EZERÖTSZÁZ VERS ÉS ÖT GYEREK – LACKFI JÁNOS HŐSTENORNAK KÉSZÜLT, A FÜRDŐBEN MA IS GYAKOROL…

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

Tenoristának készült és – terrorista lett belőle. Azaz költő. Pedig Lackfi Jánosnak – a szülei révén – nem voltak illúziói az irodalmárokról. Neki nem büdös a pelenka. Rendkívül termékeny, de a házimunkába is besegít. Erre bizonnyal szükség is van, hiszen öt gyerek édesapja.

A költővel B. Kiss László beszélgetett

– Mikor írta első versét? Mit szóltak hozzá a szülei, akik maguk is költők?

– Tudjuk, az is bolond, aki költő lesz Magyarországon. Minden szülő jót akar a gyerekének, úgyhogy édesanyám, Mezey Katalin és édesapám, Oláh János (mindketten József Attila-díjasok) óvtak ettől a pályától erősen. Tiltani nem tiltottak, de látták a hátulütőit, mocskos oldalát. Hadd tegyem hozzá: minden szakmának van egy képesebbik és egy képtelenebbik fele. Nekem nagyon sokat segített, hogy nem voltak illúzióim, amikor irodalmárokkal találkoztam, nem gondoltam őket félisteneknek, tudtam, hogy ők is csak emberek, politikai tétekben hamiskártyáznak, verik a feleségüket, isznak. Ellenben az írás-olvasás, mint normális emberi cselekvés, nagyon is jelen volt gyerekkoromban. Az értelmes dolgok egyikének tűnt, mint például kerítést festeni, tyúkokat tartani, paradicsomot termeszteni vagy cefrét gyűjteni a pálinkához. Ezért aztán kisiskolásként is papírra vetettem ezt-azt, de ezt nem tartottam valami nagy különszámnak, különleges tűzokádó zseniskedésnek.

– Mi akart lenni, amikor gyerek volt? Feltételezem, hogy nem irodalmár…

– Tenoristának készültem… és terrorista lettem. Az író-költő ugyanis mindig felrobbantja a világot, és a színes cserepekből egy másikat rakosgat össze papíron. Én viszont halálos komolysággal készültem hőstenornak, főként a fürdőszobában – mai napig ott vannak a legütősebb fellépéseim. A szomszédok a megmondhatói. Nagyon büszke voltam, mikor énektanárom megígértette velem, ha sztárénekesként trópusi szigetet veszek a gázsimból, egy kunyhót neki is építek rajta. Kamaszkoromban aztán újra előjött az írás, és amint láttam, hogy komolyra fordul, nekiláttam verseket tanulni, azaz erőnlétet fejleszteni. Cselgáncsoztam tizenöt évig, ilyen sportosan képzeltem el az irodalmat is. Bemagoltam vagy hatvan-nyolcvan verset, így, miközben a kertben terméskövek emelgetésével edzettem izmaimat, nem csak body buildingeztem, hanem „adybuildingeztem” is.

– Rendkívül termékeny alkotó. Ugyanakkor öt gyermek édesapja. El lehet tartani írásból egy ekkora családot?

– Több lábon állva igen. Az én menüm: műfordítás, tanítás, kritikák, tárcák, blogolás, gyermekirodalom, előadókörutak, satöbbi. És egyik se kényszerpálya, minden azzal van kapcsolatban, amit legjobban szeretek: az irodalommal. Honlapom esemény-naptárában elég jól lekövethető cikázásom. Nem egy nyugdíjas élettempó, de nem panaszkodhatom – ahhoz képest, hogy mennyire legatyásodott szakma a miénk, én tűrhetően megélek belőle. A nagycsalád extrém sport, és mint ilyenhez, méregdrága felszerelések szükségesek. Étel, ruha, közüzemi költségek nagy tételben. Persze szeretjük a kihívásokat, úgyhogy a tetejébe éppen még építkezünk lakóhelyünkön, Zsámbékon. Más férfiak, ha viszik valamire a szakmájukban, ilyen idős korukra összekotorásznak maguknak egy BMW-re valót. Ha utánaszámolnék, alighanem én is melóztam már annyit, de az autók nem igazán érdekelnek. Az én BMW-m a gyerekeim. Vagányul néznek ki, vadonatúj széria, és remek a gyorsulásuk.

– Ha reklámversike írására kapna megbízást, elvállalná?

– Nem vagyok reklámszövegíró, bár volt olyan periódus az életemben, amikor megkísértett a pálya. Szerencsére a jelentkezésemet nem fogadták el, úgyhogy megúsztam ezt a (másoktól tudom) nem könnyű szakmát. Önmagában véve egyáltalán nem tartom szégyennek, ha valaki jó és fantáziadús reklámokat ír, a reklám-iparban inkább az a szégyenletes, ahogy az úgynevezett kreatívok és más, a cég által jól fizetett hátramozdítók sokszor a gagyi megoldások felé billentik a mérleg nyelvét, csak hogy saját fontosságukat hangsúlyozzák. Volt szerencsém részt venni egy-két olyan marketinges munkában, ahol mint írótól, önálló szemléletű művet kértek, tehát nem közvetlen reklámot. Aztán egyes kreatív személyektől, huszonéves multikáderektől döbbenetes reakciók érkeztek: mintha egy vaskalapos, szocializmusbeli tanítónő szólna belőlük. Egy tetovált matróz nem megfelelő példakép a kicsiny gyermekeknek – a hajóskapitány főhőst, akit mellesleg ők találtak ki, talán Barbie-babákkal kellene körülvenni? Egy másik cég yuppija azt a verssort kifogásolta, hogy „nap tüze koszosodik estévé”, hiszen egy tiszta cég nem beszélhet koszról az óvódásoknak! Járt már az ilyen ember játszótéren, sarazó, csúszdázó, csokis kekszet maszatoló, földön kúszó, élő gyerekek közt? A logóul szolgáló macinak pedig nem volt szabad lustálkodnia, hiszen ez egy pajkos, dinamikus, céges bocs! Nehogy azt higgyék, még elhízott… Egy bizonyos terméktől. Erre én csak annyit tudtam reagálni: ja, bocs.

– Csak az esti mesét vállalja magára vagy a házimunkába is besegít a feleségének?

– Szerintem a házimunkákban nem segíteni nem macsóság, hanem tahóság. Akinek erre van szüksége, hogy férfinak érezze magát, menjen orvoshoz! A ház körüli szerepek felosztását igazságtalanság lekoppintani a szülőktől örökölt sémákról, ebből életre szóló fájdalmak, sérülések, összeroppanások is lehetnek. Érdemes egy családban is újra meg újra leülni, és átbeszélni, ki hogy képzeli a vállalásokat, mit vár el a másiktól, magától. Az a fajta pasas, aki hazaérve kezet mos, papucsot vesz, leül az asztalhoz, és várja a kiszolgálást, nekem nem annyira jön be. Műtyúkszemnek tartom a pelenkák beltartalmától való irtózást is, amely mára filmközhely lett. Egyrészt a babaürülék eleinte korántsem olyan drasztikus aromájú, mint a felnőtteké, másrészt pedig az nem akármiféle termék, hanem az én kicsimé, vagyis szépen segédkezem az eltakarításánál. Akibe ennyi gondoskodási hajlam sem szorult, annak tényleg nem jó gyermeket, pláne több gyermeket vállalnia. Nem vagyok persze ezerkarú csodalény, segíthetnék jóval többet, de napról napra igyekszem újragondolni a vállalásaimat, valami pluszt hozzátenni az életünkhöz.

– Mit utál a legjobban? Nem feltétlenül csak a házimunkára gondolok…

– Egyértelmű: az adminisztrációt! Sokáig büszke voltam rá, hogy én vagyok az adóbevallását saját kezűleg jegyző kevés számú magyar író egyike, de ma már hál Istennek egy remek könyvelő csinálja ezt helyettem. Azon szoktam viccelődni, hogy egyszer kiadom összegyűjtött önéletrajzaim, projektleírásaim, adatlapjaim, szerződéseim, pályázataim, publikációs jegyzékeim testes kötetét: lehet, hogy több lenne, mint amit írtam. Az ember élete felét azzal tölti, hogy dokumentálja létezését. Óceánia nagy részén az emberek a mai napig tök jól elvannak papírok nélkül, hiszen egy-egy szigeten mindenki mindenkit ismer… Adóbevallásról nem is hallottak!

– Mit csinál a szabadidejében? Megrögzött könyvmoly, vagy – a szellemen túl – a test pallérozását is fontosnak tartja?

– Cselgáncsedzéseket tartottam sokáig, sportolás nélkül ma is megbolondulok. Heti két foci és egy kosár az átlagom – ha olykor egy-egy esti fellépés miatt kimarad valamelyik, már feszít az izeg-mozoghatnék. És nagy Barcelona-drukker is vagyok, követem a meccseket, a tabellákat hétről hétre. Gyerekeimmel is szívesen röplabdázok, tollasozok, pingpongozok! Ők egyébként a falmászást kedvelik módfelett: ez nem vonz, monoton dolog, akár az úszás, én pedig izgága természetű lévén a világ végére is elfutok, de csak egy labda után… Épülő házunk mellett lesz is egy jó kis sportpálya!

– Mi az a kérdés, amelyet a leggyakrabban feltettek önnek? És mi az, amit még soha nem kérdeztek?

– A gyerek-olvasók eleinte nagyon megleptek statisztikai követelésükkel: tudni akarták, pontosan hány verset írtam. Vicces, mintha csak sorszámozná az ember… Mikor aztán a kedvükért kiszámoltam, hogy nagyjából ezerötszázat, ezen mindig elszörnyülködnek. Akkor én már nagyon nagy költő lehetek! Hogy milyen kérdést nem tettek fel nekem, azt azért nem tudom, mert nem tették fel…

– Hirtelen nem igen tudnék az irodalmunk klasszikusai között hölgyet említeni. Mi a helyzet a kortárs női szerzőkkel?

– Kaffka Margit és Nemes Nagy Ágnes azért már klasszikus-számba mennek, az én nemzedékem táján viszont különösen jók a hölgyek: profik, merészek, vagányak és érzékenyek. Tóth Krisztina, Szabó T. Anna, László Noémi, Szakács Eszter, Kiss Judit Ágnes vagy Erdős Virág műveit mindenkinek ajánlom! Idén az általam alapított Nizzai kavics-díj is két költőnőhöz, Mesterházi Mónikához és Molnár Krisztina Ritához vándorol…

Fejér Megyei Hírlap