LENÁCIZTÁK A VERSGYÁROST

Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk

Balla István cikke és interjúja

Megpróbáltunk az fn.hu cikkei alapján verset íratni egy hivatásos költővel, de nem találtatott elég lírainak a hírműfaj, végül egyik blogunk alapján azért született egy abszurd vers. Lackfi János két éve indította el a Versgyárat. A játék nagyon sikeres lett, bár volt már, hogy lenácizták a költőt. „Szia, náci! Megdöglesz!” – írta az olvasó. „Amiben persze igaza van. Mind megdöglünk egy szép napon” – kommentálja a költő.

„A zenész improvizál, a festő skiccet készít, a költő ugyan miért ne ragadhatna alkalmi tollat? S ha már így tesz, miért ne szolgálhatná vele olvasóját? Akivel szembejön egy költőinek tűnő téma, ne hagyja tovább baktatni, karoljon bele, vesse papírra, küldje el, játsszon velem!” – áll Lackfi János honlapján, a Versgyár beköszöntőjében.

Nosza, gondoltam, megpróbálom a dolgot, mielőtt rákérdeznék, mi is ez az egész. Küldtem neki két témát az fn.hu cikkei közül. Az egyik egy Hankiss Elemér-interjú részlete volt, amin a szociológus arról beszél, hogy elkészítik Magyarország tehetségtérképét. A másik, hogy már csak néhány koncert, és vége sokunk kedvenc zenekarának, a Kispál és a borznak, amellyel két évtizede szép csendben együtt öregedtünk. Lackfi azonban visszaírt, hogy nem elég költőiek és nem elég konkrétak az ötletek.

Ajánlott weboldalak
Vers.lap.hu
Kispál és a borz.lap.hu
Kortárs irodalom.lap.hu
„Végülis vers (formailag) mindenből gyártható, ám én azért igyekszem az utóbbi időben kissé elburjánzott gyárat visszaterelni a kezdeti sínre: olyasmiket kérni az olvasóktól, amik valódi költői izgalommal kecsegtetnek. Vagyis például ha a Hankiss-cikkben találnak egy falut, ahol valaki élete-hosszan répából farag szobrokat, és aztán levest főz belőlük, ez költőien mond valamit a tehetségről és találékonyságról, no meg elvetéltségről. Így azonban nehéz lenne értelmes (nem csak formailag korrekt) verset sikeríteni belőle, mert hiányoznak a konkrétumok. Ugyanez van kicsit a Kispállal. Egy anekdota ott is jobban fogna” – szólt a magyarázat.

Úgy látszik az fn.hu hírei nem túl líraiak. Pedig nem is az államháztartásról vagy a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről szóló cikket válogattam ki. Nem adtam fel, küldtem egy hírt arról, hogy kinyílt a világ legnagyobb virága, ami dögszagot áraszt, illetve kerestem egy írást az fn.hu legfelkavaróbb blogjából, a Nyomor széléből. Ez utóbbi nagyon konkrét történet, és úgy véltem, elég lírai is. A lényege, hogy egy művészeti iskolában – ahol együtt tanulnak a tehetősebb és a mélyszegénységből érkező, cigány és nem cigány gyerekek –, egy ízben az volt a feladat, hogy rajzolják le, milyen állatot nem kellett volna Noénak felvinni a bárkájára. A válaszok a gyerekek szociális háttere alapján, meglepően és elgondolkodtatóan oszlottak meg. (Az írás itt olvasható.)

Bingó! „E kettő kell nekem! Meglátom, melyik lesz a befutó, bár a Noé egyelőre még jobban tetszik” – jött a válasz. És néhány nap múlva, – valóban a Noé alapján – lőn vers. A Versgyár 87. számú bejegyzése lettem én, s meglepetés volt a költemény.
A vers előtt – szokás szerint – felvázolta az alaptémát, majd némi műhelytitok következik: „Nyilván vicces lett volna klasszikus formában megírni, berímelni is, de ez a Miroslav Holubot vagy Raymond Queneaut idéző repetitív abszurd talán jobban kihozza a témában rejlő kedves és hajmeresztő fonákságokat.”

És végül a vers:

LECKE
– És akkor özönvíz áradt a földre,
– mesélte a tanító néni –,
hogy elpusztítsa az embereket,
akik folyton becsapták egymást és
dulakodtak, a jobb helyzetűek
mindent elszedtek a rosszabb helyzetűektől,
akik meg próbáltak mindent visszalopni.
Hogy a sokféle tiritarka állat kárba ne vesszen,
Noénak össze kellett gyűjteni bárkájára
mindegyikből egy-egy párat.
Vitt magával például
elefántot és csimpánzot, rókát és borzot.
– Tudtok-e mondani érdekes állatokat?
– Flamingó, pingvin, hattyú – feleltek kórusban
a jobb helyzetű gyerekek.
– Csirke, disznó, borjúpörkölt – feleltek kórusban
a rosszabb helyzetű gyerekek.
– Hát olyan állatokat tudtok-e mondani,
amelyeket Noé helyében nem vittetek
volna fel a bárkába?
– Oroszlán, cápa, vérfarkas – feleltek kórusban
a jobb helyzetű gyerekek.
– Patkány, csótány, tetű – feleltek kórusban
a rosszabb helyzetű gyerekek.
– Amikor elmúlt az árvíz, és a szárazföldre kiküldött
galamb csőrében a remény olajágával tért vissza
a bárkára, Noé az Ararát hegyén partra szállt,
és állataival birtokba vette a megtisztult világot.
Utódai idővel elszaporodtak, a mai napig
lopnak, csalnak és dulakodnak, belőlük lettek
a mai jobb és rosszabb helyzetű családok.

Amint elkészült a vers, kaptam egy e-mailt, hogy már olvasható a honlapon, és hogy szívesen válaszol – lehetőleg szintén e-levélben feltett – kérdéseimre. Így hát arra kértem, mutassa be a Versgyárat, a költészet és az internetes világ összebékíthető kapcsolatát, valamint az egy fenékkel két lovon ülés nehézségeit. Az interjúnak szintén ő adta a címet (bár felhatalmazott, hogy változtassak rajta), így hát meghagytam.

Lackfi János
Gyertyafény vagy mikrochip?

Honnan jött a Versgyár ötlete, és mikor indult a játék?

Irodalom és internet viszonya eléggé összetett. Sokan teszik fel kedvenc verseiket a netre, sokan pakolásszák fel a saját műveiket, és vannak „hivatalos” irodalmi honlapok is, ahol azonban többnyire csak „dühöngő” szektorok vannak az olvasóknak, nincs valódi kapcsolatteremtési lehetőség. Ezért arra gondoltam, mi lenne, ha lenne egy rovat, ahol tényleg együtt gondolkodhatok az olvasókkal. Ők hozzák azokat az ötleteket, amelyekkel én nem találkozom, én hozom a szaktudásomat, és végül létrejön egy-egy mű, amely internetes „együttlétünk” gyümölcse. Idestova második éve megy a rovat, és ez idő alatt mintegy kilencven vers született.

Ez egy játék, ahol stílusgyakorlatokat, vázlatokat ígér a laikus közönség által küldött témákra, ugyanakkor, mint írja nagyon fontos versek is születtek. Honnan lehet tudni, hogy egy szöveg érett vers vagy stílusgyakorlat?

A rovat várakozásomon felül kezdett el működni, olyan témák jöttek, mint például a Kossuth növénygyűjteményéről szóló, a színészi lét kérdéseit boncolgató, a felhők állagát firtató, a gyűjtögetés lélektanát kutató, és így tovább: ezek túlmutatnak egy-egy helyzetgyakorlaton, és önálló életre keltek a fantáziámban. Ilyenkor nem kérdés, hogy komolyabb dologról van szó, mint egy-egy játékos köszöntő vagy állatos gyerekvers esetében. Nota bene éppen a Dupla medve címet viselő szöveg lett egy igen rangos folyóirat, a Jelenkor szerkesztőinek kedvence.

Szelektálja a megadott témákat. Köszöntőket, politikai-gazdasági témákat nem vállal, bár mint jelezte, formailag megoldható lenne egy hír feldolgozása, de az nem lenne vers. Mitől lesz egy téma feldolgozható igazi verssé?

Minden versbe szedhető, aminthogy régen rímbe is fogtak rengeteg mindent: törvényeket, recepteket, köszöntőket, kortesbeszédet. Manapság is sok a versre hasonlító szöveg: mindenhol popslágerek, vagyis megzenésített angol versek szólnak, de rímel a reklám, a vőfély dumája, a szerelmes sms. Nemrég nem különösebben lírai lelkű sebész ismerősöm is afféle rigmusban küldte körbe a mobilokra a hírt, hogy délután lesz foci. Személyes szimpátiától indíttatva írtam én is néhány köszöntőt a Versgyárban, de nem ez az elsődleges cél. Azt szeretném, ha olvasóim nyitott szemmel észlelnék a világban mindenütt fellelhető, véletlenszerű költői szikrákat. Nagyon kevés a negatív tapasztalat. A legviccesebb szélsőség egy lobbanékony felvidéki fiatalember volt, aki megkért, hogy írjam meg a magyarság fájdalmát, majd miután elküldtem neki egy korábbi, hazáról szóló (de szerintem senki nézeteit nem sértő) szövegemet, nemes egyszerűséggel ennyit reagált: „Szia, náci! Megdöglesz!”. Amiben persze igaza van. Mind megdöglünk egy szép napon.

Elég szokatlan a költészet és az internet találkozása. Modern, jól kezelhető honlapja van, pedig az ember azt hinné, a költők még mindig gyertyafénynél, tollal írják a gondolataikat, s nem törődnek a világ rohanásával. (Még ha egyetemi oktatók is.) Fontosnak tartja ezt a felületet?

Ahány költő, annyiféle. Én is hordtam krúdys mellényt, zsebórát ezüstláncon, aztán öt gyermek mellett valahogy praktikusabbra alakult az öltözködésem. Van olyan kollégám, aki csak saját töltőtollával hajlandó írni. Használtam én is ilyet, de kapkodós alkatomhoz jobban társul a számítógép. Nagyban könnyíti a „piszkos” munkát, javítást, húzást, úgyhogy igazán hálás vagyok érte. Igaz, függővé is teszi az embert, és ez ellen nem védekezem kellő eréllyel. Azért a finom rosttollakat nagyon szeretem, és sokat írok füzetekbe, papírra is. A net pedig fontos, mert elképesztő sok érzékeny ember kering ott, aki talán nem is sejti, hogy szívesen olvasna irodalmat. Azt hiszi, a mai művészet ilyen meg olyan, öncélú és érthetetlen. Ha kiderül, hogy a mai író viszonylag normális dolgokról beszél, viszonylag érdekesen, sokan nagyon pozitívan reagálnak. Az én honlapomat havi tízezren látogatják.

A korábbi munkái is „játékosak”. Például az Apám kakasa is egyfajta versgyárnak tekinthető, csak ott a klasszikus gyerekversek voltak az alaptémák. Ön úgynevezett „nagy játékos”?

A nagy örömünkre új kiadást is megért, már érettségi tételként is „futott” Apám kakasa-kötetünk (Vörös István a szerzőtársam) klasszikus magyar gyerekversekre írott mai változatokat tartalmaz. Gondoltuk, pengetünk egyet a nagy öregek gitárján. Aztán misszió lett belőle: kiderült, néhol a mai gyerekek csak a mi tréfás változataink miatt találkoznak az eredetivel, Bóbitával, Bőrönd Ödönnel, Bors nénivel is. A játék roppant fontos dolog, ezt a gyerekeim mellett megtanultam, no meg a számomra legfontosabb szerzők is erre okítanak. Kosztolányi, Weöres, Cortázar, Borges vagy Hrabal mind-mind nagy játékosok, nem is kicsi tétekben utaznak. A játék mindig az életet modellezi, de barátságosabb, kevésbé vérre menő annál. A focista például (jó esetben) nem öli meg ellenfelét, hogy gólt rúghasson, csak „becsapja”, közös megegyezéssel elfogadott szabályok keretében kicselezi…

A magyar irodalmi élet is éppúgy kettészakadt, mint a társadalom. Ön „különutasnak” tűnik, mindkét ideológiai holdudvarhoz tartozó lapokban előfordulnak írásai, versei, novellái, nem lehet besorolni se ide, se oda. Ez magától adódott így, vagy tudatosan építi e szerepet?

Az irodalmi érték nem politikafüggő. Petri György és Csoóri Sándor költészete egyaránt fontos nekem, egyikről se mondanék le ideológiai okokból. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraként is ezt a szemléletet igyekszem megvalósítani. Egy fenékkel két lovon ülni nem kényelmes, de mindkét irodalompolitikai „szekértáborban” túl sok barátom van ahhoz, hogy bárhová „lecsatlakozzam”. Meg aztán színesebb is a világ, a paletta, ha nem működtetünk ideológiai „szűrőket”. Ez nem jelenti, hogy nekem minden tetszene…

Hogy lehetne elérni (egyáltalén el kell-e érni?), hogy minél több ember lépjen túl a politikai harcokon, és inkább temesse, mint ássa az árkokat?

Az mindenképpen túlzott és furcsa elvárás, hogy mindenki boruljon össze, béküljön ki, és legyen hirtelen egy véleményen. A világon mindenütt vannak pártszimpátiák és ebből fakadó ellentétek. Mindenkinek joga is van hozzá, hogy vérmérsékletéhez illően képviselje saját nézeteit. Jó lenne persze, ha ellentétes nézetek esetén nem fordulna gyűlöletbe vagy elhallgatásba az erről való beszélgetés. Ha nem kellene kínosan elterelni a szót, hanem ki-ki elmondaná a magáét, és ha ez összeegyeztethetetlen, akkor harag nélkül folytathatnánk más, közös témákkal. Ezek ma kínos helyzetek, én sem tudom jól kezelni őket, inkább elütöm a kérdések élét. Az árkok maradhatnak, csak ne mi, civilek lövöldözzünk egymásra azokból.

fn.hu