KREATÍV ÍRÁS

Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: CSAK ÚSZÓKNAK! (2012)

Elöljáróban hadd szögezzem le: a „kreatív írás” tanítása nem pusztán a „fentebb stíl”, az ápolt fogalmazás, a kimunkált irály elsajátíttatását segíti. Oktatásának természetesen lehet, s kell is hogy legyen ilyen „mellékhatása”, ám az elsődleges cél az „artisztikus írás”, a vers- és próza-alkotás szakmai részével való megismerkedés.

Történeti összefoglalás
A nyelvvel való művészi igényű bánásnak Magyarországon nemhogy tudományosan átgondolt struktúrájú képzése, de egyáltalán semmiféle iskolája nem létezett. Van rajzszakkör, fotóklub, kézműves tábor, ahol ki-ki megismerkedhet bizonyos alapvető művészi-kézművesi eljárásokkal, ám az irodalomnak még csak iskolán kívüli, szabadidős képzése sem megoldott. Minden más művészeti ágnak, a zenétől a filmig, a színművészettől a képzőművészetig, a zeneművészettől a táncig ívelően van felsőfokú oktatása, e diszciplínák területén diploma szerezhető. Külföldön a zenei mesterkurzus-rendszerhez hasonlóan nagy hagyománya van az írásoktatásnak, francia nyelvterületen Atelier d’écriture-ök, angol nyelvterületen kifejezetten egyetemekhez kötődő Creative writing szemináriumok révén biztosított a nyelvi kifejezés elsajátításának lehetősége. Az Egyesült Államokban a tízes, az egykori Szovjetunióban a harmincas évektől léteztek íróiskolák, de a francia struktúra is idestova harminc-negyven éve működik.
A második világháborúig Magyarországon is létezett a szépírásnak iskolája: egy átlagos gimnazista természetesen fejezte ki magát klasszikus formákban, esetenként görögül, latinul is. Ez a hagyomány a felvilágosodás, de legfeljebb a nemzeti romantika koráig követte az irodalmi formavilág alakulását, vagyis nem volt szinkronban saját korával, kétségtelen azonban, hogy így is remek alapozást nyújtott a modernista törekvéseknek (elég a Nyugat költőire és a híres Négyesy-szemináriumra gondolnunk).
Azóta ez a tradíció elenyészett, az irodalom kifejezéskészlete viszont a huszadik század során jelentősen bővült. Fontos kiemelnünk, hogy a művészetben a modernista törekvések térnyerésével bekövetkezett változások során új, fontos szakmai eljárások sokasága jelent meg, s ezeket rendszerbe foglaltan kell tanítani. A téma ilyen, „gyártás-szempontú” oktatása bármely irodalom iránt érdeklődőnek is hasznára válhat.
A kreatív írás oktatására országszerte hatalmas az igény. Talán soha ennyi fiatal nem rugaszkodott neki az írásnak, s talán soha nem voltak még ennyire tájékozatlanok a kortárs irodalmi megszólalás lehetőségei felől. A legtöbb irodalomtanár is szívesen venne olyan posztgraduális képzést, amely segíti őket eligazodni a kortárs irodalom dzsungelében, és a gimnáziumi tehetséggondozásban. Egyelőre álljon itt néhány alapelv és a kreatív írás tanításához akár normál gimnáziumi órákon is felhasználható, gyakorlati tipp.

Négy alapirány
A kreatív írás tanulása folyamán elsődleges fontosságú magának az írásnak gyakorlása, ám az oktatás tapasztalatom szerint akkor vezet igazán eredményre, ha ehhez még három fontos stúdium társul. Első a kortárs magyar és külföldi irodalom minél jobb ismerete, az élő művekkel való folytonos kapcsolattartás. Második kortárs és klasszikus, illetve modern klasszikus irodalmi műveknek kifejezetten írástechnikai szempontú olvasása, figyelve az olvasó befolyásolásának, a figyelem irányításának szakmai trükkjeire. Harmadik pedig a világra való nyitottság, az írásra kiválasztandó téma iránti alkotói figyelem kialakítása. E négy tevékenységet célszerű párhuzamosan művelni, hiszen egymásból táplálkoznak: az olvasott művekben alkalmazott technikákat akkor értjük meg igazán, ha magunk is próbáljuk felhasználni őket, ugyanígy a tárgyakra, emberekre irányuló koncentrált figyelem is akkor nyeri el értelmét, ha a látottakat megpróbáljuk megfogalmazni.

A „hangzódoboz”
A ma megszülető verssor vagy prózamondat nem légüres térben hangzik el. Egy hegedű megszólaltatásakor szükség van a kiáramló hangtól rezgésbe jövő levegőre. Ugyanígy a mai irodalmi megszólaláshoz is nélkülözhetetlen a közeg, a kortárs irodalom minél értőbb olvasása.
Amikor Ádám először azt mondta Évának: „Szeretlek!”, ez forradalmian új közlés volt, hiszen addig még nem hangzott el. Mára ez a tartalom is számtalan formában megfogalmazásra került, célunk tehát minél többet megismerni, hogy tisztában legyünk az általunk leírt szavak helyiértékével. Ellenérvként a kezdő olvasó általában a szövegek „érthetetlenségét” hozza fel, ez azonban nem egyéb babonánál. Egyrészt a mai irodalomban nagyon sok a „hagyományosan” is érthető, ugyanakkor esztétikailag is értékes alkotás, a „történetcentrikus” próza és a „formában írott” vers, csak némi türelemmel meg kell őket keresni. Másfelől pedig némely első olvasásra „bonyolultnak”, érthetetlennek vélt művek mintegy varázsütésre megnyílnak, mihelyt a megfelelő olvasási technikával közelítünk hozzájuk.
A magyar és magyarra fordított irodalom folyóiratokban él és lélegzik, ajánlott tehát havonta-kéthavonta átfutni a minden nagyobb könyvtárban megtalálható periodikákat (Alföld, Forrás, Holmi, Jelenkor, Kalligram, Kortárs, Korunk, Liget, Magyar Napló, Műhely, Nagyvilág, stb.). Nem kell mindent szeretnünk, de érdemes szakmai szempontból sok mindent megvizsgálnunk. Szükséges tudni, hogy a folyóiratban megjelenő alkotások egy része nem jó mű, mindenképpen szelektálnunk kell tehát. Minél rendszeresebben olvassuk viszont a lapokat, annál biztosabban tudhatjuk, mire számítsunk, miből tanulhatunk-taníthatunk. Ráadásul szert tehetünk kedvencekre, akiknek aztán köteteit is haszonnal forgathatjuk. A diákok pedig feladatul kaphatják a tanár által „előzsürizett” művek, műrészletek közül általuk kiválasztott mű bemutatását, írói szempontú elemzését.

Nyitott olvasás
Ha valaki művelt olvasó, még nem okvetlenül tud írni: egy műértő felismeri az empire és a koloniál stílust, de nem feltétlenül képes összeütni egy valamirevaló sámlit. Úgyhogy mindenképp újra kell értelmeznünk „nyitott szemmel” régebbi olvasmányainkat, keresni kell a megcsináltság mikéntjét akár jól ismert, bevett alkotásokban is. A költői eszközök puszta leltározása („tankérem, a versben van ötven metafora, huszonegy alliteráció és ötven jancsiszeg”) nincs segítségünkre a mesterségbeli fortélyok ellesésében.
Aranytól A walesi bárdok nem azért íródott jambusban, mert a költő cifrázni akarta, hanem mert ez a rövid-hosszú lüktetés képes visszaadni a lódobogás ritmusát, később a bárdok énekét, a tűz ropogását, illetve a versvégen az álmatlan király szívdobogását. A sorok viszont azért kezdődnek többnyire lomha spondeusszal, mert az egyöntetű jambus túl szabályos, peckes, katonás ehhez a tragikus témához, és a fent említett zörejek szabálytalanságát is jobban érzékelteti ez a megtörő lendület. Aritmikus, szilaj anapesztusok ott tarkítják a költeményt, ahol szokatlan bőségről van szó, mely „nem fér be” a sorok rendjébe („vadat és halat…”), vagy ahol a düh elragadja Edvárdot, s benne minden mértéken, a versmértéken is túlhabzik az indulat („Ti urak, ti urak”), illetve ahol a téboly túllép a normális léptéken („Ha! ha! mi zúg…). Vagyis azok a bizonyos költői eszközök nem díszítések, cifrázatok, csingilingik a sorokban, hanem csavarok, eresztékek, melyek nélkül a szerkezet összeomlana.
Vonatkozik ez a szándékos költői „hibákra”, normáktól való eltérésre is. Megint csak Arany a Toldi előhangjában azt írja hőséről: „Minden dolgát szemfényvesztésnek hinnétek”. Szemmel látható, hogy az amúgy virtuóz formaművész Arany itt még a híres felező tizenkettest is „elrontja”, s a „szemfényvesztés” szó átnyúlik a metszeten. Összetett szóról lévén ugyan kisebb bűn ez, mint lenne amúgy, ám feltételezhetjük-e, hogy a sorfajtát ezerszámra hiba nélkül „legyártó” költő ne tudta volna kiköszörülni a csorbát? A feladvány kis formaérzékkel két perc alatt megoldható: „Minden dolgát hinnénk csak szemfényvesztésnek”. Miért nem írta a szerző ezt vagy valami hasonlót? Ekkor jövünk rá, a metszet kettévágta összetett szó egyik tagja, a „vesztés” tulajdonképpen az egész költemény programját megadja. Valamit elvesztettünk, valami hatalmasat és egységeset, alkalmasint Toldit, a Toldikat, a régi, igazabb időket, a becsületet, az régi nagy legendákat, a hőskölteményeket és valami ősi tudást: sok-sok olyasmit, ami bele se szorítható, bele se fér mégoly veretes formáink, köznapjaink keretébe. A megfelelően alkalmazott formabontás éppúgy költői megoldás, mint a forma megtartása.
Prózában is éppilyen jelentőséggel bírnak a nézőpont- és idősíkváltások, a motívum-átúsztatások, cselekménybeli késleltetések, a különböző irodalmon kívüli stílusrétegek időnkénti használata vagy éppen a történet fokozatos adagolása. Ha komolyan vesszük Hemingway bonmot-ját, miszerint egy jó novella csupán a jéghegy csúcsa, a történet többi részét elrejti a mélység, akkor a prózai mű hiányainak, elhallgatásainak, a le nem írt vagy kihúzott mozzanatoknak feltérképezése is éppilyen tanulságos.

Lelki-szellemi hangoltság
Az írói-költői érzékenység nem szirupos elérzékenyülést jelent a természet szépségei és gyengéd női arcok láttán, hanem szüntelen megfeszített figyelmet, melynek révén fel tudjuk fogni, hogy ez vagy az a jelenség, ember, állat, tárgy miben sajátos, miben különbözik az összes többitől. Rilke szerint a költő a teremtés kezdetén lévő első ember rácsodálkozását kell megélje, vagyis egyszerre újszerűnek és mindannyiunk számára ismerősnek kell látnia-láttatnia a világot. Kányádi Sándor szerint az alkotó olyan, mint az egyszerű ember, aki bármerre jár, a fákat olyan szemmel nézi, melyikből lenne jó ásó-, villa- vagy baltanyél.
Intenzíven és pontosan kell tehát a világot befogadnunk, matematikai pontossággal figyelve a mindennapok felhasználható részleteire. Figyeljük meg a fák árnyékának a busz ablakán beeső rajzolatát, hogyan torzul el az üléseken, az utasokon végigszaladva! Vegyük szemügyre a körülöttünk élők arcát, sajátos mozdulatait, ráncait, mosolyát, dühét, apró megszokásait! Próbáljuk meg pár érzékletes jelzővel meghatározni egy-egy hely, lakás vagy utcarészlet hangulatát! Lássuk meg a világban a szokatlan részleteket, a lányt, aki éttermi kés pengéjének „tükrében” ellenőrzi sminkjét, a nádfonatú szék lenyomatát bőrünkön, a torzító ablaküvegben mulatságosan „szétkenődött” tájat…
A már befogadott érzékelést viszont később el is kell távolítanunk magunktól, hiszen irodalmi célra szeretnénk felhasználni! Vegyük újra a szerelmes példát, minden kamasz író-költő örök témáját. Nos: hogy A. valóban szereti-e B.-t, az az általa írott, e szerelemről szóló szövegnek nem aranyfedezete, nem teszi azt se jobbá, se rosszabbá. Debütánsok, amatőrök gyakran védekeznek így, ha kritika éri őket: de hát mindez az utolsó szóig igaz! Ám az irodalom őszintesége nem függ a megfogalmazott tények valóságtartalmáról. Mi több, egy már elmúlt vagy éppen be nem teljesült szerelemről gyakrabban születik meggyőző, hiteles irodalmi tudósítás, akár kevés eszközzel bíró írók tollából is, mint az éppen tomboló érzelemből.
Vagyis az irodalmi mű tárgya nem takarhatja el az irodalmi mű létrehozásának vágyát. Ha túl erősen „benne vagyunk” az élményben, akkor inkább akarunk hatni mondjuk szerelmünkre vagy éppen születésnapját ünneplő rokonunkra, mint amennyire az esettől függetlenül megálló szöveget szeretnénk létrehozni. Az így létrejött képződmény lehet szellemes alkalmi vers vagy érzelmes levél, ám nem irodalmi mű. Nem állítom, hogy például József Attila ne siratta volna ténylegesen édesanyját, ám ebből az érzésből azért születtek hatalmas versek, mert ezt a fájdalmát tudta mesteremberként, alapanyagnak tekintve kezelni, felhasználni. „Önnön sebem is úgy tekintem, akár egy esetét az orvos” – írta Kosztolányi.
Feltétlenül törekedni kell tehát arra, hogy a kreatív írással foglalkozó diákok kialakíthassák a mű tárgyától való szükséges távolságot. Pontosan meghatározott gyakorlatok medrébe kell szorítani kreativitásukat, hiszen malomárokba terelve a víz is nagyobb erőt fejt ki, mint a lapályon szétterülve.

Az írás gyakorlata és gyakorlása
A romantika óta mind szélesebb körben terjedő, vajákoskodó zseni-kultusz kifejezetten rossz hatással van sok pályakezdőre, amatőr szinten írogatóra. „Poeta non fit, sed nascitur”, vagyis költővé válni lehetetlen, annak születni kell. A latin mondás részben természetesen igaz, de csupán bizonyos szakmai szint felett érvényesíthető, és arra a lényeges, ámde csekély különbségre vonatkozik, ami egy nagyon jó futó és egy világcsúcstartó között van. Vagyis az átlag írogatónak nem zsenivé kell válnia fokozódó intenzitású, habzó szájú epileptikus ihletrohamok során, hanem türelmes munkával, fokozatos terheléssel el kell jutnia az önmagához képest legjobb szintre, végigpróbálgatni minél több típusú alkotási metódust, megtalálni az alkatához és mondandójához legjobban illő stílust vagy stílusokat. Ha valaki mindennap kocog, az pompás és egészséges dolog, a dilettáns szintű írogatás is jó hatással van lelki-szellemi egészségünkre, s még kedves elismerést is szerezhet családunkban, környezetünkben. Ha viszont az illető versenyben kívánja megméretni magát, kénytelen szembesülni a követelményekkel, technikákkal, időszintekkel és profi edző rendszeres irányítására bízni magát.
Hallgassunk tehát előbb Gottfried Bennre, aki azt állítja: „a vers nem születik, hanem csinálják”. Lamartine A tó című költeménye például alapvetően nem úgy keletkezett, hogy a költő tóparton sétálgatott és így vagy úgy érzett, ez esetleg csupán érdekes adalék, mellékkörülmény. Jóval lényegesebb, hogy az esetleges tóparti séta folyamán a költő mögött megírt, javítgatott, kihúzott tízes, tizenkettes sorok százai, ezrei álltak, és ezt a hatalmas tudást a pillanat felszabadító ereje mozgósította, további órák, napok, hónapok erőfeszítése pedig a mű aprólékos kimunkálását szolgálta.
A diákoknak először meg kell ismerkedniük a klasszikus formákkal, bár ettől sokan ódzkodnak. Azt mondják, iskolás dolog, eltorzítja a gondolatmenetet. Igen ám, de a parttalanság veszélyei ellen a leghatékonyabb ellenszer megtanulni „gúzsba kötve táncolni”. Balczó András sokszoros világbajnok öttusázónk súlyövekkel futott nap mint nap, ezért a versenyen úgy érezte, mintha repülne. A klasszikus formát ismerő íróember megszokja, hogy nem azt mond, amit akar, hogy a szó nem használható korláttalanul. Mondhatni, visszaüt. Tréfásan „emelt szintű vőfélyképzőnek” is nevezem ezt az első periódust: még aki később sosem ír majd kötött formában, vagy prózaíró lesz, az is megtanul egy újságcikket hexameterbe áttenni vagy angol kocsmai bökverset, limericket írni. A szó szoros értelmében versfaragás ez, megérezhető belőle a nyelv dallama, e dallamosság használatának takarékossága és fegyelmezettsége.
Egy másik alapvető tévhit, hogy szabadversben mindent szabad, hogy a mai vers hasraütésszerűen létrejött szómassza. Ez egyszerűen hazugság. A szabadvers-írásnak kemény kötelmei vannak, még ha ez első pillantásra nem is nyilvánvaló. A szürrealisták vagy a huszadik század későbbi költői nemcsak eszmék kifejezői voltak („mit gondolt a költő?”), hanem ÚJ TECHNOLÓGIAI ELJÁRÁSOK kifejlesztői is. Ezeket a trükköket, eszközöket eddig hazánkban sehol senki nem tanította, s nem is tanulhatta szisztematikusan. Hogyan csúsztassunk össze két metaforát? Hogyan „húzzunk meg” lényegi összetevőire egy burjánzó költői mondatot? Hogyan tömörítsünk és hogyan „sarjadztassunk”, vagyis bontakoztassuk tovább, más irányba a lecsupaszított költői szöveget? Ezekről a „piszlicsáré” kérdésekről a „magas” irodalom kapcsán mintha illetlenség lenne beszélni.

Néhány hasznos feladat
A gimnáziumi óra kerete meglehetősen szűkös a kreatív írással való komolyabb foglalkozáshoz, ám ahhoz talán elég, hogy a feladat bemutatása, közös megismerése után ki-ki házi feladatként elvégezhessen egy-egy gyakorlatot. Kiegészítésként hasznos lehet egy-egy tízperces „kreatív séta”, melynek során az osztály (ha képes rá) néma csendben kivonul az udvarra vagy a közeli erdőbe (lehet ipartelep is, nem ez a lényeg) és megadott szempontok alapján (keress metaforát, keress egymásra rímelő nevű valóságelemeket stb.) jegyzeteli, amit lát, a megszületett ötletekből pedig börze rendezhető. Még hasznosabb a vers- vagy prózaíró kirándulás, melynek során délelőtt, illetve délután két-három órás időtávok állnak rendelkezésre, esténként pedig a tábortűz melletti éneklés mintájára monstre felolvasások vehetik kezdetüket, vagyis a diákok megtapasztalják, milyen is az írásban, mint tevékenységben létezni.
Hasznosak a klasszikus formagyakorlatok, ilyenkor célszerű minél maibb szöveget „gyömöszölni” a régi formába, hogy a diákok megtapasztalják: mindennapi beszédünknek is ritmusa van. Jó példa erre Weöres Sándor „utcán talált” pentameter-sora: „Tóth Gyula, bádogos és vízvezetékszerelő”. Magam láttam, amint az egyik vendéglő napi ajánlatát krétával táblára körmölő pincérhölgy így fogalmaz: „Gulyásleves csipetkével. / 940 forint.”, s a szövegben nem nehéz ráismerni Petőfi ritmusára: „Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig, énnekem”. Lator László pedig egy szocialista rendszerbeli újságcikkben talált hatodfeles trocheust: „munkamódszer-átadás, tapasztalat-csere”.
Tanítványaimmal egy zacskó kristálycukor csomagolásán olvasható marketingszöveget rendeztünk hexameterré, de kiválóan alkalmasak erre a borcímkék, használati utasítások is. A szöveg a maga kristályos tisztaságában így hangzik: „A cukor a természet örök körforgásában a talajban lévő tápanyagok felhasználásával, a levegő, víz és napfény hatására keletkezik. Az elraktározott cukor egyszerű eljárással, átalakítás nélkül vonható ki a növényből. Úgy kerül asztalunkra, ahogy a természet előállítja. A cukor természetes tisztaságú anyag, ami az emberi szervezet legfontosabb szénhidrát-forrása. Mértékletes fogyasztása az egészséges táplálkozás velejárója.” S lám, a míves változat:

Ím a cukor, mely a természetnek örök laborában,
felhasználva talajban lévő tápanyagot mind,
készül víz, levegő, napfény erejével a mélyben.
Egyszerü eljárással, s átalakítás nélkül
nyerjük a cukrot a raktárként is funkcionáló,
büszke növényből.

Ebből a szövegből haikut, avagy Kányádi Sándor kategóriáját használva „körömverset” is gyártottunk. A tömör japán forma (mindössze három sor, a szótagszám 5-7-5) akkor a leghasznosabb gyakorlat, ha nem egy apró pillanatot, mozzanatot, képet hígítunk haikuvá, hanem kicsit nagyobb korpuszt vagyunk kénytelenek a cseppnyi formába sűríteni. Egy megkötést tettem, tanítványaim legnagyobb méltatlankodására: nevezetesen hogy a „cukor” szó a versben nem szerepelhet. Íme pár példa:

Kis fogyasztása
egészséges, de nem a
nagy fogyózáshoz.

*
A szénhidrátok
kristályrácsain mászok
végzetem felé.
*
Négy alapelem
érlelte édes fűszer
asztalod éke.

Praktikus, bár időigényes gyakorlat a „verskészlet” alapján való írás. A diákoknak egy művészi fotón vagy festményen látható motívumokat kell megfogalmazniuk, például az alábbi szempontok alapján: mértani alakzatok (egy cilinder hengere, egy csípőre tett kar bezárta háromszög stb.), geometriai párhuzamok vagy ellentétek (a kanyarodó utca és az utcatáblán olvasható S betű párhuzama, a macskakő és tetőcserepek négyzethálója stb.), „hangeffektek”, melyek a „néma” képet hangosképpé tehetnék (kilyukadó kerékpárabroncs sziszegése, kávéházi vendégsereg zsivaja, stb.), a képen rajta lévő, de nem látható mozzanatok (kályhában égő tűz, egy hölgy hasában a magzat, újságban a háborús hírek, stb.). Miután ki-ki „bedobott” néhány minél plasztikusabb, markánsabb motívumot a közösbe, ebből a halmazból kell szervesen egységes, öt-tíz soros verset írni.
Christian Morgenstern német költő egyik verse kitűnően alkalmas a nyelvi kreativitás fejlesztésére.

A természetnek ajánlott új képződmények

A rigólya
A kendermagos teve
A leveli oroszlán
A lányahordó
Az ölcet
A dolmányos borjú
A fülszarvú
A bölömtehén
A szoknyás gém
A farkas kétéltetű
Az orramile
A héttyú
Az emlősbéka
A csérvágó küsz
A mosogatómedve
A deneféreg
A méhészsün
A rinocerkóf
A margarépa
Az emberkenyérfa

(Timár György adaptációja)

Hol két állatnév összeolvasztása, hol puszta fonetikai hasonlóság kiaknázása, hol az összetétel valamely tagjának kicserélése kelt komikus hatást, gondolkodtat el. Tanítványaim számos sosem látott fajjal gyarapították a különös flórát és faunát. Íme egy kis ízelítő: öszvércse, libarom, gesztenyest, rovarjú, birkanári, marhangya, zuzmókus, tekférjezett, nadrágulya, parajos gőte, pingpongvin, tokaji szú, kákadu, páratlanduc, vércserebogár, ökörcsin, ölyvész egér, nyulipán, imádkozó sóska, bakancsállatka, felejcs, dobberwoman, galambféreg, amőbab, hangyma, denegér, flanelgó, jávorszarvú, vérfarkakas, pillangólem, varjuh.

A próza-gyakorlatok jóval időigényesebbek, jóllehet éppilyen hasznosak. Tanítványaimnak mindig felidézem Flaubert és Maupassant példáját. Maupassant a műgondjáról elhíresült idősebb pályatárstól akart tanulni. Minden nap ellátogatott hát Flaubert-hez, aki mindig ugyanazt mondta neki: írja le az ablakkal szembeni fát. A papír a leírással aztán Flaubert fiókjában kötött ki. Egy hét után a mester elővette az addigi változatokat, és a tanítvány kezébe nyomta, hogy most írja meg ezekből a lehető legjobb verziót…
Kitűnő gyakorlat ily módon leírni tárgyat, személyt, mindig félresöpörve az előző vázlatot, s végül az összegyűltekből kiragadva, egy szöveggé gyúrva a legtalálóbb részleteket. Hasznos prózaírói etűd lehet egy-egy (akár kötelező) regény történetét újsághír vagy egyperces novella formájában „összetömöríteni”. A legcélravezetőbbek közül valók az ismert stílusgyakorlatok: hogyan írná meg ugyanazt az anekdotát Hrabal, Borges, Márquez, Dosztojevszkij, Móricz Zsigmond, Camus vagy egy mai bestsellerszerző. Ha a diákok konkrét mintát, egy-egy bekezdést kapnak az adott alkotók műveiből, s rámutatunk a szerkesztési trükkökre, stílusfordulatokra, hamar ráéreznek, mit lehet elsajátítani egy-egy alkotó stílusából.
Számos hasznosnál hasznosabb gyakorlatot sorolhatnék még, melyek mind a kreativitás feltételezte állandó nyitottságot, az ugrásra kész fantáziát hivatottak ötvözni a szövegekkel munkálkodó ember szakmai fegyelmével. „Pontosan, szépen” – a feladatok lényegét ennél érzékletesebben összefoglalni lehetetlen.