KHUWER LÉDZSESZ ELKHÉJPESZTŐ!

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák

Kövér Lajos gyönyörű. Mármint nem a maga testi valójában, hiszen olyan kövér, hogy mozdulni sem tud, naponta elképesztő mennyiségű tejet, veknit, párizsit zabál meg, igazából mást nem is csinál; és csak segítséggel képes egyáltalán megmozdulni vagy felöltözni, fókabébi méretű lábai vannak, és minden kerékpár összetörik alatta (legalábbis a könyv elején). Egyenesen gusztustalan. De Kövér Lajos lelke gyermekien ártatlan és szabad; „jó fej”. Melegszívű, barátságos, kedves, micimackósan az együgyűségig naiv és jólelkű. Egyenesen szeretnivaló. A könyv során barátja, Sovány Laci saját önkéntes szociális munkájának köszönhetően (tudniillik ő emelgeti, eteti, öltözteti Lajost, takarít, bevásárol neki) megizmosodik, és világbajnok súlyemelővé válik; megrendeznek egy nemzetközi versenyt, majd egy világbajnokságot; egy Amerikába szakadt hazánkfia menedzser jól átveri őket, csődbe mennek -, de végül minden jó, ha. Közben Lajosnak új triciklije és barátai lesznek: súlyemelők, kisiparosok, az egész LEPOKE, Felle Kálmán kőműves, Karcsi bácsi autószerelő, Seprő János nyugdíjas portás és biztonsági őr. A történések helyszíne, a Kövér Lajos utca fokozatosan benépesül, otthonossá válik, és mert megfordul benne a nagyvilág, személyes ismerősünkké lesz Frenki Blekkendekker, Amerika bálványa, Oleg Habarov bolgár erőemelő és Sükür Halkereki török hazafi súlyemelő. A zárófejezetben mindannyiuk közös összefogásaként lesz Kövér Lajosnak és Sovány Lacinak új, saját háza.
Lackfi János Kövér Lajos színre lép című gyerekregénye a mesélés, mesemondás legrégibb hagyományait eleveníti fel. A budapesti, zuglói utcában zajló eseményekben nincsen semmi csodálatos, varázslatos (legalábbis a szó szoros értelmében), a történések azonban mesébe illően mindig jól alakulnak. És mesébe illő az a miliő, amelyben Lajos és barátai csetlenek-botlanak; a maguk tisztaságában egy már-már meseszerű ártatlanság édeni állapotát reprezentálják. A barátság, összefogás, bajtársiasság, segítőkészség, szerénység mind olyan erények, amelyek így, halmozottan, és a negatív attribútumok abszolút hiányában nagyon is irreálisnak, mindenképpen nem e világinak tűnnek. Mert a Kövér Lajos utca és vidéke amúgy teljesen hétköznapi és ismerős: tömve van óriásplakátokkal, fogpasztahirdetésekkel, a Miszter Phéntek (ő az ámerikás kamumenedzser) személyével megjelenő aránytalan és irdatlan mennyiségű PR-kütyükkel. És ugyanakkor kellően szociálisan érzékeny a Kövér Lajosban megbúvó realizmus is: a kizárólag párizsin dagadó főhőstől kezdve a nyugdíjból tengődő portás bácsin meg a létfenntartás szélén billegő autószerelőn át a csökkent munkaképességűvé vált, így kötögető kőművesekig és kedélytelen, százéves lekvárokat rakosgató öreg nénikig mindenki felvonul a könyvben. Az élet- és izzadságszagú realista háttér előtt azonban kedves és derűs mindenki. És az meg egyenesen bámulatos, ahogyan a (Karcsi bácsi udvarában, majd szinte mindenhol) megjelenő fehér lovak (a fehér lovak minden szimbolikus terheltségével) ide-oda poroszkálnak, legelésznek valós és szürreális határán, az éppen még megtörténhető és a már nem hihető létmóduszai közé emelve az egész történetet. A realista, konkrét tárgyi valóság által generált ismerősség, otthonosság érzete így kiegészül a (többnyire) behemót, felnőtt szereplők gyermekien naiv cselekedetei, bumfordi groteszksége miatt megteremtődő mesei meglepődéssel és felszabadultsággal, ebből adódóan pedig a boldog, jó befejeződés bizton tudása miatti örömmel.
Kövér Lajos szövegében, képzavar ide vagy oda, jólesően lehet lubickolni. Lackfi János lendületesen és egyenletes szinten mesél, nem fárad el, és nem válik unalmassá (na jó, az alliterációval szórakozó szójátéksziporka fogkrémreklámok zavaróak, ki is lógnak rendesen a szövegből – lásd a fehér lovakat), és nem is didaktikus, csak annyira, amennyi még észrevehetetlen. Az epizódokból építkező szerkezet feszes tempót tesz lehetővé, melynek megvan az az előnye is, hogy a fináléban össze lehet hozni minden szereplőt egy nagy összeborulásra, meghajlásra. A szerző régi-új prózapoétikai eljárásként folyamatosan jelen van a szövegben, kiszól, kérdez, feladatot ad az olvasónak, így nemcsak az elbeszélt tények közelségét teremti meg, hanem a fikciószerűség folyamatos sugallásával preferált olvasói magatartásként játéktevékenységet hív életre: a hitetlenség felfüggesztése helyett „a hiszékenység játékos színlelését”. A valamikori szóbeli mesemondásnál jelen levő mesemondó alakja így képes, pontosabban csak így képes az írott szövegben megjelenni. Az ily módon személyesen érintett olvasó vagy mesét hallgató gyerek pedig nemcsak kész, érinthetetlen, elérhetetlen szövegtárgyat, hanem alakítható világot, vele együttdolgozó jelen levő szerzőt ismer meg. Lackfi közelsége, a fikció folyamatos megerősítése éppen a történések valószerűsége miatt is különösen fontos. Ugyanakkor az események követésével párhuzamosan a mondás, a dikció aktusára is ráirányítja a figyelmet.
A mondás, mesélés, szófűzés szépsége elsősorban az egyszerűségben, közvetlenségben, a finoman magyarázó élőbeszédben rejlik. Másodsorban pedig az ismétlések, a vissza-visszaköszönő szószerkezetek, mondatok teremtenek sajátos hangulatot, a sodró események ellentételezéseként líraian lassítják, finomítják a szöveget, olyan ritmust adva neki, „melynek ütemére süvít a szél és tapsolnak a lombok, kering a vér minden teremtette, eleven lényben és a nedv a fákban, pörögnek egymás körül a parányi atommagok és keringőznek a távoli csillagok”. Gyerekkönyvről lévén szó a humor elsődleges kelléke a szövegnek, és Lackfi nem gúnyol, nem cikiz, egész egyszerűen vicceseket mesél. Jók a nevek, Sovány Laci Ideg Béla nevű főnökétől kezdve a személytelenségük miatt egy névre elkeresztelt, tulajdonképpen három Kenibenideniig, és Miszter Phéntek angol-magyar hadoválása is kimondottan szórakoztató. S hogy mi a LEPOKE? Nem árulom el, de nem LEpukkant POéták KEnyere, annál sokkal színesebb, valami verigúd.

Élet és irodalom, 2007 november 16.