Le Mariage forcé: A KÉNYSZERHÁZASSÁG

Közzétéve: 2014. 12. 29.

Kategória: Drámák (Műfordítás)

VÍGJÁTÉK
(részlet)

FORDÍTOTTA
Lackfi János

SZEREPLŐK
SGANARELLE • GERONIMO • DORIMÈNE, kacér leány Sganarelle menyasszonya • ALCANTOR, Dorimène apja • ALCIDAS, Dorimène bátyja • LYCASTE, Dorimène kedvese • KÉT CIGÁNYLÁNY • PANCRATIUS, filozófus, Arisztotelész követője • MARPHURIUS, filozófus, Pürrhón követője

ELSŐ JELENET
Sganarelle, Geronimo

SGANARELLE: Egy pillanat, és máris itt vagyok! Tegyék rendbe a lakást, egy-kettőre kész legyen minden! Ha valaki pénzt hozna nekem, küldjétek utánam Geronimo uramhoz, ha pedig valaki pénzért jönne, mondjátok, hogy elmentem, és egész nap házon kívül vagyok.
GERONIMO: Ez aztán a körültekintő utasítás!
SGANARELLE: Á, Geronimo uram, kapóra jön, éppen önhöz igyekeztem.
GERONIMO: És milyen ügyben, ha szabad kérdenem?
SGANARELLE: Hogy megosszam önnel egy fontos tervemet, és a véleményét kérjem róla.
GERONIMO: Állok rendelkezésére. Nagyonis örvendek a találkozásnak, itt zavartalanul beszélhetünk.
SGANARELLE: Döntsön hát ön, kérem. Nem csekély ügyről van szó, kaptam egy ajánlatot, és jobb, ha az ember kikéri barátai véleményét, mielőtt cselekedne.
GERONIMO: Igazán lekötelez, hogy engem választ. Most már csak azt árulja el, miről is lenne szó.
SGANARELLE: Hogyne, de előbb ígérje meg, hogy nem próbál a kedvemben járni, és nyíltan megmondja, amit gondol.
GERONIMO: Így teszek, hisz ön erre kér.
SGANARELLE: Az én szememben nincs semmi utálatosabb, mint mikor egy barát nem őszintén beszél.
GERONIMO: Egyetértek.
SGANARELLE: Ritka manapság az igazmondó barát.
GERONIMO: Hát, mi tagadás…
SGANARELLE: De könyörgök, Geronimo uram, ne hallgasson el semmit, a teljes igazságot mondja majd!
GERONIMO: Megígérem.
SGANARELLE: Adja a szavát!
GERONIMO: Rendben, becsületszavamra. Mondja csak azt az ügyet!
SGANARELLE: Nos, azt szeretném tudni, vajon jól teszem-e, ha megnősülök.
GERONIMO: Már hogy ön?
SGANARELLE: Igenis, én magam. Mi erről az ön véleménye?
GERONIMO: Előbb arra kérném, áruljon el valamit.
SGANARELLE: Éspedig mit?
GERONIMO: Hogy hány éves most éppen.
SGANARELLE: Én?
GERONIMO: Igen.
SGANARELLE: Szavamra, fogalmam sincs, mindenesetre kitűnő állapotban vagyok.
GERONIMO: Hogyan? Hát még nagyjából sem tudja, hány éves?
SGANARELLE: Nem, de minek is rágódni az ilyesmin?
GERONIMO: No, mondja csak, kérem, hány éves volt, mikor megismertem?
SGANARELLE: Szavamra, nem több, mint húsz.
GERONIMO: Mennyit időztünk együtt Rómában?
SGANARELLE: Nyolc évet.
GERONIMO: Mennyi időt töltött Angliában?
SGANARELLE: Hét évet.
GERONIMO: És Hollandiában, ahol ezután élt?
SGANARELLE: Öt és fél évet.
GERONIMO: És mióta is lakik itthon megint?
SGANARELLE: Ötvenhatban tértem haza.
GERONIMO: Ötvenhattól hatvannyolcig, az úgy számolom, tizenkét év. Öt év Hollandiában, ez már tizenhét; hét év Angliában, az huszonnégy; a nyolc római esztendővel együtt harminckettő; s minthogy húsz volt, amikor megismerkedtünk, ez pontosan ötvenkettő: úgyhogy, Sganarelle uram, ön saját bevallása szerint ötvenkettedik vagy ötvenharmadik évében járhat.
SGANARELLE: Már hogy én? Teljességgel lehetetlen.
GERONIMO: Ej, édes Istenem, hát a számításba nem csúszhatott hiba! Úgyhogy amint megígértette velem, őszinte leszek önhöz, mint barát a baráthoz, és csak azt mondhatom, hogy a házasság már nem magának való. Olyasvalami ez, amiről a fiataluraknak igencsak érett fejjel kell dönteniük, az ön korában lévő férfiak viszont jobb, ha már nem is gondolnak rá. Amúgyis azt rebesgetik, hogy nincs nagyobb őrültség, mint megházasodni. Annál meg aztán el sem tudok képzelni nagyobb badarságot, minthogy ezt az őrültséget valaki bölcsebb életkorban kövesse el. Látja, nyíltan kimondom, amit gondolok. Egyáltalán nem javaslom, hogy házasságon törje a fejét, és nincs is a világon nevetségesebb, mint ha ön, aki mind ezidáig sikeresen megőrizte szabadságát, épp most aggatja magára a lehető legsúlyosabb rabláncot.
SGANARELLE: Én pedig azt mondom magának, hogy ha törik, ha szakad, megházasodom, és cseppet sem leszek nevetséges, ha elveszem azt a lányt, akinek már meg is kértem a kezét.
GERONIMO: Ohó, erről eddig nem volt szó!
SGANARELLE: Ez a lány tetszik nekem, és teljes szívemből szeretem.
GERONIMO: Teljes szívéből szereti?
SGANARELLE: Úgy ám, s már meg is kértem a kezét az apjától.
GERONIMO: Már meg is kérte?
SGANARELLE: Igen. Ma este lesz az esküvő, már szavamat is adtam.
GERONIMO: Ó, hát akkor házasodjék meg: egy szót sem szólok többé!
SGANARELLE: Hogy elhagynám eddigi utamat? Szóval ön úgy véli, Geronimo uram, hogy én már nőre nem is gondolhatok! Most ne arról beszéljünk, hány éves lehetek: nézzük inkább a tényeket. Hol talál olyan harminc éves férfit, aki frissebb és jobb erőben van, mint én most? Vagy tán ne lenne minden tagom mozgékonyabb, mint valaha, netán kocsira vagy hordszékre lenne szükségem, ha valahová igyekszem? Ne lenne tán meg hiánytalanul a számban a világ legerősebb fogsora? Vajon nem ennék naponta négyszer bőségesen? Mutasson valakit, akinek jobb a gyomra, mint az enyém! Na, na, na, erre mondjon valamit!
GERONIMO: Igaza van, tévedtem: jól teszi, ha megházasodik.
SGANARELLE: Egykor megvetettem minden ilyesmit, de most komoly okom van, hogy édes igába hajtsam a fejemet. Azon a gyönyörűségen túl, hogy lesz egy szép asszonykám, aki ezerféleképpen simogat, babusgat és kenceficékkel kényeztet, ha elbágyadok – mondom, mindeme gyönyörökön túl úgy érzem, hogy ha megmaradok jelenlegi állapotomban, a Sganarelle-ek nemzetségének magva vész, ha viszont megházasodom, új életre kelhetek önmagam piciny képmásaiban, örömmel szemlélem majd a belőlem kiszármazott lényeket, arcukat, amely úgy hasonlít majd az enyémre, mint egyik tojás a másikra, és ezek az apróságok állandóan ott fognak játszogatni házamban, papának szólítanak, ha hazatérek a városból, és a világ legkellemetesebb bolondságaival traktálnak majd engemet. Nocsak, már szinte ott látom magam közöttük, vannak vagy féltucatnyian!
GERONIMO: Nincs is ennél semmi nagyszerűbb, úgyhogy azt tanácsolom, nősüljön meg tüstént!
SGANARELLE: Valóban ezt tanácsolja?
GERONIMO: De még mennyire. Nem is tehetne jobbat.
SGANARELLE: Jaj, olyan hálás vagyok, hogy ilyen igazi baráti tanácsot ad nekem.
GERONIMO: És mondja csak, ki az a teremtés, akit ön feleségül vesz?
SGANARELLE: Dorimène.
GERONIMO: Az elegáns, fiatal Dorimène, aki mindig úgy ki van cicomázva?
SGANARELLE: Igen.
GERONIMO: Alcantor uram leánya?
SGANARELLE: Pontosan.
GERONIMO: Húga ama bizonyos Alcidasnak, aki újabban kardot csörtet lépten-nyomon?
SGANARELLE: Az, az.
GERONIMO: Istenemre, ez aztán!
SGANARELLE: Nos, mit gondol?
GERONIMO: Remek parti! Sürgősen házasodjék meg!
SGANARELLE: Nos, nem volt igazam, amikor így választottam?
GERONIMO: Dehogynem. De még milyen remek házasság! Gyerünk, egy percig se várjon tovább!
SGANARELLE: Repesek a boldogságtól, hogy ezt mondja. Köszönöm a tanácsot, és estére várom az esküvőmre.
GERONIMO: A világért el nem mulasztanám, majd álarcban jövök, hogy kimutassam tiszteletemet.
SGANARELLE: Szolgálatjára.
GERONIMO: Az ifjú Dorimène, Alcantor uram leánya és Sganarelle uram, aki mindössze ötvenhárom esztendős: ó, micsoda szép pár, ez aztán a szép pár!
SGANARELLE: Esküvőm biztosan jól sikerül majd, mert mindenki odavan az örömtől, és akinek csak elmondom, mind nevet rajta. Lám, én vagyok a legboldogabb férfi a világon.

MÁSODIK JELENET
Sganarelle, Doromène

DORIMÈNE: Ej, te kisfiú, rendesen fogjátok azt az uszályt, csak semmi huncutkodás!
SGANARELLE: Lám-lám, íme az én úrnőm! Ó, de csodálatos! Micsoda fellépés, micsoda darázsderék! Van-e férfi, akin ki ne törne a házasodási viszketegség, ha csak megpillantja őt? Hova igyekszik az én édes szépségem, leendő férjecskéjének drága kis asszonykája?
DORIMÈNE: Vásárolnom kell ezt-azt.
SGANARELLE: Jaj, szépségem, milyen boldogok is leszünk mi ketten! Ön többé semmit sem tagadhat meg tőlem, én meg azt tehetem majd önnel, amit csak akarok, senki nem botránkozhat meg rajta. Tetőtől talpig enyém lesz majd, én pedig ura minden porcikájának: eleven kicsi szemének, huncut nózikájának, kívánatos ajkának, szerelmetes fülének, csepp csinos állának, kerekded emleinek, valamint… egyszóval mindenestül az én birtokom lesz, kedvemre simogatom majd, ahol csak akarom. Drága babácskám, mondja, örül az esküvőnek?
DORIMÈNE: Nagyonis örülök, erről biztosíthatom, mert atyám szigorúsága mindeddig a lehető legkellemetlenebb rabsorsot rótta rám. Amióta az eszemet tudom, mindig lázadottam, amiért oly kevés szabadságot enged, százszor is kívántam már, bárcsak férjhez adna, hogy mihamarabb kiszabadulhassak zsarnoksága alól, és végre kedvem szerint csinálhassam, amit akarok. Hála Istennek ön éppen ezért jött, úgyhogy mostantól fogva igyekszem minél inkább kivenni részemet a szórakozásból, hogy bepótoljam az elvesztegetett időt. Minthogy ön igencsak gáláns ember, és tudja, hogyan kell élvezni az életet, azt hiszem, a lehető legjobban kijövünk majd egymással, és ön bizonyára nem lesz afféle alkalmatlan férj, aki azt szeretné, ha felesége élve eltemetkezne otthon. Bevallom, én ehhez képtelen lennék hozzászokni, megőrjítene a magány. Szeretek játszani, látogatóba, társaságba járni, szeretem a sétát, az ajándékokat, egyszóval minden efféle örömöt, ön pedig boldog lehet, hogy ilyen jókedélyű feleségre tett szert. Soha nem fogunk hajba kapni, és éppúgy nem korlátozom majd cselekedeteiben, ahogy nagyon remélem, ön sem korlátoz majd engem a magaméiban, mert úgy vélem, szemet kell húnynunk a másik viselt dolgai felett. Nem érdemes ugyanis összeházasodni, ha folyton egymás miatt dühöngünk. Vagyis a házasság után úgy élünk majd, mint két olyan személy, akinek megvannak a külön kis körei. Elménket nem háborítja semmiféle féltékeny gyanú, ön minden körülményben meg lesz győződve hűségemről, amint én is az önéről. De mi van önnel? Egészen elváltozott az arca.
SGANARELLE: Csak holmi kóros kipárolgások zavarták meg a fejemet.
DORIMÈNE: Ez a betegség sokakat megtámad mostanában, de az esküvő majd ezt is meggyógyítja. Agyő! Szaladok, ideje valamirevaló ruhába bújnom, és gyorsan ledobálni ezeket a rusnya göncöket. Egyúttal megveszem azt az ezernyi apróságot, amire szükségem van, a boltosokat pedig önhöz küldöm.

HARMADIK JELENET
Sganarelle, Geronimo

GERONIMO: Á, Sganarelle uram, mily nagy öröm, hogy még itt látom, épp most találkoztam egy ékszerésszel, akinek fülébe jutott, hogy ön szép gyémántgyűrűt keres hitvesének ajándékba. Az illető lelkemre kötötte, beszéljek önnel, és adjam hírül, hogy ő épp egy ilyet kínál eladásra, mégpedig a lehető legtökéletesebb fajtából.
SGANARELLE: Édes Istenem, nem olyan sürgős a dolog.
GERONIMO: Micsoda? Ez meg mit jelentsen? Máris alábbhagyott volna az iménti heves lángolása?
SGANARELLE: Időközben kisebb kételyeim támadtak a házassággal kapcsolosan. Szeretném meghányni-vetni kicsit a dolgot, nehogy elkapkodjam, meg aztán eszembe jutott, hogy álmot láttam az éjszaka, és szeretném, ha valaki megmagyarázná. Nyilván ön is tudja, hogy az álmok olyanok, mint egy-egy tükör, amelyben megpillanthatjuk olykor, mit hoz a jövő. Mintha egy hajóban ültem volna, a viharos tenger kellős közepén, és…
GERONIMO: Sganarelle uram, mély sajnálatomra bizonyos apró-cseprő ügyeim elszólítanak, úgyhogy lehetetlen önt meghallgatnom. Különben sem igen konyítok az álomfejtéshez, a házassággal kapcsolatos töprengéseit illetően pedig forduljon két tudós szomszédjához, a két filozófushoz, ők majd elővezetik mindazt, amit e tárgyban csak el lehet mondani. Minthogy a tetejébe két különböző iskolát képviselnek, összevetheti álláspontjukat. Ami engem illet, én tartom, amit az előbb elmondtam, és maradok legalázatosabb szolgája.
SGANARELLE: Igaza van. Muszáj pár szót kell váltanom kételyeimről ezekkel az emberekkel.

NEGYEDIK JELENET
Pancratius, Sganarelle

PANCRATIUS: Ó, micsoda arcátlan alak maga, barátom, ki kellene önt tiltani a bölcstudományok szabad köztársaságából!
SGANARELLE: No lám, alkalmas pillanatban jöttem!
PANCRATIUS: Igen, minden okom megvan rá, hogy azt állítsam, ön tudatlan, sőt tudatlanisszimusz, tudatlanító és tudatlanított minden elképzelhető számban és személyben!
SGANARELLE: Úgy látszik, indulatba jött valaki ellen. Uram…
PANCRATIUS: Belekontárkodna az elménckedés tudományába, ám még az elmélet alapjaival sincs tisztában.
SGANARELLE: Nagy haragjában észre se vesz engem. Uram…
PANCRATIUS: Ez az állítás a filozófia valamennyi irányával ellenkezik.
SGANARELLE: Erősen felbosszanthatták. Én…
PANCRATIUS: Toto caelo, tota via aberras.
SGANARELLE: Kezét csókolom méltóságos doktor úr!
PANCRATIUS: Van szerencsém.
SGANARELLE: Szabadna…?
PANCRATIUS: Felfogta egyáltalán, mit tett? Micsoda in balordo szillogizmus ez!
SGANARELLE: Arra…
PANCRATIUS: A főtétel badarság, az altétel pimaszság, a konklúzió kész nevetség.
SGANARELLE: Én…
PANCRATIUS: Inkább belepusztulnék, hogysem elfogadjam, amit mond, kész vagyok utolsó csepp tintám fogytáig fenntartani álláspontomat.
SGANARELLE: Netán…?
PANCRATIUS: Igen, védelmezem állításomat pugnis et calcibus, unguibus et rostro.
SGANARELLE: Drága Arisztotelész uram, megtudhatom, mi dühíti fel ennyire?
PANCRATIUS: A lehető legigazabb ügy.
SGANARELLE: Pontosan mi is lenne az?
PANCRATIUS: Valamely tudatlan személy hibás vélelmet merészelt fenntartani ellenemben, rémületes, borzalmatos és förtelmes vélelmet mégpedig.
SGANARELLE: Szabadna megtudnom, mi volt az?
PANCRATIUS: Ó, Sganarelle uram, a világ a feje tetején áll manapság, mindenfelé csak rothadás, rémisztő szabadosság uralkodik, ama közméltóságoknak pedig, akik az Állam rendjét hivatottak fenntartani, pirulniok kellene szégyenökben, hogy ily eltűrhetetlen botrányok megesnek, mint amelyről most beszámolandok önnek.
SGANARELLE: Mondja hát!
PANCRATIUS: Vagy tán ne lenne szörnyűség, ne kiáltana az Ég bosszújáért, ha valaki nyilvánosan ki meri ejteni a száján, hogy „a kalap formája”?
SGANARELLE: Hogyan?
PANCRATIUS: Fenntartom állításomat, miszerint egy kalapnak csakis alakzatáról beszélhetünk, annak formájáról semmi esetre sem, annál is inkább, mivel forma és alakzat között különbség áll fenn, amennyiben a forma az eleven testek külső kerületét, míg az alakzat az élettelen testek külső kerületét jelöli. S minthogy a kalap élettelen test, esetében csakis alakzatról beszélhetünk, formáról semmiképpen. Nos, tudatlan barátom, ez a beszéd egyedül helyes módja, s a fenti félreérthetetlen kifejezések bennefoglaltatnak a nagy Arisztotelésznek A minőségről írott fejezetében.
SGANARELLE: Már azt hittem, összedőlt a világ. Doktor uram, rá se hederítsen ilyen apróságra. Én…
PANCRATIUS: Elönt a düh, hacsak rágondolok!
SGANARELLE: Haggya a csudába a kalap formáját! Szeretnék valamit elmondani önnek. Én…
PANCRATIUS: Pimasz gazember!
SGANARELLE: Könyörgök, nyugodjon meg! Én…
PANCRATIUS: Tudatlan!
SGANARELLE: Hej, Istenem! Én…
PANCRATIUS: Ilyen állítást fenntartani énellenem!
SGANARELLE: Nagy tévedés, bizony. Én…
PANCRATIUS: Olyan állítást, melyet maga Arisztotelész ítél el!
SGANARELLE: Színigaz. Én…
PANCRATIUS: Félreérthetetlen kifejezésekkel.
SGANARELLE: Önnek igaza van. Igen, ostoba és faragatlan dolog vitába szállni olyan filozófussal, aki még írni-olvasni is tud. No, spongyát rá, és most kérem, hallgasson meg! Igencsak zavarbaejtő ügyben kérem tanácsát. Elhatároztam, hogy nőül veszek egy hölgyet, aki aztán társammá lenne a házaséletben. Az illető személy szép és jó alkatú, nagyon tetszik nekem, és szintén el van ragadtatva házasságunk gondolatától. Atyjaura is nekem ígérte, én azonban félek a balsorstól, amelyért senkit nem lehet okolni, és szeretném megkérni önt, mint filozófust, hogy ossza meg velem véleményét. Nos, mit gondol a dologról?
PANCRATIUS: Nem tűrhetem, hogy valaki a kalap formáját emlegesse! Akkor már előbb elfogadom, hogy datur vacuum in rerum natura, vagy hogy tudatlan barom vagyok.
SGANARELLE: Ördög szállta meg! Hé, doktor uram, hallgasson meg néha másokat is! Egy óra hosszat beszélhet hozzá az ember, akkor sem válaszol.
PANCRATIUS: Elnézését kérem. Jogos harag töltötte be szellemem.
SGANARELLE: Ej, haggya már az egészet, és vegye a fáradságot, hallgasson meg engem!
PANCRATIUS: Ám legyen. Mit óhajt mondani?
SGANARELLE: Beszélni szeretnék önnel egy bizonyos dologról.
PANCRATIUS: És miféle nyelven óhajt közlekedni velem?
SGANARELLE: Miféle nyelven?
PANCRATIUS: Igen.
SGANARELLE: Az ördögbe is, hát a szájamban lévő nyelven. Csak nem kérem kölcsön a szomszédét!
PANCRATIUS: Úgy értem, miféle idiómát, nyelvezetet használjunk?
SGANARELLE: Ja vagy úgy!
PANCRATIUS: Olaszul szeretne tán beszélni?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Spanyolul?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Németül?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Angolul?
SGANARELLE: Nem
PANCRATIUS: Latinul?
SGANARELLE: Nem
PANCRATIUS: Görögül?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Héberül?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Szírül?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Törökül?
SGANARELLE: Nem.
PANCRATIUS: Arabul?
SGANARELLE: Nem, nem, franciául.
PANCRATIUS: Tehát franciául.
SGANARELLE: Nagyszerű.
PANCRATIUS: Akkor fáradjon át, kérem, a másik oldalamra, mert ezt a fülemet a tudományos és idegen nyelveknek tartom fenn, a másikat meg anyanyelvemnek.
SGANARELLE: Körülményes dolog zöldágra vergődni efféle emberekkel!
PANCRATIUS: Mit óhajt?
SGANARELLE: Bizonyos apró probléma kapcsán kérném tanácsát.
PANCRATIUS: Nyilván filozófiai problémáról van szó, nemde?
SGANARELLE: Bocsásson meg: én…
PANCRATIUS: Azt szeretné hát tudni, vajon a szubsztanciális és az akcidenciális a Létezőre vonatkoztatva szinoním vagy egyenértékű kategóriák-e?
SGANARELLE: Korántsem. Én…
PANCRATIUS:Hogy a logika művészet-e vagy tudomány?
SGANARELLE: Nem erről van szó. Én…
PANCRATIUS: Hogy emennek tárgya a szellem három művelete vagy csak a harmadik?
SGANARELLE: Nem. Én…
PANCRATIUS: Hogy tíz kategória van-e vagy csak egyetlen egy?
SGANARELLE: Dehogy. Én…
PANCRATIUS: Hogy a konklúzió-e a szillogizmus lényege?
SGANARELLE: Ugyan. Én…
PANCRATIUS: Hogy a jó lényege vajon kívánatosságában vagy szokásszerűségében rejlik-e?
SGANARELLE: Nem. Én…
PANCRATIUS: Hogy a jó és a vég kölcsönösségi viszonyban állnak-e egymással?
SGANARELLE: Nem. Én…
PANCRATIUS: Hogy a vég vajon realitásában vagy intencionalitásában kelt bennünk emóciókat?
SGANARELLE: Nem, nem, nem, nem, nem, az ördög vigye el, sem ez, sem az.
PANCRATIUS: Akkor hát fejtse ki gondolatát, mert én képtelen vagyok kitalálni.
SGANARELLE: Én is azt szeretném, de akkor hallgasson meg végre!
SGANARELLE (miközben a filozófus is beszél): Ügyem, amelyet szeretnék ön elé tárni, a következő: szeretnék feleségül venni egy szép, fiatal lányt. Nagyon szeretem, atyjaurától meg is kértem a kezét, de minthogy attól félek…
PANCRATIUS (miközben Sganarelle is beszél): Az embernek azért adatott a beszéd képessége, hogy gondolatait kifejtse, és aminthogy a gondolatok a dolgok képmásai, ugyanígy szavaink gondolataink képmásai. Ámde eme képmások abban különböznek minden egyéb képmástól, hogy az egyéb képmások elválaszthatók eredetijüktől, a beszéd viszont magában rejti eredetijét, mert hiszen nem egyéb, mint valamely külső jel segítségével kifejtett gondolat: ezért van, hogy aki jól gondolkodik, az fejezi ki magát a legjobban. Fejtse tehát ki nekem gondolatát a beszéd segítségével, mely minden jelek közül a leginkább elméleti jellegű.
SGANARELLE (a filozófust visszataszigálja házába, és rácsukja az ajtót, nehogy kijöjjön): Nyavalyás alak!
PANCRATIUS (a házból): Igen, a beszéd animi index et speculum, vagyis a szív szószólója, a lélek képe mása. (Felmászik az ablakba, és onnan folytatja, Sganarelle pedig eljön az ajtótól.) Tükör, mely nyíltan megmutatja lényünk legalkímikusabb titkait. És minthogy önben megvan a képesség, hogy egyidőben bölcsködjön és beszéljen is, vajon minek köszönhető, hogy mégsem él a beszéd tudományával, és nem hozza tudomásomra gondolatának mibenlétét?
SGANARELLE: Hiszen épp ezt szeretném, csakhogy ön nem akar meghallgatni.
PANCRATIUS: Hallgatom, beszéljen!
SGANARELLE: Egyszóval, filozófus uram, én…
PANCRATIUS: Csak aztán fogja rövidre!
SGANARELLE: Úgy lesz.
PANCRATIUS: Kerülje a szavak multiplikációját!
SGANARELLE: Na de u…
PANCRATIUS: Zárja előadását egy-kettőre valamely lakonikus apophtegmával…
SGANARELLE: Kér…
PANCRATIUS: Aztán semmi köntörfalazás és semmi köröskörülírás! (Sganarelle, mérgében, amiért szóhoz sem jut, köveket szed fel, hogy betörje a filozófus fejét): Hé, ne ragadtassa el magát, inkább fejtse ki a kifejtenivalóját. Hiszen ön még gyalázatosabb alak, mint aki meg akart győzni, hogy beszélhetünk a kalap formájáról, de majd én minden körülményben demonstratív és meggyőző okfejtéssel, in barbara érveléssel bebizonyítom önnek, hogy ön nem egyéb, és soha nem is lesz egyéb címeres ökörnél, én pedig nem vagyok más, és nem is leszek soha más, in utroque jure, mint doktor Pancratius. (Előjön a házából.)
SGANARELLE: Micsoda szószátyár pokolfajzat!
PANCRATIUS: Kiművelt ember, tudományos ember.
SGANARELLE: Na még ez is.
PANCRATIUS: Nagyteljességű ember, nagyokosságú ember (távolodik), mindennemű természeti, erkölcsi és politikai tudományokban nagyjártasságú ember (megfordul, közeledik), tudós ember, per omnes modos et casus (távolodik) tudományosságos ember, olyan ember, aki superlative jártas a legkülönfélébb fabulákban, mitológiákban és a históriában (közeledik), grammatikában, poézisben, retorikában, dialektikában és szofisztikában (távolodik), matematikában, aritmetikában, optikában, onirológiában, fizikában és metafizikában (közeledik), kozmometriában, geometriában, architektúrában, jövőlátológiában és kuruzslológiában (távolodik), medicinában, asztronómiában, asztrológiában, fiziognómiában, arcboncológiában, chiromanciában, geomanciában… satöbbi.
SGANARELLE: Pokolba az összes tudóssal, egy se hallgatja végig az embert! Ezek szerint igazat szóltak, akik azt mondták, hogy a drágalátos Arisztotelész mestere is csak afféle locsifecsi volt. Megyek, megkeresem a másikat, az komolyabbnak, értelmesebbnek tűnik.

---