L. A. – KOVIUBI PÖRIVEL
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Olyan, mint egy pohár finom fűszeres bor: könnyed, mégis testes, üdítő, mégis megszédül tőle az ember. Kiváló alapanyag, megfelelő érési idő, ízléses tálalás, mégsem puccos. Fel lehet oldódni, le lehet lazulni, fel lehet töltődni, nem jó lemaradni. Lovasi énekel, Lackfi verset mond, Hangzó Helikon. A Helikon Kiadó és Gryllus Dániel összefogtak mindazokért, akiknek nincs idejük, lehetőségük, szemüvegük, hangulatuk stb. verseskötetet venni a kezükbe, és sorozatba álmodták a megzenésített versek hagyományát. 2004-ben indult útjára e vállalkozás, mely mára már18 kötettel büszkélkedhet. Vannak örök párosaink: Kaláka és Kányádi, Sebő és József Attila, Cseh Tamás és Ady. Tudják-e viszont kivel „állt össze” Petőfi? Talán nem erre számítottak, de bizony Ferenczi Györggyel, a virtuóz szájharmonikással. Ezért kedvelem ezt a sorozatot – a nyitottságáért mind az irodalmi „alapanyag”, mind a zenei „fűszerezés” terén.
A Művészetek Palotájában rendezett koncert–felolvasóest alapjául szolgáló CD a legkülönösebb fogás e tizennyolc ínyencségből összeállított étlapon. Mert József Attila, Ady, Weöres rendben van, hallottunk róla. De ki ez a Lackfi? Ha a gimiben nem kellett tanulni róla, biztos nem oly nagy költő! No meg hát a Lovasi! Ő csak kiabál, meg fura szövegeket ír. De még ha ezt le is nyeljük, a Heidlt már tényleg nem tudjuk hová tenni! „A kedvtelésből, szobai muzsikálás céljából készült anyag teljes albummá akkor állt össze, amikor a dalokat meghallotta Gryllus Dániel, és lehetővé tette azok megjelenését a rangos Hangzó Helikon-sorozatban.” – áll a kiadó honlapjának ismertetőjében. Szóval erről beszéltem, erről a nyitottságról.
Arról, hogy Lovasi megmutathatja, hogy képes egy lépést hátrébb állni, hogy egy fiatal kortárs költő, műfordító versei legyenek a rivalda fényben; arról, hogy egy eszmetörténész, docens, tanszékvezető zenéi tölthetik fel a szövegek adta zenei és gondolatritmusok terét.
Az élő koncert mindig ad valami pluszt egy rögzített hangzó anyaghoz képest. Nemcsak a közreműködő vendégekre gondolok – bár ők is sokat jelentettek az est során – hanem arra az élő kapcsolatra, ami létezőként vibrál a színpadon, ami nem akar a profizmus hűvös fala mögé bújni, hanem enged hibázni, sőt játszadozni. Jó, ehhez jól jön Lovasi András személyisége, aki lubickol a színpadon, nincs nehéz helyzet a számára.
(Vagy ha mégis, nagyon jól elrejti előlünk a küzdéseit.) De még ennél is többről van szó. Az est három főszereplője: Lackfi János, a szövegek ura, Heidl György, aki a dalok legtöbbjének szerzője és a zenekar gitárosa, illetve Lovasi András, aki az előadást, a zenekart vezette olyan egységet alkotott, mely több volt, mint egyszerű matematikai képlet. Valahogy az egész sokkal szélesebb, magasabb és hosszabb lett, mintha a három dolgot egyszerűen egymás mellé helyeztük volna. A zene nem egyszerű aláfestés volt a szövegekhez. Mindaz, ami jelentés, kihámozható a szavak, a szövegritmusok, a sorok mögül, külön megerősítést nyertek, hangulatba ágyazódtak a számokban.
Lackfi János költészetében eleve nagy hangsúlyt kap a zeneiség. Mélyebb irodalmi elemzések nélkül is bátran állítható, hogy feltűnő könnyedséggel bánik a magyar nyelvvel – ha kell, úgy beszél, mint Janus Pannonius vagy úgy dalol, mint Weöres. Ha kell hexameter, anapesztus, de jól csúszik a szabadvers is. Olyan költővel találkozhattunk ezen az esten, akiből érződik, hogy szeret a közönséggel együtt lenni. Szeret játszani, szeret költeni és szeret élni. Szereti a magyar nyelvet, nemcsak mint jelentést hordozó anyagot, hanem mint zenei anyagot. Úgy vagyunk vele, mint egy énekesmadárral – bármit is üzen (e téren nagyon sokrétű), ha nem is értjük, zeneisége magával ragad.
Már a Kispál és a Borz idejéből is tudhatjuk, hogy Lovasi sem szeret a felszínen maradni akár szövegekről, akár zenéről van szó. Ez a közös találkozás, nem találok jobb kifejezést, remekül passzol: működik mindkét irányban (az egyik számról kiderül, a zene volt előbb, és Lackfi János a zeneszerző kérésére próbálkozott meg a dalszövegírással).
A versekhez illenek a zenék, a zenékhez a szövegek és mindkettőhöz az előadás. Köszönet érte az eddig említetteken kívül a zenekar tagjainak: Vedres Csabának (After Crying alapító), Szabó Attilának (aki ebben a felállásban gitározik, de egyébként a Csík zenekar prímása), Drapos Gergelynek és Gáspár Gergelynek. Ki ne hagyjam, hogy felejthetetlen volt Bognár Szilvi és Lovasi kettőse a latin nyelvű dalokban (kísért a Sator Quartet), valamint Ferenczi György szájharmonika játéka. Nagyon hálás voltam, hogy a kicsit merevséget sugalló helyszín sem változtatott semmit az előadás közvetlenségén.
A koncert közben arra gondoltam, megtaláltam a család kamaszainak a megfelelő ajándékot. Jó érzés, hogy kezükbe adhatok egy olyan CD-t, amit nem hajítanak rögtön a sarokba, mondván milyen elavult vagyok, mégis épülhetnek, gondolkodhatnak, akár kedvet is kaphatnak az irodalomhoz.
(Kultúrpart)