EVA KAVIAN: A szomszéd a síneken
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: Novellák
Azon a reggelen, mikor leszoktam a dohányzásról, erősnek éreztem magam. Szépnek és elszántnak. Az imént szöktem meg a pokolból. Legyőzhetetlen voltam. Úgy éreztem, ez jó alkalom, hogy felhagyjak végre mocskos szenvedélyemmel. François mondta is, hogy most először nevezem mocskosnak a dolgot. Ez igaz, korábban mindannyiszor inkább szomorú és fásult voltam. Persze azért nem egyszer elszánt is. De Clarával olyan nehéz volt, hogy azt hittem, belehalok. Igen, inkább belehalok, mint hogy így éljek tovább. Mégsem haltam bele. És már ő sem sír folyton. És az a vacak készülék sem csipog többé, jelezve, hogy „LÉGZÉSSZÜN. 38 mp.” vagy „IMP. KIHAGYÁS”, vagy más hasonlót, hogy az ember szinte beleőrül. Clara már nem sír. Legalábbis nem többet, mint más hasonló korú baba. Túljutottam ezeken a heteken. Végigcsináltam, mégis itt vagyok. Megesik, hogy teljes hét órákat alszom éjszaka, máskor kerek egy óra hosszat olvashatok, s közben nem kell állandóan felugrálnom, hogy lecsitítsam. És mosolyog, s csak úgy issza a szavaimat! Mikor sírt is, kitartottam a szeretetben, majd megfulladtam fájdalmaiban, s annyit ringattam, hogy most már ha egy helyben kell állnom, önkéntelenül ringatózni kezdek. Még mindig itt vagyok. Kibírtam a kibírhatatlant. Túljutottam rajta. Többé semmi sem állhat az utamba. Csak akarnom kell, s minden sikerülni fog. Ezzel az erővel határoztam el tehát azon a reggelen, hogy leszokom a dohányzásról. Meg persze a kocsi miatt is. Kinéztem magamnak egy kocsit, és úgy gondoltam, ha abbahagyom a dohányzást, jut majd elég pénzem benzinre. François is másként áll hozzá a dologhoz. Egy biztos, az érv sokat nyomott a latban. François azt mondta, ha egy évig nem gyújtok rá, talán megvehetjük. Meg azt is, hogy hétvégén majd átbeszéljük a dolgot. François-nak hétközben mindig kevés ideje jut a közös dolgainkra. Ilyen a melója.
Erős és elszánt voltam, mégis azt tanácsoltam neki, néhány napig ne bosszantson, nehogy felhasználjam az ürügyet és visszaszokjam. Ha elhatároztam is, hogy leszokom, azért élek a gyanúperrel. Épp ezért szétmorzsoltam, megsemmisítettem, tönkretettem utolsó cigarettáimat. Ahogy magamat ismerem, képes lennék bármilyen ürüggyel kihalászni őket akár a kuka legmélyéről is, mondván, ha úgyis végleg leszokom, igazán nem azon a négy-öt szálon múlik.
Így kezdtem a napot. Aztán hogy megmosakodhassam, fel kellett törölnöm a fürdőszobát. François különös érzékkel képes összelocsolni mind a hat négyzetmétert ama néhány perc alatt, amely, úgy ítéli meg, bőségesen elegendő a tisztálkodásra. Mire a földszintre leértem, Lou pólyája a földön hevert, a vágódeszkám csupa morzsa és sajthéj, Clara pedig kiéhezetten üvöltött a járókájában. François gőzölgő teáskannája mellől telefonált az irodába. Láttam már, hogy rosszul indul a nap, de előre eltökéltem, hogy nikotinfüggőségemet igazolandó többé nem hivatkozom François munka-ügyeire. Ha így, ha úgy, mindenesetre utolsó töltényeimet szerencsére már tönkretettem.
Mikor megjött, még mindig vidám voltam és elszánt. Vacsorát főztem, és beszéltem Clarához, hogy fürdésig még bírja cérnával, Lou kiabált, mert June nem hajlandó bemenni a házba, amelyet ő a földszinten található összes székből épp most épített. François azért jött haza, hogy elrendezze a dolgait, aztán lejött, és azt mondta, elmegy meglátogatni a nagybátyját, akit a legutóbbi trombózisa óta, már vagy hét hónapja nem látott, én azonban kértem, maradna még egy fél órát, mindjárt eszünk, ő meg vacsora közben ideges lett, amiért June túl sokat beszél. June mindent elmesél nekünk, ami csak eszébe jut. És mindig jut az eszébe valami.
François elment meglátogatni a nagybátyját, én megfürdettem a gyerekeket. Clara egyfolytában sírdogált, vagy hullafáradt lehetett, vagy fázott. Lou, úgy jött ki a vízből, hogy mindent összefröcskölt, azt hitte, pisilnie kell. Hatalmas dózis gyengédséggel, sok-sok mesével, s te jóisten, micsoda türelemmel fektettem le őket. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy már alszanak, biciklire pattantam, és elindultam cigarettát venni, mert úgy döntöttem, kihasználtam ezt a nikotinmentes napot, s áttérek a lightsra. Ilyen a természetem, szeretek hasznot húzni a legrosszabb helyzetből is, meglátva benne azt, ami pozitív. Szeretem a házunkat a benzinkúttól elválasztó pár száz métert. A Sambre partján, az elhanyagolt egykori vontatóúton karikázok, és szabadnak érzem magam. Senkinek nincs már rám szüksége, egy gyerek se sír, egyedül biciklizek az éjszakában, megyek, én, rossz anya, kihasználom, hogy gyermekeim alusznak, néhány percnyi szabadságot lopok a sorstól, hogy elszívhassak pár cigarettát. Ma este, mivel már leszoktam a dohányzásról, úgy döntöttem, mielőtt hazamennék, elszívok egyet, de lehet, hogy kettőt, majd meglátjuk, az elhanyagolt vasúti síneken, amelyek végigfutnak a vontatóparton, és – igen, errefelé minden megeshet – éppen a mi veteményesünket szelik át: csak hozzászokik az ember. A sütőtököket mindig a talpfákra helyezem, így nem rohadnak el – mindenkinek megvan a maga dilije. Az én kertemet speciel vonatsínek szelik át. François valósággal betege a dolognak. Különösen mióta a síneket átfestettem kékre. Azt állítja, hogy én ölbetett kézzel nézem, míg ő munkaidő után, egészségét nem kímélve íratja alá a kérvényeket elképedt szomszédainkkal. Igaz, minden ilyen körútról elég ziláltan tér haza, de fél, hogy ha visszautasítaná a pohár italt, amivel ki-ki megkínálja, egyetlen aláírást se szerezne.
Carl ott állt, épp a tökök között. Carl az elképedt szomszédok egyike, akik nyugodtan ülnek a seggükön,a karosszékükben, s megvárják, amíg egy szép napon ott húz el a vonat a nappalijuk ablaka alatt. Carl ott, a veteményes kellős közepén azt mondta, most nem erről akar beszélni. Kihasználtam az alkalmat, és rágyújtottam. Hihetetlen hőség volt aznap, a sínek még most is langyosak maradtak. Végeredményben örültem, hogy nem maradok magamra első cigarettámmal. Korábban többször is éreztem már valami zavaros bűnbánat-félét, amiért semmi akaratom, és ennyire képtelen vagyok kitartani jó elhatározásaimban.
Carl, úgy tűnt, megért engem. Várt, mintha mindezt tudná, hagyta, hogy kiélvezzem ezt a csodás pillanatot. Aztán felmerült bennem a kérdés, ugyan mi a csudát akarhat itt.
Nyugodtan, lelkiismeretesen elnyomkodtam a csikket, nagy volt a szárazság. Carl lehajolt, levette lábamról a vászoncipőt, megfogta a lábfejemet, a tenyere kérges, érdes. Nagyon forró. És száraz. Engem nézett, tekintete nem remegett. Keze felkúszott a lábszáramon, egészen behajlított térdemig, azt szétnyitotta, és közelebb húzódott hozzám. Haja füstszagú, keze lassan kúszott lefelé. Éreztem combjaim formáját hatalmas tenyerének öblén. Levetkőztetett, aztán ráfektetett a talpfákra, ott hevertem a sütőtökkel szegélyezett, kékre festett sínpár között, Carl, a szomszédom, száraz, forró, gyengéd tenyere alatt. Szépnek találtam ezt az egészet, meztelen testemet az éjszakában, s mindent, ami körülvett. Carlt is, aki meg se szólalt. A rönkök törték a hátamat, a kavics szúrta a bőrömet. Carl ekkor kicsit távolabb tett le, a paradicsomok közelében, ahová a nap folyamán nem volt időm kiültetni a babot. Jófajta föld volt a bőröm alatt, a galambpiszok áporodott szagát árasztotta, ezzel trágyázom ugyanis tavaszonként.
Carl azt mondta, úgy szeretné. Egyetlen egyszer. Hogy bele ne őrüljön. Hogy másra is gondolhasson végre. Hogy ne kezdjen el remegni, ahogy meglát. Hogy ettől fogva nyugodtan szót válthasson velem. Bármi másról. Túl jól éreztem magam, ahogy simogatott, ahogy a saját kiszáradt földemen feküdtem, és elnéztem szinte teljesen érett paradicsomaimat meg az ő férfi-vágyát. Végre elcsendesedett gyermekeim. Örültem, hogy újra dohányzom. A biciklitől és a cigarettától mindig szabadnak, majdhogynem könnyűnek éreztem magam.
Olyan szép voltam az ő szemében. Nő voltam újra, én, aki azt gondoltam, a terhességek és szoptatások után már mindenki csak a fáradt anyukát látja bennem. Én, az anyuka, nő voltam, óceán, Carl pedig újra és újra belecsobbant gyönyöröm hullámaiba. A föld nedves lett izzadságunktól, bőrünkre tapadt. Carl szeretett. Engem! Engem! Ezen az estén Carl nem tudott betelni a rám való vágyakozással. Carl,akár egy állat. Carl gyönyöröm énekében. Carl és én a földön, az óceánban.
Carl letett a talpfákra és a kavicsokra, lemosott esővízzel, és azt mondta, szép vagy, azt mondta, törődj egy kicsit magaddal, és már alig ért hozzám, és már ment is.
Ha visszaszokom a dohányzásra, általában nem mondom meg rögtön François-nak, várok vele néhány napot. Legalább titokban dohányzom, s így kevesebbet is, mindig így van. Ma este viszont a konyhában cigarettáztam, mikor megjött. Azt mondta, sajnálja, ma igazán nem nagyon tudott segíteni, hogy megálljam. És inkább akkor kéne leszoknom, ha szabadságot vesz ki, olyankor semmi nem vonja el a figyelmét. Meg hogy ha dolgozik, sosincs itt igazából. Nincs semmi baj, feleltem, igazán jól esett, hogy ma nem gyújtottam rá, és mostantól megpróbálok kicsit többet törődni magammal, és itt járt Carl, és nem akarja, hogy felszedjék a síneket, mert már hozzátartoznak az életéhez. François azt mondta, ez a pasas tényleg egy seggfej, és fuccs a barátságuknak, ha továbbra is mindenféle szépelgéssel próbálja álcázni, hogy egyszerűen lusta, és tojik az egészre.
Mikor aznap este Clara felébredt, szépnek, erősnek és elszántnak éreztem magam. Elindultam felfelé a cumisüveggel, és azt mondtam François-nak, hogy talán újra elkezdek írni, és hogy nem érdemes az embernek taccsra tenni magát holmi használaton kívüli sínek miatt, és hogy amúgy a sütőtökök még sosem voltak ilyen szépek.
LACKFI JÁNOS fordítása