KÖLTŐ EJTŐERNYŐVEL
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
KÖLTŐ, HÁTÁN „EJTŐERNYŐVEL”
Beszélgetés Lackfi Jánossal és családjával
Ahogy végigmegy az egyetem auláján, diáknak nézhetné bárki. Lackfi János idestova tíz éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem francia tanszékének tanára, de magyar irodalmat, világirodalmat és „kreatív írást”, vagyis szépírás-mesterséget is tanít. Harmincöt éves csupán, gazdag életút, szépen ívelő pálya áll mögötte mégis, s egy nagycsalád. Júlia, a felesége, s öt gyerek: Simon, Margit, Dorottya, Johanna, Ágnes.
— Tizenhat évesen kezdtél el publikálni – gimnazistaként előfordul ilyesmi az emberrel. De amikor megjelent az első köteted, akkor is egyetemista voltál még. Mikor érezted meg azt, hogy a versírás komoly, életre szóló játék?
Lackfi János: — Szüleim, Oláh János és Mezey Katalin, mindketten írók, költők. Nagy illúzióim nem voltak hát az irodalmi pályával kapcsolatosan. Tudtam, hogy “csak” költészetből nem lehet megélni, igyekeztem tehát minél többféle, irodalomhoz minél közelebbi foglalatosságot keresni, melyek egyenként szintén rosszul fizetettek, de együtt adnak valamelyes “létbiztonságot”. Korán elkezdtem sokféle műfajban alkotni. Úgy képzeltem a költőséget, mint a motoros kamasz az autószerelői szakmát: melós dolog, de megéri, mert a gép közelében lehet az ember.
— Hét verseskötet, három gyerekvers-kötet, három dráma, két kisregény, tizennyolc műfordításkötet s a számtalan irodalmi díj, nyertes ösztöndíj és pályázat mellett a József Attila-díj is fémjelzi költői munkásságodat. Verseid, novelláid folyamatosan jelennek meg a rangos irodalmi lapokban, oktatsz az egyetemen, folyóiratot szerkesztesz, felolvasásokat-, irodalmi esteket-, rendhagyó irodalomórákat szervezel, s kit tudja még mi mindent csinálsz. Miért? Mit akarsz, mit tudsz megmutatni magadból ezzel a sokféle tevékenységgel? Mi az, ami hajt?
Lackfi János: — Az irodalom számomra életforma, az életből táplálkozik. Ezért örülök, amikor (személyesen vagy tanítványaim révén) sikerül gyűjtenem egy-egy efféle hexametert a “szabad természetben”: “közvetitést hallottak a Berlini Filharmónia nagyterméből” vagy “ÁFÁ-s számla-igényét kérjük, előre jelezze”, esetleg “jegykezelés megtörténtét a piros fény jelzi”. Az irodalom viszont életünk meghosszabbítása, utaztat időben-térben századokon és földrészeken odábbra, vagy éppen csak a szomszédba, az ott lakó író fejébe, ahol még sose jártunk. Ha már ez a tágasság-élmény kijutott nekem, kutyakötelességem minden módon továbbadni: tanítani, fordítani, ismertetni, kerekasztalt vezetni, felolvasni, kommentálni magyarul, franciául, berberül, amíg csak bírja.
— Honnan az energia? Hogyan tudsz regenerálódni?
Lackfi János: — Hatalmas erőt ad, hogy feleségemmel, Julival igazi kétfejű-négylábú lény vagyunk, lassan nem is tudjuk eldönteni, melyik emlék kié, kivel mi történt pontosan, mindketten a másik életét is éljük. A gyerekek pedig nemcsak fényelnyelők, de fényvisszaverők is: más formában, de visszasugározzák a bennük lekötött energiáinkat. És persze ha hite van az embernek, abból merítheti a legtöbb bizakodást, hiszen amúgy kétségbeesésről kétségbeesésre vonszolja csak magát. Relatíve sikeres alkotó vagyok, de ez nem föltétlen jelenti, hogy a holnap bármi módon be lenne biztosítva. Nagyon kell hát a hálaadás és a ráhagyatkozás. Egy francia pap írta, hogy a Gondviselés hátunkra kötött ejtőernyő, létezését csak az tapasztalja meg, aki kinyitja. Igyekszem kitartóan ráncigálni a zsinórt, és bízni, hogy ha olykor nem nyílik, majd csak ott terem alattam (alattunk) csodamód egy szénakazal vagy egy úszómedence.
— János rengeteg feladatot vállal, mennyire tud, képes részt venni a gyerekek gondozásában, nevelésében?
Lackfi János: — Sokszor érzi az ember, hogy kevés, amit tenni tud, bár a háztartásban is igyekszem besegíteni: barkácsolok, polcokat, konyhaszekrényt, lambériát készítek, időnként főzök, teregetek, mosogatok akár. Az anyaggal való szerves kapcsolat nélkül szerintem szellemi ember is nagyon nehezen lehet valaki. A gyerekeknek persze Juli az “anyaországa”, de igyekszem én is jó hátországot, menedéket biztosítani. Erre különösen alkalmasak az ünnepvárások, a Nagyböjt, az Ádvent, ilyenkor valahogy töményebbek az együttlétek, a készülések.
Bárdos Júlia: — Nagyon sokat jelent, hogy Jani munkájának jó részét itthon tudja végezni, és segítségért esetleg hozzá is lehet fordulni (legalább a magyar-leckét szakértő ellenőrzi ilyenkor!). A gyerekekkel hol többet, hol kevesebbet tud foglalkozni, ez hullámzó, manapság minden édesapának komoly erőfeszítűést jelent, hogy az apaságot ugyanolyan fontosságú hivatásként élje meg, mint egyéb kötelességeit. Épp az imént győztem meg, hogy Mikulás estéjén (amelyet itthon, gyertyafényes vacsorával szoktunk ünnepelni) ne másoknak olvasson fel egy irodalmi esten, inkább hadd élvezzük mi a társaságát.
– Öt gyerekről gondot viselni önmagában rengeteg törődést, gondoskodást, s nem utolsó sorban szeretetet köt le. Hogyan, mikor tudtok egymásra is figyelni?
Lackfi János: — Mint sok keresztény család, egy ideig mi is azt hittük, majd szépen foglalkozunk a gyerekekkel, a munkával, a háztartással, a házasság, az meg csak megy magától, benzin se kell neki. Aztán rájöttünk, hogy a trafó vagy a dinamó a családban a házastársak meg-megújuló, egyre mélyülő testi-lelki egysége. Mondják, a szerelem elmúlik idővel, s marad valami más, de ez a “maradék” szerintem több, mélyebb, mámorosabb, mint amit tejfelesszájúakként annak idején egyáltalán el tudtunk képzelni (Juli tizennyolc-, én húszéves voltam, mikor összeházasodtunk). Mintha lépcsőkön haladna felfelé az ember, s amikor azt hiszi, már mindent tud a másikról, nyílik egy újabb forduló, egy újabb elképesztő függőkert, az egyesülésnek újabb, még szédítőbb formája.
Bárdos Júlia: — A házastársaknak nagyon tudatosan terveznie kell a párkapcsolatuk “ápolására” fordított időt. Mi kitűztük magunknak, hogy hetente legalább egy estét kettesben töltünk. Ha ezt az ember nem köti le előre, biztos, hogy a naptárban nem marad szabad este. Ritka tünemény, ha ez az együttlét délelőtt van, mert olyankor az ember frissebb és jobb kedvű, de persze az estéknek is megvan a maga hangulata. Az anyai ösztön nagyon erős, sokunk férje ezért könnyen háttérbe szorul, nem érzi, hogy milyen fontos helyet foglal el felesége szívében. Mindig arra törekszem, hogy Jani érezze, ő áll az abszolút első helyen. Néha el kell tudni szakadni a nyafogó gyerekektől, akik mindenhová velünk akarnának jönni (azért igyekszünk nekik párhuzamosan valami szórakoztató programot kitalálni), hiszen az ő boldogságuk és biztonságérzetük alapja is a szülők bensőséges szeretetkapcsolata.
— Egyik kedves Lackfi-versem az Érintkezési pontok. A reggeli hajtás, a feszültség, a félreértések terhének súlya, s az végül a feloldozás ismerős valamennyiőnknek. De neked Juli, egészen másként az. Milyen érzés versként visszaolvasni egy családi konfliktushelyzetet? Hogyan lehet, hogyan tudod kezelni, hogy egy olyan ember mellett élsz, akibe sok százan, ezren belelátnak?
Bárdos Júlia: — Hát sokszor nem igazán jó érzés. Tizenöt év házasság alatt sokat edződtem, de így is vannak “cenzúrázott” versek, amelyeket nem engedek megjelentetni. Volt már rá példa, hogy Jani titokban publikált olyasmit, amiről előre tudta, hogy “betiltanám”, és a falunkbeli piacon ismerősök dörgölték az orrom alá, mondván: “nahát, ezt igazán nem is gondoltuk volna rólatok. Nagyon érdekes vers!”. Rosszul esett, mert az ember életének vannak intim részletei, amelyeket nem szeretne “kiteregetni” mások, sokak előtt. Jani váltig állítja, hogy az ott, a versben már nem én vagyok. Előfordulhat, hogy tényleg nem, mégis mindenki rögtön rám gondol. Az viszont jó, ha, mint az általad említett versben is, közös életünkből kiindulva sikerül valami általános emberit megfogalmaznia és feloldania. Más részről jó érzés évek elteltével afféle verses családi naplóként újraolvasni egyes korábbi eseményeket. Más költők műveit ilyen szemmel nézve rá kellett jönnöm, hogy az író-családok sorsa ez: mások még kegyetlenebbül elbántak-elbánnak szeretteikkel. Janival legalább lehet tárgyalni. (Olykor egész kompromisszum-képes.)
– János, édesanyád egyszer elmesélte, hogy kisgyermekkorában a bátyja Arany Jánost olvasott fel neki, amikor beteg volt. Örülnék, ha beszélnél arról, hogyan lehet az irodalom szeretetét több generáción átörökíteni. Te mit kaptál, mit hoztál otthonról, s hogyan működnek ezek a dolgok a ti gyerekeiteknél?
Lackfi János: — Weöres gyerekversei gyerekkori, elalvás előtti élményként égtek belém, s persze nem volt szokatlan, hogy édesapám “csak úgy” a “könyvvel tapétázott” falhoz lépett, leemelt egy kötetet, és félhangosan olvasni kezdett valamit, magyarul vagy angolul. Nem performansz volt ez, hanem afféle kóstoló. Elalvás előtt régebben sokszor mondogattam én is verseket gyerekeimnek. De persze a szójáték-gyártás, köznapi szövegek ritmizálása “mindennapi kenyerünk” még akkor is, ha némely szófacsarásaim hallatán a nagylányoktól már rendszeresen kijár nekem a “jaaaj, apaaa!” közfelkiáltás.
Bárdos Júlia: — Gyerekkoromban sokat olvastam én is, de könyveimet leginkább aszerint válogattam, mennyi és milyen állatszereplő található bennük (minimum egy kutya…). Szüleim tudták ezt, és gyerekkori könyvtáramba sikerült így is rengeteg értékes művet beilleszteniük. Jó látni, hogy ezeket gyerekeim is élvezik. Az esti mesélést nagyon fontosnak érzem, csak azt nehéz megoldani, hogy a különböző korosztályokat egyaránt lekötő történetet találjunk. Mostanában kénytelen voltam külön “csapatra” bontani kicsiket és nagyokat, és felváltva olvasni nekik este. Illetve a nagyoknál már fontosabb, hogy az általuk olvasott könyvekről beszélgetve segítsük azok megemésztését. Napközben ha alkalom adódik rá, egy-egy gyereknek külön is olvasok valamit, ami kifejezetten őt érdekli, mert ez a fajta intim kapcsolat nagyon erős szál az ember életében. A gyerekek inkább érzelmi, mint értelmi lények, azon igyekszem hát, hogy az olvasáshoz jó hangulatú együttlét élménye kapcsolódjék. Az ilyesmit sokkal jobban megjegyzik (sokszor évek múlva is felemlegetik), mint akár magát a könyvet. Annyi bizonyosan megmarad bennük, hogy olvasni jó.
— Mit, hogyan olvasnak a Lackfi-gyerekek?
Lackfi János: — Tizenegy éves Margitom azt mondja, ő ugyan még nem ült repülőn, de ha úgy vesszük, a könyvek segítségével már nagyon sokat repült. A Narniát például azért szereti, mert az állatok beszélnek benne, márpedig ő nagyon szívesen szóba elegyedne az állatokkal, lovakkal, kutyákkal, macskákkal, érdekelné, mit mondanak, hiszen sokszor jobban érzi magát velük, mint a korabeli gyerekekkel. A könyvekben lányom szerint az a jó, hogy minden szereplőt meg lehet érteni, mindegyiknek a nézőpontja átélhető, ami az életben azért kemény dió, hiszen “ha valaki ott áll velem szemben, és éppen veszekszünk vagy kiutáljuk egymást”, akkor bizony csak a saját helyzetét éli át az ember, és nem a másikét. Tizennégy éves Simon fiam már túl van az ismerkedési szakaszon, kifejezett marathonista: az elmúlt nyáron több mint 4100 oldalt abszolvált, leginkább Verne műveit, meg persze a Gyűrűk urát, néhány indiános könyvet és pár Rejtő Jenőt. Csalódás még nemigen érte, bár a Nagy Indiánkönyv egyik részében, mikor élve megskalpolják az egyik szerencsétlen figurát, kicsit túlságosan beleélte magát a helyzetbe. Kedvenc szereplője persze Csingacsguk volt, aki egy letört ágból, egy alig látható lábnyomból tudja, ki járt az ösvényen: ezt a képességet mindenképpen irigyli tőle. A kicsik látják a könyvbe temetkezett, éjszaka olvasólámpánál virrasztó nagyokat, és ez bizony húzóerő. Egyenlőre nehézkesen, de kezdenek már ők is rákapni a tananyagon kívüli olvasásra. A négyéves Ágnes pedig, aki még csak szagolja a betűket, nos, ő a divatot követve megpróbál nagyon tudományosan úgy tenni, mint aki olvas.
— Apát is olvassák?
Lackfi János: — Ők az első bírálati szűrő, különösen szeretik a Bögre család című kötetet, amely róluk, rólunk szól, afféle játékos-verses köznapi kalandregényke. Persze rendszeres énkultuszt nem űzök otthon. Akkor már inkább másoktól idézgetek.
– A Buta felnőtt című gyermekversköteted 2004-ben elnyerte az „Év gyermekkönyve díjat”. Hogyan fogadtátok ezt, gyerekek?
Lackfi Margit: — Örültem, és büszke voltam apára. Ott voltunk mind a díjkiosztón. Utána én olvastam fel az egyik verset a tévében. Nem nagyon tudok választani a könyvből, szinte minden versét szeretem. A Bögre család talán még jobban tetszik, mert csak rólunk szóló versek vannak benne, és azok olyan “igazik”. És visszaemlékezhetek a vers alapján arra, amikor kicsik voltunk. A rajzok, a versek, az egész színesebb.
– Milyen egy író-költő gyerekének lenni?
Lackfi Simon: — Furcsa volt, amikor egyszer apa eljött “rendhagyó irodalomórát” tartani az osztályunkba. Kicsit izgultam, hogy a többieknek tetszik-e majd: mintha nekem kellene felelnem. A legjobban annak örültem, hogy az osztálytársaim azt mondták, apa tartotta a legjobb órát az egész Nyílt Napon. Mindenesetre érdekesebb volt, mint egy magyar óra, mert nekünk szólt, nem a “bemagolnivalókról”. Amikor meg egyszer este nagyon fájt a fejem, és még hátra volt a magyar leckém, azt se tudtam, hogyan csinálom majd meg. Végül apa diktálta le tíz mondatban Zrínyi halálát, ez nagyon jól esett. (Csak a tanár úr nehogy olvassa ezt a cikket!) Persze máskor azért magam írom a leckémet.
Képmás Magazin