Kossuth Mihály témája
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Válogatás (versgyár)
„Válságot éreztem az életemben. Nincs benne rend kívül és belül. Fürödtem, tele kádban, forró vízben. Most fűrészeltem le, és tettem fel a plusz polcokat a spájzba, terjeszkedve a plafon felé. Eltűnt, eldugott befőttek kerültek elő. Különös rend és fény tündökölt a fürdőszoba csempefalán, mint eddig sosem. Ideje volna letörleszteni adósságaimat. Tudom, módszeresen letörleszthető. Fellélegeztem. Illett ehhez ez a színeváltozás a csempefalon. Kiszálltam a kádból. Csípős vízcseppek csorogtak le bőrömön. Magammal szemben álltam a tükörben. Hátam mögött a csempe szem magasságban futó zöld és világosbarna csíkja beleolvasztotta arcom a falba: szemem zöld és alatta az árkok pont ilyen barnák. A tükörben láttam, hogy én vagyok Lackfi János. Egyszerűen hasonlítok rá. Ugyanarról beszélünk, ugyanazt látjuk. Jelekre figyelünk, és szavakkal próbáljuk felemelni a jelölt pillanatot: a valóságot. Így próbáljuk magunkat pillanat-szilánkonként átlopni, átemelni, átmenteni a mennybe (sokszorozni magunk odafent). Előbb arra gondoltam, hogy ezt a zöld-barna jelenséget kicsiszoltatom a versgyárban. Majd azt: mit szórakozunk mi itten!? Lerombolt valóságom cserepein taposok, lám e darabja milyen érdekes, te, János nem emelnéd fel, nem néznéd meg mi ez az én egykori repesz-szerepem, cserép-csillagom? De ő nem tudja, és én sem tudtam eddig, hogy a szilánkokat rakosgatva és felemelve ugyanazt a valóságot építjük, és egyedül lehetetlen kirakni azt amit ellenben lehetséges, ha megállunk a tükör előtt és látjuk magunkat beleolvadni abba, amit építünk, de rejtőzködni nem lehet, mert előkerülnek az elásott befőttek a polcok mélyéről Nekem is az egész kell. Le kell törleszteni módszeresen az adósságom.”
Nemes Nagy Ágnes emlegeti, milyen idétlenül billeg magyar költő trocheusban, miközben a jambust szinte anyanyelvi szinten beszéljük. Hát most az identitás-billegést szerettem volna a Verlaine receptje szerinti „impair” vagyis páratlan szótagú sor fonák formájával érzékeltetni. Ennek lényege, hogy nem a jambikus végű sor a páros, pedig az lenne a logikus (tadám-tadám-tadám… stb.). Kifordul az egész, valahogy így: táda-táda-táda-táda, stb. Beletelt egy időbe máskülönben, míg teljesen sikerült átélnem, milyen lenne, ha a tükörből egy szép napon Lackfi János nézne vissza rám…
PÁRÁS TÜKÖR
Kádban ringok most elégedetten,
Osztályrészem művi tisztulás,
Feltartóztattam az épületben
Araszoló, biztos pusztulást.
Szent György gyanánt győztem le a sárkányt,
Felszerelve kamrapolcokat,
A romlásnak íme ellenállván,
Amely nem kádvízbe fojtogat.
Véget ér a magzat-ringatózás,
Bálna-testem ím felszínre jött,
Bőrömön lefelé indult mókás
Viszketéssel számos hangya-csöpp.
Párás tükrön tisztogattam arcnyi
Helyet, saját arcom jött elő,
Ám csak másik arcnak helyet adni,
Átformálta mélyről jött erő.
Nem más arc ez! Én vagyok, ki volna?
Lackfi János lettem, akinek
Szövegablakain áthajolva
Nézem önnön tükörképemet.
Pontosabban verséből kinézve
Szemlélem a kamrapolcokat,
És rálátok a polcon át a versre,
Ki s be járok, sárkány, ló, lovag
Szerepét egymással felcserélem.
És a kompótnak eltett idő
Meghúzódva rejtett kamramélyen
Polcgyártáskor bukkan majd elő.
S újraindul alkatok cseréje,
Önmagamból önmagamon át
Merülök a vers kádnyi terébe,
Mely tükörként elnyel s kibocsát.