ÉRFALVY LÍVIA – ÉLŐ HAL ÉS LEGNEHEZEBB KABÁT
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
ÉLŐ HAL
Az Élő hal, Lackfi János gyűjteményes verseskötete, a József Attila-díjas költő 2004-től 2010-ig tartó alkotói korszakába gyújt betekintést. A kilenc ciklusból álló kötet bőséges verstermésének műfaji és tematikus sokrétűsége – a hétköznapi élettémákat feldolgozó prózaversek, a fogyasztói társadalom kritikáját adó mobil- és plázaetűdök, a könnyed hangvételű sanzonok, a balladák és szonettek, a költők halhatatlanságát hirdető sírversek, vagy éppen a szakrális szférába kalauzoló himnuszok – az emberi létezés kettősségére, fizikai és metafizikai vetületére irányítják a befogadó figyelmét. Az első öt ciklus – mely túlnyomórészt prózaversekből áll – a lírai alanyt meghatározó életjeleneteket, a háztartás apró-cseprő gondjait, családi történéseket, a közös élet emlékképeit vagy éppen az életet meghatározó és befolyásoló használati tárgyakat verseli meg hol (ön)ironikus, patetikus hangon megénekelve, hol tárgyszerűen elbeszélve.
A prózaversek után üdítően hatnak az Újjászületés ciklus nyelv által vezérelt átiratai, ahol a versek lírai alanya a nyelv zenéjére és ritmusára ráhagyatkozva bravúrosan helyezkedik bele a költőelődök verselési technikáiba, újjászülve a magyar költészet emblematikus verseit. Az intertextuális játéknak a nyelv nemcsak formai, hanem tematikus alapja is, mottója a Csend és csengő című Weöres-átirat első sora lehetne: „Nyelvemen olvad a nyelv most…”. A nyelvvel folytatott intertextuális játék alapja azonban nem a tematikus megfelelés, hanem a szövegközi párbeszédet irányító versretorika, valamint a versritmus, ami végső soron Nyelvi kérdésként artikulálódik a nyelvi öneszmélet pillanatára fókuszálva. „eléd tolong ma mind a nyelvi emlék, / miről hitted, nyeglén elnyelte nemlét, / s az a pillanat jut rögvest eszedbe, / mikor gyermekként eszméltél a nyelvre…”. A Babits-vers retorikáját híven követő szerkesztésmód a parafrázis alapját képező vers emlékképeit nyelvi emlékként ragadja meg, rámutatva a költői tevékenység eredendő létmódjára. Lackfi János Örök ősze a Szeptember végén egzisztenciális kérdésfeltevését is nyelvi kérdésként veti fel a költészet lényegére, a szó hatalmára irányítva a befogadó figyelmét: „Mondd, győzhet-e végleg a szó a halálon? / Kétlem, Uram, hisz igénk sem örök, / De a fátylat, a pókhálót ha lerántom, / A könyvben a lét tüze feldübörög”. Petőfi versének ritmusa olyan markánsan irányítja a befogadást, ahogy a ritmus hatására „Épül a fejben a nyelvi idom”, vagyis ahogy a verszene meghatározza a költői szöveg keletkezését. Jó példa erre a Kortárs remix című allúziókkal átszőtt versfüzér is, melyben „Bóbita körbetáncolja a mai magyar költészetet”, többek közt Kemény Istvánt, Oravecz Imrét, Szabó T. Annát, Térey Jánost, Tóth Krisztinát és Vörös Istvánt. Az Óda, a magyar nyelvhez című Faludy-parafrázis megrendítő vallomása – „Élsz, halsz magyar nyelv, bennünk és köröttünk” – a(z) (anya)nyelvben való létezés csodájára és felelősségére eszméltet. A magyar nyelv kezdeteit Nyelv híján való siralomként, Balassi költészetét pedig a csendesség elhagyásaként aposztrofáló Újjászületés-ciklus tehát e létforma sarokpontjait is kijelöli. Az emberi szó létformáló hatása szólal meg ugyanis a Balassi-strófában megírt költeményben – „Némely szó leperdül testedrül, lelkedrül, / páncélról víz, / Másik szó csontig hat, ezerszer megríkat / szüntelen űz.” –, ami a szó művészetét hivatásként űző költők felelősségére is rávilágít: „Éljünk hát beszéddel, mely jobbra vezérel, / ne hagyjuk el, / de nem tékozolva, mert ütvén az óra / némulni kell.” (Hagyj el csendességet!) A mindent tisztára marató „szó-sav” feladata, a szólás tétje tehát a „szó-dallamokra” való „szétesés”, vagyis a végső dolgokkal való költői szembenézés, ami az Adjon című vers záró fohászában így ölt testet: „Adja, hogy végső/ Esésem / Szó nélkül is majd / Megértsem!”. Ennek tükrében talán nem tűnik önkényes értelmezői gesztusnak, ha a kötet címét olvasva a szerzői intencióra ráhagyatkozva nem csupán a vízben úszó állatra, hanem a hal szót igeként értelmezve a minden élő meghal közhelyszerű kijelentésre – ám a saját halálával szembesülő létező szempontjából annál radikálisabb felismerésére – asszociálunk.
A kötet íve tehát a hétköznapi gondokkal terhelt emberi létezés verseitől (például Lyuk a fogamon, Elsősegély, Ukrán csap) a nyelv által történő megőrzés gesztusán keresztül az ember metafizikai létének felmutatása felé tart.
A LEGNEHEZEBB KABÁT
Az idén negyvenéves József Attila-díjas alkotó, Lackfi János, születésnapja alkalmából több kötettel is meglepte olvasóközönségét. A legnehezebb kabát című gyűjteményes prózakötet történeteinek többsége először tárcanovellaként, „tollrajzként” jelent meg az Élet és Irodalom, illetve a Magyar Nemzet hasábjain, ami műfaji szempontból – az olvasásszociológiai kérdéseket figyelmen kívül hagyva – a századfordulón kialakuló, majd később a Nyugat nemzedékének írásgyakorlatában megszilárduló műfaji hagyományokhoz kapcsolja ezeket az írásokat. A szűkre szabott terjedelem ugyanis szigorú művészi mértéktartást követel: a cselekményesség helyett az események láncolatából összeálló (élet)történet áll a művek középpontjában, ami a műfaji utalásként is értelmezhető alcímet szem előtt tartva (Történetek) arra is választ ad, miért érezzük úgy, hogy valójában a létezés keresztmetszetét adó állóképeket, „életszeleteket” olvasunk. Az író – egy interjúban elhangzó önjelölő metaforával élve – bányászként hozza világra az élet kincsesbányájából történeteit. A főhősök tehát kabátként viselik sorsukat: nem az a fontos, hogyan történnek meg velük az élet dolgai, nem az érdekes, hogy mit élnek át, hanem az, hogyan alakítják ezeket az eseményeket történetté, rájuk simuló kabáttá, hordható, hordozható élettörténetté. A szereplők tehát nem egy mese részesei, hanem nekik van meséjük, elbeszélhető történetük.
A tragikus emberi sorsokat olykor fantasztikus, csodás elemek oldják meseszerűvé, a féllábú Palibátya történetét például, aki kerekes kocsit font magának, majd „bekarikázta a falut, és csupa játékból színesre fonta a sövényeket, vesszőkerítéseket, villanypóznákat és kilométerköveket, artézi kutakat, de még egy kocsma elé kikötözött biciklit is”, hogy aztán a templomtornyot körbefonva, művészi gonddal magának lábat kerekítve, a toronyból leugorva, és fiatalkori szerelmét ölébe kapva hetedhét határon is túl járjon már. (Drót) A saját „hétmérföldes csizma” megalkotása áttételesen az alkotás, a teremtés világába utalja a feloldhatatlannak tűnő emberi sorstragédia megoldását, a be nem teljesült életlehetőségek valóra váltását. Szintén a népmesék, a népi mondák légkörét idézi az Egy kalauz szerelmei című novella, mely alcíme alapján (Egy Kosztolányi-novella fonákja) az Esti Kornél című Kosztolányi-szöveg kilencedik fejezetét, a bolgár kalauz élettörténetét írja újra nem mindennapi leleménnyel a kabátgomb és a kutyafénykép motívumán keresztül. A szöveg témája és nyelvi megformálása azonban nem az Esti-novellák szövegét idézi, hanem Mikszáth elbeszéléseinek poétikai világát, mindenekelőtt „azt a fekete foltot” a Tót atyafiakból. A vendégszövegek és irodalmi allúziók tehát át- meg átszövik A legnehezebb kabát szövetét, a Mínusz öt szint című novella például nyíltan kapcsolódik pretextusához „íróján”, Nemecsek Ernőn keresztül, hasonlóan a Bika című történethez, ami ókori vendégszövegeken keresztül szembesíti (szembesítené) főhősét saját sorsának alakulásával.
Az életképszerűen kibontakozó rövidtörténeteket olvasva változatos tematikus és szövegszervező megoldásokkal találkozhatunk. A mások közömbössége miatt vízbe fúló ember történetében egy drámai jelenet (Kispöcök), az őt megalázó férfitól szabadulni nem tudó Anna történetében egy lélektani helyzet (Autó), a Béka című novellában egy felvillanó gyerekkori emlékkép, míg Emil tanár úr történetében egy – csak időlegesen beteljesülhető és csakis a folytonosságból kiragadó „térbuborékban” megélhető – szerelem múlni nem akaró emléke adja a történet magját (Barlang). A szövegek stiláris sokszínűsége, a hol élőbeszédszerűen hömpölygő, hol költői eszközökkel megmunkált elbeszélői nyelv, az irónia és a groteszk megjelenési formái, a kihagyásos, elhallgatásokra épülő balladai szerkesztésmód izgalmas poétikai világot eredményez. Az unokáját elcsábító zongoristán retiküllel bosszút álló nagymama tette balladai homályt von a 21. századi szerelmi tragédiára (Zongora), hasonlóan a tanyasi nyomorban élő és szerelmesének elvesztésébe beleőrülő Pami történetéhez a Busz című írásműben. A „harmonikus életet élő” és szabadidejében verselgető Eszter tragédiája az elbeszélő ironikus hangvételén keresztül ugyan megsejthető, de a konkrét élethelyzet explicit módon csak a mű végén bontakozik ki. „Eszter nagyon jól tudja, hogy a virágok jelzője a >>színpompás<<, esetleg még a >>káprázatos<< vagy a >>tobzódó<<, nem is tér hát el ettől a recepttől, a szépség receptjétől, aminthogy a Clinique alapozóitól vagy a vizes alapú Maybelline Pure-tól sem, ezeket felváltva használja, mindkettő elszántan mattít, dinamikusan fed, és tartós hatás érhető el velük. Eszter arcán a nehéz időkben elkel némi hibaigazítás, a köznapi harmónia nem fenékig tejfel, aki próbálta, tudja.” (Vers) Az öniróniától sem mentes autopoétikus szöveg, melyben a köménymagról írt vers lírai alapanyagát „egy véletlenszerű életrajzi adalék szolgáltatta, mint már annyiszor a világirodalomban”, csak a történet végén tárja fel a férji ütlegelések elől menekülő Eszter írói ambíciójának lélektani mozgatórugóját.
A komikum iránti fogékonyság olykor abszurd vagy éppen bizarr helyzeteket eredményez. Öregbandi Darwin-díjra is esélyes halálának történetében például egy apa-fiú konfliktus elmérgesedése, egy idióta módon bekövetkező haláleset leírása és egy nem mindennapi disznóvágás krónikája ölt abszurd formában szövegtestet (Hús), hasonlóan a szomszéd kakasát videóra vevő, és ez alapján pert indító szomszéd alapvetően groteszk történetéhez (Kakas), vagy éppen a kőtömb által virággá préselt apai kezet életmotívummá alakító Furcsa, veres virág című novellához. A humor Kosztolányitól örökölt ontológiai-esztétikai vetülete, mely az élet kisszerűségét és nagyszerűségét, az élethelyzetek komikumát és tragikumát egyszerre képes felmutatni, jelen van szinte minden novellában: a Kálvária-dombot elhordó sziszifuszi lélekként aposztrofált Komcsi Lajcsi történetében, aki alól „kifogyatkozott az ideológia”, a múltban élő érelmeszesedéses nagymama sorsában, vagy a szerelmi vallomásig eljutni képtelen szobrászfiú vágyakozásában.
A három ciklusba (Kabátok, Bestiárium, Időeltolódások) rendeződő kötet címadása is figyelemre méltó: az első ciklus (használati) tárgyakat jelölő címei és a második ciklus állatnevei egyaránt trópusként viselkednek, olykor metaforaként vagy szimbólumként tükrözve, olykor életmotívumként alakítva a szereplők személyes történetét. Az élettérként funkcionáló autó (teknős), az emberi élet metaforájaként értelmezhető kispöcök, a szerelem, a kitörés és a be nem teljesedő családi boldogság szimbólumaként felfogható busz vagy az életsorsként is interpretálható, összetett motívumrendszert alkotó kabát – amiből mindig az általunk viselt tűnik a legnehezebbnek – egyaránt azt mutatják, hogy csak saját élettörténetének vállalásával válhat az egyén teljes értékű személlyé, azaz szubjektummá.
A könyvborító Kiss Márta Tavasz című festményének felhasználásával készült: a két kabátos, fázósan egymáshoz simuló figura vizuális úton erősíti meg a sok szempontból beszédes kötet- és cikluscím metaforikus értelmét.
(Vigilia)