JEAN RACINE: PHAEDRA

Közzétéve: 2014. 12. 29.

Kategória: Drámák (Műfordítás)

(részlet)

Fordította
Lackfi János

SZEREPLŐ SZEMÉLYEK

THÉZEUSZ, Aigeusz fia, Athén királya
PHAEDRA, Thézeusz felesége, Minósz és Pasziphaé leánya
HIPPOLITOSZ, Thézeusz és Antiopé fia, az Amazonok királynéja
ARÍCIA, hercegnő, az athéni királyi ház sarja
OINONE, Phaedra dajkája és bizalmasa
THERAMÉNESZ, Hippolitosz nevelője
ISZMÉNÉ, Arícia bizalmas barátnéja
PANOPÉ, hölgy Phaedra kíséretéből
ŐRÖK

Történik Troizénban, a Peloponészoszi félsziget egyik városában.

ELSŐ FELVONÁS

ELSŐ JELENET
Hippolitosz, Theraménesz

HIPPOLITOSZ
Jó Theraméneszem, ideje útra kelnem,
Döntöttem: itthagyom a várost, bár szerettem.
Gyilkos kétség emészt, nem hagy nyugtot nekem,
S mert itt tétlenkedem, bizony szégyenkezem.
Több mint fél éve már apámtól távol élek,
Sorsáról semmi hír, drága emléke éget.
Még csak azt sem tudom, hol lehet rejteke.

THERAMÉNESZ
És hogy merre leled, Uram, azt tudod-e?
Aggódtál, s én ezért mindkét tengert bejártam
Itt Korinthosz körül, csakhogy őt megtaláljam.
Parti népek között kutattam Thézeuszt,
Ott, hol az Akhérón az alvilágba fut.
Éliszt és Tainarónt elhagyva áthajóztam,
A tengerig, amely Ikároszt látta holtan.
Miféle új remény, miféle szebb vidék
Vonz most, hol a kövön lábnyomát sejtenéd?
Ki tudja, de talán édesapád, Királyunk
Nem is akarja, hogy titkára rátaláljunk…
Talán míg rettegünk, féltjük az életét,
Ő új szerelmeit ízleli titkon épp,
S hódítani akar, kedvet másra se érez…

HIPPOLITOSZ
Több tiszteletet adj apámnak, Theraménesz!
Ő már lezárta rég vétkes ifjúkorát,
Kétes ügyek sosem késleltetik tovább.
Ingatag vágyait utóbb megzabolázta,
Phaedrának nincs oka féltékenykedni másra.
Megkeresem, teszem kötelességemet,
S e helyet elhagyom, itt úgyis rettegek.

THERAMÉNESZ
Ej, hát mióta félsz itt, e csendes vidéken
Ahol gyerekkorod töltötted egykor szépen?
Nyugalmáért magad hagytad ott rég Athén
Zajos, hivalkodó udvarát, tudom én.
Mi üldöz el, milyen veszély, miféle bánat?

HIPPOLITOSZ
Volt-nincs boldog idők! Hej, sanyarúra váltak,
Mikor Pasiphaé s Minósz lányát ide,
E partra küldte az istenek serege.

THERAMÉNESZ
Vagy úgy. Már sejtem én, fájdalmad mi okozza,
Phaedra személye sért, s hogy látnod kell naponta.
Veszélyes mostoha, meglátta arcodat,
S már a száműzetés nyakadba is szakadt.
De a régi, konok gyűlölet vagy egészen
Szertefoszlott vagy épp hunyorog csak szerényen.
Meg aztán, mondd, hogyan keverne bajba már,
Aki félig halott, kire halála vár?
Phaedrát kín gyötri, de nem mondja el, mi bántja,
Elhagyta ereje, pislog élete lángja.
Gondolod, képes, és végül csapdába csal?

HIPPOLITOSZ
Engem nem is az ő bosszúszomja zavar.
Más valaki az én ellenfelem ez egyszer:
A kis Arícia, megvallom, ő riaszt el.
Ellenünk esküdött vérből való leány!

THERAMÉNESZ
Micsoda! Még te is vádolod őt talán?
Közismert bátyjai aljas, vad cselszövése,
De ő olyan szelíd, sosem volt semmi vétke.
Bájos, ártatlan, és te mégis gyűlölöd?

HIPPOLITOSZ
Ha gyűlölném, nem is kéne kerülnöm őt.

THERAMÉNESZ
Félek, uram, szavad értelmét magyarázni…
Hol van Hippolitosz gőgje, amellyel bármi
Szerelmes nyavalyát lenézett hajdanán,
Míg új és új iga volt Thézeusz nyakán?
Vénusz, a megvetett, tán most haragra gyullad,
S végül igazat ad apádnak, Thézeusznak?
Ide jutsz hát, akár a többi földiek,
Ha nem akarod is, szobrát tömjénezed?
Szerelmes vagy, Uram?

HIPPOLITOSZ
Barátom, csendesebben!
Ismerted szívemet, amíg felcseperedtem.
Hogy büszke és kevély szívem bevallja most
Minden gyalázatát, ezt nem akarhatod!
Amazon volt anyám, s én tejével ihattam
Magamba gőgömet, mely neked oly szokatlan.
Mikor felnőttem, és láttam, milyen vagyok,
Örültem is nagyon, hogy jellemem konok.
Ekkor te, nevelőm, buzgón mellém szegődve,
Beavattál apám hosszú történetébe.
Emlékszel? Hogy hevült szavaid hallatán
Lelkem, követve, hol kalandozott apám.
Megmutattad nekem, kemény hősnek lefestve:
Úgy néztek rá sokan, mint egy új Herkulesre.
Prokrusztészt, Kerkirónt láttam, Szkírónt, Sziniszt,
Kiket megbüntetett, s megfojtott szörnyeit.
Epidauroszi rém csontjait szerteszórva,
Krétát, hol a bika vére gyűlt, lomha tócsa.
Ám mikor sorra jött csapongó, dicstelen
Élete, eldobott, elnyert sok szerelem,
Szüleitől hogyan rabolta el Helénát,
Periboia hogyan siratta életén át,
S mások is, kikre már ő sem emlékezik,
Kik elhitték csaló, lángoló szavait.
Ariadné, aki ott kesereg a szirten,
Phaedra, kit boldogabb jövő várt máskülönben.
Emlékezz csak, bizony szégyelltem én meséd,
Noszogattalak is, hagyd abba már, elég,
Nincs nálam boldogabb a földön, ha sötétebb
Felét feledhetem apám történetének…
Most pedig engem is átok kötözne meg,
S így megaláznak a kegyetlen istenek?
Sok lanyha sóhajom mind méltó, hogy megvessék
Míg Thézeusz ezer hőstette csupa mentség.
Magam alá sosem gyűrtem még szörnyeket,
Erős nem voltam, így el sem gyengülhetek.
Ha pedig gőgömet megtörik valahára,
Mért épp Arícia győz le, s nem más leánya?
Feldúlt érzékeim tán észre sem veszik
Az örök akadályt, mely tőle elszakít?
Megtiltotta apám a törvény szigorával,
Hogy gyermeke legyen, ki bátyjaira rávall,
Bűnös lesz az utód, ha vétkes a család,
E lánnyal minden ős vesszen a sírba hát!
Holtáig Thézeusz marad a gyámja, őre,
Nem gondolhat ezért sohasem esküvőre,
S tán felbőszült apám ellen most énnekem
Kellene védenem jogait vérmesen?
Az embert mibe nem sodorja bele vágya!

THERAMÉNESZ
Ha az órád ütött, ellenkezni hiába.
Bármit mondjunk, az ég érveinkre süket.
Atyád kötötte be, s nyitja fel szemedet.
Gyűlölete olaj lázadásod tüzére,
S kedvesed bájosabb, mert – az ő ellensége.
De mondd, mért retteged tiszta szerelmedet?
Így riaszt holmi kis ártatlan élvezet?
Fölös aggodalom, oktalan rettegés ez,
Tán félsz, hogy Héraklész nyomán rossz útra tévedsz?
Mutass vitézt, akit Vénusz ne győzne le!
Hol lennél te magad, ki küzdesz ellene,
Hogyha Antiopé tüzét megzabolázza,
S nem gyullad Thézeusz iránt szemérmes lángra?
Hiába szónokolsz fennkölten, ne tagadd:
Más vagy egy ideje, nem régi önmagad.
Alig látni, amint gőgösen és merészen
Parton száguldanál a vágtató szekéren,
Vagy mint ki Neptunusz fortélyát leste el,
Erős kézzel szilaj paripát fékezel.
Ritkán veri fel az erdőt kiáltozásunk,
Tekinteted borús, mélyén titkos parázs gyúlt.
Semmi kétség, Uram, szeretsz, nagy lánggal égsz:
Akárhogy titkolod, mardosó vágy emészt.
A szép Arícia tán így halálra sebzett?

HIPPOLITOSZ
Theraménesz, apám nyomába kell eredjek!

THERAMÉNESZ
Phaedrával nem beszélsz, mielőtt útra kelsz,
Uram?

HIPPOLITOSZ
Jelents be hát kötelességem ez,
Úgy illik, hogy vele előbb pár szót beszéljek,
De mi baja lehet Oinonénak, szegénynek?

MÁSODIK JELENET
Hippolitosz, Oinoné, Theraménesz

OINONÉ
Uram, kinek jutott nagyobb kín, mint nekem?
Királynőm szinte már elsorvad teljesen.
Hasztalan ápolom éberen éjjel-nappal,
Nem tudom, mi baja, szemem láttára meghal.
Vergődik szüntelen, elméje nyugtalan,
Pihenni képtelen, felpattan untalan,
S a napfényre szalad. Oly nagy a szenvedése
Hogy nem engedhetek senkit a közelébe.
Most is…

HIPPOLITOSZ
Ennyi elég, rögtön útra kelek,
Ne kelljen látnia, hisz gyűlöl engemet.

HARMADIK JELENET
Phaedra, Oinoné

PHAEDRA
Állj meg, Oinoné, muszáj, hogy megpihenjek,
Fogytán van az erőm, minden tagom elernyed,
Szememnek túl erős, úgy elvakít a nap,
Remegő térdeim már összecsuklanak.
Jaj! (Leül.)

OINONÉ
Kegyes Istenek, nektek könyörgök sírva…

PHAEDRA
Fátylam, e hiu dísz fejemet úgy szorítja,
Álnok a kéz, amely bekötve hajamat
Erős csomót kötött, jaj, csak úgy fojtogat!
Ellenem esküdött minden, vesztemre törnek!

OINONÉ
Jaj, egyetlen szeszély ezer másikat öl meg!
Nemrég átkoztad épp túl komor végzeted,
S kérted, hogy ujjaink felékesítsenek,
Magad akartad azt, újból erőre kapva,
Hogy lássunk végre fényt, és menjünk ki a napra,
Most meg hogy itt vagyunk, visszavonz a sötét,
S gyűlölöd a napot, melyre vágytál imént.

PHAEDRA
Ó, nap, elátkozott családunk apja vagy te,
Büszkén emlékezett édesanyám nevedre,
De most pirulsz talán, látván zavaromat.
Utoljára jövök, hogy megcsodáljalak.

OINONÉ
A halálvágy nyomaszt már megint szakadatlan,
Eldobnád életed bármelyik pillanatban,
S a sír felé vivő utad egyengeted?

PHAEDRA
Miért nem rejtenek árnyékos ligetek,
Ott nézhetném, miként száguld ő versenyekre
Szélsebes kocsiján, aranyló porba veszve!

OINONÉ
Kiről beszélsz?

PHAEDRA
Kiről? Ó jaj, én esztelen!
Merre kalandozik vágyam s józan eszem!
Vagy tán az álnok ég eszemet elorozta?
Látod, az arcomat szégyen festi pirosra.
Kínom oka titok, rejtenem kellene,
S lám, bár nem akarom, szemem könnyel tele.

OINONÉ
Pirulj, de más miatt: hogy hallgatsz, az a szégyen,
Hisz így csak elmerülsz fájdalmaidba mélyen!
Ápolnánk, s nem hagyod, szavunk nem hallgatod,
Rideg magányban, így érjen végső napod?
Miféle téboly ez, tán méreg öl vagy rontás,
Hogy lassul életed, s kiapad, mint a forrás?
Már harmadszor borul az égre vaksötét,
Mióta Phaedra nem húnyta le a szemét!
Harmadszor kergeti szét az éjjelt a nappal,
Mióta testedet nem tápláltad falattal.
Bármi legyen az ok, örökre átkozott!
Magadnak ártani hogy is lenne jogod?
Rátámadsz a létet adó nagy istenekre?
Elhagyod férjedet, kivel eskü köt egybe?
Elhagyod nyomorult kisgyermekeidet,
Hogy aztán idegen igában nyögjenek?
Jusson eszedbe, hogy ha anyjuk sírba téve,
Máris feltámad a másik utód reménye,
Hisz ellenséged ő, gyűlöli véreid,
Amazon fia ő, kit szilajság hevít.
Hippolitosz…

PHAEDRA
Épp ő!

OINONÉ
Ugye, hogy igazam van?

PHAEDRA
Kinek mondtad ki a nevét, ó, te tudatlan!

OINONÉ
Megértem, asszonyom, a haragod jogos:
Örülök, hogy e név sodrodból így kihoz.
Újra élsz, lásd, felajz feladatod, szerelmed,
Újra élsz, s nem hagyod, hogy holmi szkíta szerzet
Legyen gyermekeid gyűlöletes ura,
S isteni fajodat alázza alkura!
Ne késlekedj tovább, minden percben halál vár,
Gyűjtsd össze maradék erődet, hisz ha várnál,
Fáklyád kioltaná egy végső lobbanás
S fel nem éledne már többé a hunyt parázs.

PHAEDRA
Már így is túl sokat éltem gyalázatomban.

OINONÉ
Miért gyötröd magad, mondd, ez az önvád honnan?
Milyen bűn terheli háborgó lelkedet,
Ha tiszta vér sosem szennyezte be kezed?

PHAEDRA
Tudom, hogy kezemet semmi szenny nem borítja,
S adnák az istenek, hogy szívem lenne tiszta.

OINONÉ
De hát miféle rút vágyad van, kedvesem,
Hogy szíved így remeg, és nyugtod nincs sosem?

PHAEDRA

Többet ne követelj! Elég legyen ma ennyi.
Meghalok, s szégyenem meg nem tudhatja senki.

OINONÉ
Őrizd a szívtelen hallgatást sírodig
Szemed lefogni meg keress másvalakit.
Életed mécsese kialszik nemsokára,
Elsőnek mégis én megyek az alvilágba.
Van ám ezernyi út, mely oda elvezet,
Kínom megleli a legrövidebbeket.
Hát mikor hagytalak cserben, mondd, te kegyetlen?
Csecsemő-súlyodat itt érzem még kezemben!
Hazám, gyermekeim mind érted hagytam ott,
Lám, most hűségemért szép jutalmat kapok.

PHAEDRA
Mit remélsz, mire visz, ha ily erőszakos vagy?
Mihelyt megszólalok, meglátod, visszaborzadsz!

OINONÉ
De bármi lehet-e annál borzalmasabb,
Mintha szemem előtt emészted el magad!

PHAEDRA
Ha bűnöm megtudod, ha végzetem megérted,
Akkor is meghalok, s nem lesz kisebb a vétek.

OINONÉ
Szánd meg könnyeimet, érted hullt mindegyik,
Látod, átölelem most gyönge térdeid,
Oszlasd el asszonyom, elmémből mind a kételyt.

PHAEDRA
Te akartad. Kelj fel!

OINONÉ
Beszélj hát végre, kérlek!

PHAEDRA
Egek, mit mondjak, és hol is kezdjem el ezt?

OINONÉ
Ha kertelsz, riogatsz, csak tovább sértegetsz.

PHAEDRA
Ó, jaj, Vénusz dühe, ó jaj, végzetes átka
Szörnyű csapást hozott szerelmes, jó anyámra!

OINONÉ
Hagyjuk ezt, asszonyom, már örök csend borul
Az emlékére is, titkoljuk jámborul.

PHAEDRA
Ariadné hugom, partján távoli földnek,
Kedvesed otthagyott, és a szerelem ölt meg.

OINONÉ
Mondd, honnan hirtelen szeszélyes haragod?
Egész családodat sorra ostorozod…

PHAEDRA
Vénusz akarata, hogy az átkos családnak
Utolsó tagja, én legyek a leggaládabb.

OINONÉ
Szerelmes vagy?

PHAEDRA
Igen, már neve megborzongat.
Szeretem…

OINONÉ
Kit?

PHAEDRA
Tudod, fiát az amazonnak
Őt, akit haragom oly sokáig gyötört.

OINONÉ
Hippolytoszt? Egek!

PHAEDRA
Te nevezted meg őt!

OINONÉ
Igazságos egek! Szinte megfagy a vérem!
Jaj, kárhozott család! Jaj, a bűn! Jaj, a szégyen!
Bajt hozó utazás! Mért is hozott ide,
Az átokverte part átkos szirtjeire.

PHAEDRA
Régebbi ez a baj. Amikor nász kötötte
Aigeusz fiát és jómagamat össze,
Boldog voltam nagyon, nyugodt, elégedett.
Ám Athénban ez a gyilkos várt engemet.
Az arcom kipirult, majd elsápadt a jöttén,
Lelkemben zűrzavar kavargott, mint az örvény.
A szemem megvakult, szájam csak tátogott,
Testem jéggé fagyott, aztán lángra kapott.
Tudtam, hogy Vénusz ez, ki hatalmas erővel
Támad rám, véremet korbácsolja, felöklel.
Reméltem, könyörül rajtam, ha kérlelem,
Oltárt emeltem én, díszítve ékesen,
Minden órában új áldozat égett rajta:
Az égő hús talán eszemet visszaadja.
De mit ér a kenőcs, hol halálos a vész!
Szerelem ellen a tömjén édeskevés:
Mikor oltár kövén az istennőt imádtam,
Egyre Hippolitosz arcvonásait láttam,
S amit füstáldozat gomolygott szerteszét
Neki áldoztam én, bár titkoltam nevét
Kerültem őt magát, de szörnyű büntetésképp
Apja vonásain ismertem fel a képét.
Ekkor döntöttem úgy: legyőzöm önmagam,
S üldözni kezdtem őt nagy fondorlatosan.
Bálványomtól emígy próbáltam szabadulni,
Mint nyűgős mostoha, mindig csak őt szapulni,
Sürgettem szüntelen, távozzék mielőbb,
S apjától sikerült elszakítanom őt.
Elment hát, Oinoné, s bizony fellélegeztem,
Ártatlan napjaim teltek mind csendesebben.
Fájdalmam rejtve volt, férjem kedve szerint
Neveltem végzetes nászunk gyümölcseit.
De ha végzet sodor, mit ér az óvatosság!
E földre jó uram saját maga hozott át,
S itt ellenségemet, kit én kergettem el,
Megláttam, s felszakadt be sem forrott sebem.
Már nem az ereim mélyén lobog a tűz, nem:
Vénusz tombol, az ő zsákmánya lett belőlem.
Bűnömtől így tehát jogosan rettegek,
Utálom e tüzet, s gyűlölöm létemet.
Jobb már, ha meghalok, s nevem nem mocskolom be
Pokoli lángomat eltemetem a földbe.
Imént ellágyított a sírás, unszolás,
Vallottam, és nem is bánom a vallomást.
Mindjárt itt a halál, tiszteld hát közeledtét,
S ne vádolj jogtalan, ne tégy rám terheket még.
Kihűlő létemet vissza ne csalogasd,
Ne éleszd már tovább, hagyd szétfoszlani azt!

---