és a felnőttkor tehát pompásan megférnek egymás mellett, mint ahogyan a modern kor vívmányai is a klasszikus művekkel: „Gyerek vagy, csupa szeretet: / megérted-e a könyveket?/ Míg más mobilról ír neked, / Babits Mihályt idézgeted.”

Természetes, hogy a felnőttek tanulnak a gyerekektől, ismeri be Vörös István is: „Mások zenéit meghallgatom, a fiamtól megtanulom, mi a menő mai napság, mai napság, milyen ízű az igazság.” Márpedig tanulnivaló akad bőven, hiszen napjaink gyermekei mások, mint azok, akikhez Zelk Zoltán, Szép Ernő, Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső írta verseit: az „Őszi éjjel izzik a galagonya,/ izzik a galagonya/ ruhája” ma Vörös Istvánnál immár „Téli éjjel/ gőzöl a kutya nyoma,/ gőzöl a kutya nyoma/ a hóban.” Lackfi János pedig Nemes Nagy Ágnest a mai korba ültetve, az eredeti „Hogy mit láttam? Elmondhatom./ De jobb lesz, ha lerajzolom.” sora mellé az „Amit láttam, megmutatom!/ Rajta van a mobilomon.” verzióját ülteti.

Lackfi János saját alkotásairól szólva, gyakran hangoztatja a „hétköznapi költészet” fontosságát, azaz hogy verset nem csupán létfontosságú témáról és az ehhez társuló kellő pátosszal lehet írni, hanem bármi egyébről is, akár egy szőnyegpadlóról: „Hol volt,/ nem itt,/ a mindenit,/ na, ez biztos,/ volt egy foltos,/ szöszös/ bolyhos/ és kopottas,/ neve sincsen/ padlószőnyeg,/ nem is szőnyeg,/ hanem széles,/ pihés,/ krémes/ és krémszínű/ pihén-puha szőnyegpadló.”. Vörös Istvánnál is megjelenik ez a fajta költészetfelfogás, Zelk Zoltán Ákombákomja után szabadon a körömvágásról ír: „Körmöm amint épp nyirbálom, / vágom inkább és nem rágom, / ülök félig, de féllábon, /s körmöm egy újságra rázom.”

A kötet versei rendkívüli zenei hatással bírnak, a rímek bravúrosak: „Kedvenc étke/ répapép/ hogy lefogyjon/ némiképp.”; „Fakifli, fazsömle,/ falánkul falom be: / kéregnyi bőrömben/ fűrészpor ődöng benn.” . Lackfi kancsal rímben is remekel: „… egy öreg korallnak,/aki itt a korelnök.”
A régi versek ritmusa modern tartalommal telítve lüktet, így lesz „Csiribiri, csiribiri zabszalmá”-ból „Parabola,/ parabola antenna / nézzünk tévét éppen ma”, de a tévén kívül használhatunk mobiltelefont, laptopot, járhatunk metrón vagy csodaszép Audin, és ehetünk gezemice-lángos helyett gezemice-pizzát.

A két költő olykor szorosabban ragaszkodik az eredeti versekhez, néhol pedig elkalandozik tőlük. Az előbbi átiratokat baráti társaságban előadva, biztosan sokakat bátoríthatunk arra, hogy utánanézzenek a kötetnek, és elolvassák azokat a verseket is, amelyek az utóbbi kategóriába tartoznak, és amelyeknek épp csak annyira mély a mondanivalójuk, amennyitől otthon lámpafénynél kellemesen süppedünk bele egy kényelmes fotelbe.