MEGRÁGOTT IRODALOM
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
Lackfi János íróval, költővel Tábori Kálmán beszélgetett
December 8-án került bemutatásra a Kövér Lajos aranykeze címmel megjelent legújabb köteted. Milyen előzményei voltak ennek?
A történet a Kövér Lajos utcai külön kis világegyetemben játszódik. A helyszín valóságos, Zuglóban van egy ilyen nevű utca, ahol sokáig laktunk, így aztán gyerekeim kérésére a mítikus nevű figura lelépett az utcatábláról, és óvódába menet különböző kalandokba bonyolódott. Aztán a téma sokáig lappangott, és sorozatos véletlenek, egy elveszett fájl felbukkanása és egy kiadói felkérés folytán 2007 Könyvhetére öltött eléggé terjedelmes testet. Ezen nem azt értem, hogy vaskos könyv lett belőle, hanem hogy csupa nagydarab, rettentő erős és hájas, viccesen kisfiús sportolók mászkálnak a regényben. Az első rész, a Kövér Lajos színre lép megjelenése után aztán levelet kaptam egy kisfiútól, amiben nagy komolyan megrendelte a Kövér Lajos folytatását. És ha az olvasó rendel, akkor az író kénytelen írni. Idén Karácsonyra ki is jött a Kövér Lajos aranykeze.
Hogyan érdemes használni ezt a könyvet? A gyerekek maguknak olvassák inkább, vagy a szülők olvassák fel nekik?
Ez is, az is. Kisebb gyerekek esetében lehet számítani arra, hogy esetleg a szülő olvas fel, sok családban ez a Kövér Lajossal is így működött. Mikor gyerekeimen “teszteltem” a kötetet, magam is így tettem. Igyekeztem tehát a megírás közben “kétfelé beszélni”, akár mondjuk Romhányi a Doktor bubó vagy a Mézga család esetében: élvezzék csak a gyerekek, ám a szülő se unja halálra magát közben! Mi több, a kicsik emlékezetében is elraktározódik talán öntudatlanul olyasmi, aminek másodlagos értelme csak felnőtt korukban “esik le” igazán.
Mi a különbség a felnőtteknek írt könyvek és a gyerekkönyvek között?
A meseírás nekem kifejezetten örömzene. A szerkezetépítést persze egy ilyen nagyobb szabású történetnél nem lehet megspórolni, de mindez jóval kevesebb vérverejtékkel és bizonytalansággal jár, mint az úgymond “felnőtt irodalom” létrejötte. Számomra alapvető volt az a fajta szemléletváltás, amely egyebek közt az úgynevezett “svéd-típusú” gyermekversekkel vagy mondjuk Astrid Lindgren prózájával jött be hazánkba. Tótfalusi István Ami a szívedet nyomja című antológiájának újdonsága, hogy a gyermek felől nézi a világot, nem holmi pedagógiai irányelvek megrímelése. A gyerekek észreveszik az ellentmondásokat, és kegyetlenül lerántják a leplet a felnőtt világ következetlenségeiről. Ugyanakkor szabadon belemennek a képzelet játékaiba is, az emberfej krumpli lesz és csírát növeszt, az autók bogárrá változnak, és megcsípik az aszfaltot: a görbe tükörben eltorzulhatnak az arányok, és elvesznek a felnőtt világban szerzett, sokszor megalapozatlan helyzeti előnyök és pozíciók. Ebben a játéktérben a humor és az asszociációk hierarchizálnak, és nem a tekintély. Sokan azt gondolják, hogy a gyermekirodalom gügyögő versikékből és gagyi vidámságból áll. Pedig a gyerekek is tudnak szomorkodni, unatkozni, dühöngni, magukra maradni, ezeket az érzelmeket is meg kell látni és láttatni. Meseregényeimben, bár alapvetően vidám tónusúak, próbálom érzékeltetni az emberi bánatokat és veszteségeket is. Nem kell bármi áron megkímélnünk a gyerekeket attól, hogy a világban bőven akad igazságtalanság és kínlódás. Tudniuk kell, hogy nem rózsaszín babaházban élünk, ám azt is, hogy Földünk biztonságossá tehető, kipárnázható bizalommal és fantáziával.
Amellett, hogy gyermekverseket írsz, a Csillagzene fesztivál keretében versírópályázatot is szerveztél kicsiknek. Mi a különbség a gyerekek versei és a felnőttek gyermekversei között?
Gyermekkorban sokkal többen meg tudnának tanulni jót írni, mint felnőtt korban, mert még nem kezdtek el sémákban gondolkozni, és nem akarják az úgynevezett mondanivalót ráerőltetni valóság-észlelésük természetes anyagára. Ám a gyerekeket meg is kell tanítani az önkifejezésre, arra, hogy merjenek képzeletükre hagyatkozni, és ne akarjanak holmi illedelmességnek megfelelni. Még ez sem elég, lényeglátásra is rá kell kapatni őket, hogy meglássák életanyagukban a valóban izgalmasat, és ne terjengjenek szét parttalanul. Ám ahogyan egészen kis korban az ember csontjai még hajlékonyak, a gyerekek szellemében is megvan a rugalmasság és a spontaneitás. Minden helyzetből képesek visszapattanni, minden helyzetben ki tudnak csiholni valami váratlant. Ebből tanulhatnánk mi, felnőttek is, hiszen bizonyos szélsőséges élethelyzetekben, ha ki tudom nevetni saját nyomoromat, már megtettem egy lépést a túlélés felé.
Öt gyermekes apuka vagy, jól ismered a gyerekeket. Szerinted mit kellene a felnőtteknek eltanulni a tőlük?
Az őszinteséget. Vagy legalábbis annak egy részét! Kit nem hozott még zavarba a saját, vagy mások gyereke, akár nyilvánosan is egy-egy beszólásával! Fantasztikus hatodik érzékük van, hogy kínos helyzeteket teremtsenek. Még nem ismerik a protokollt, vagy ha igen, nem hajlandók alávetni magukat annak. És nem ismerik a „mást gondolok, mint mondok” kettősségét. Majd mi rájuk erőltetjük. A felnőttek sokszor nem merik, vagy nem tudják megmondani a véleményünket. Ezeket az apró elhallgatásokat a gyerekek nem értik, vagy nagyon is jól érzik, hogy itt van a kutya elásva, és rátapintanak a sebekre. Mi, felnőttek sokat kedélyeskedünk, és úgy teszünk, mintha beszélnénk valamiről – politikai helyzetről, a gázról – miközben mindenkinekvan égető magánéleti problémájamelyről nem beszélünk, pedig valószínűleg lehetne segíteni rajta, egymáson. Nehéz ügy ez persze, hiszen szemérmesség is van a világon, emberi viszonyaink is ágas-bogasabbak, hogysem úton-útfélen megnyíljunk egymás előtt. Ha valaki alapvetően nem szimpatikus, bár semmi bajom vele, akkor nem tudok neki beszélni erről, és nem is akarom, hogy tudja, hogy nekem mily a bajom. Ám a gyerek nem mérlegel. Fejest ugrik egy társaságba, aztán őszinte kíváncsisággal megkérdezi, hogy „és a néni meg fog halni?” Erre megfagy a levegő, és megszidják, hogy ilyet nem szabad mondani. Tényleg nem szabad, de tényleg mind meg fogunk halni, és ezt nagyon jól tudjuk. Azt is tudjuk, hogy valaki előbb, mint a másik – és nem tudunk, nem akarunk, szégyellünk róla beszélni.
Szintén karácsony előtt jelent meg a Sárkány apó című gyerekeknek szóló verseskönyv. A mellékelt CD-n költők szavalnak. Te kinek a versét mondod?
A sajátomon felül Tamkó Sirató Károlyét és Utassy Józsefét. A hangzó antológia atyja Gryllus Dániel, ők ketten Szalóki Ágival szép, egyszerű, finom dalokat tettek “kísérőnek” a versek mellé. Sokarcú, sokszemélyes válogatás ez, használati értékét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy gyerekeink versengve nyomogatják a CD-lejátszó gombjait, és “ugrálnak” ide-oda kedvenc szövegeik, számaik között. Nekem pedig külön ajándék volt, hogy két fontos költőtársnak, a szertelen avantgárd lendületű, mégis két lábbal a magyar valóságban álló (abba gumicsizmásan olykor beleragadó) Tamkó Sirató Károlynak és a “felnőtt” verseiben megrendítően modern népdalosságot megvalósító Utassy Józsefnek kölcsönözhettem a hangomat.
2007-ben a te verseidből is készült egy lemez Lovasi András közreműködésével. Mostanában egyre népszerűbbek a hangoskönyvek, az énekelt versek. Szerinted a zene segíthet a verseknek, hogy szélesebb közönségre találjanak? Visszatérhetnek a középkori énekmondók?
Tulajdonképpen rengeteg költészetet hallgatnak az emberek manapság, igaz, változó színvonalon. Mindamellett a könnyűzene, ez a mindennapi táplálékunk, nyilvánvalóan lírai természetű szövegeket hordoz. Ezek megmunkáltsága sokszor eléggé alkalmi, a költő, ha lehetősége adódik, próbálhat változtatni ezen. Ha már a középkort szóba hoztad: nos, akkoriban nem ismerték a néma olvasást. Nem mintha “technológiailag fejletlenebbek” lettek volna nálunk, hanem az volt a teológilag megalapozott álláspontjuk, hogy a szó akkor válik igazán sajátunkká, ha szájunk-nyelvünk is részt vesz létrehozásában, ha ízleljük is, akár egy ételt! Amin csak átfut a szemem, az nem igazán átemésztett szó. Nem vagyok vajákos típus, de az biztos, hogy az ősvallásokban, a sámánizmusban is hangzó teste volt a költészetnek. Vagyis manapság a költészet eredetéhez tér vissza, ha megzenésítik: előbújik belőle a szó muzsikája.
A hangoskönyv, a hangzókönyv régi-új technológia, és ahogyan az internet, ez is nagyon fontos útja lehet a versnek. Egész más dimenziókat nyithat meg a költészet előtt, hiszen úgymond a zene hátán együtt szövegeink nagyon sok emberhez eljuthatnak. A Lovasi-Lackfi-Heidl-lemezen viszont a zene nem holmi “hordozó”, hanem szerves egységbe épül a szöveggel. Legalább ötven százaléknyi pluszt ad a létrejövő új művekhez Lovasi András elképesztő profizmusa, átütő egyénisége, és az, hogy a zeneszerző Heidl György milyen változatos és lendületes formákkal volt képes érzékeltetni a művek belső feszültségét, erővonalait.
Verseket, regényeket írsz, szerkesztője vagy a Nagyvilág című világirodalmi lapnak, és a Képmásban is jelennek meg írásaid. Mit gondolsz, feladata-e az irodalomnak hogy közvéleményt formáljon, vagy valamilyen értékrendet képviseljen?
Az én nyilvános politikai állásfoglalásom ott ér véget, amikor bedobom a szavazóurnába a cédulát. Természetesen, ha valaki privátim megkérdezi, nem szégyellem, hogy kire szavaztam, elvitatkozhatunk. De ez igazából nem irodalmi kérdés, ezt a szavazásnak kell megoldani. Babits és Kosztolányi híres vitájában két magatartásforma, a homo moralisé és a homo aestheticusé állt szemben egymással. Mint általában a nagyon sarkított kategóriáknál, itt is félúton lehet az igazság. Ha egy homo aestheticus igazán jól csinálja a dolgát, akkor átmegy moralisba is. Nem igaz, hogy Kosztolányi verseinek – pedig ő abszolút aesteticusnak vallotta magát – nincsen morális vagy metafizikai vonzata. Meglehet, hogy szilárd hitet, kidolgozott erkölcsi tételrendszert személyesen nem vallott, de voltak megsejtései, vágyakozásai és érzékenysége affelé a világ felé, amely morális elkötelezettséget is jelent. Azt gondolom, hogy ha az ember őszintén írja meg a véleményét a világról – és magasra teszi a szakmai mércét – akkor írása tükrözi nézeteit, morális alapállását, ugyanakkor más gondolkodásúak számára is irodalom marad. Írásaimat elég sokféle közönség olvassa – a Képmástól kezdve a Beszélőn és a Népszabadságon át a Hitelig – de soha nem írtam direkt azzal a céllal, hogy valamelyik politikai oldal tetszését kivívjam. Amikor egy szöveg létrejön, természetesen már látom, hogy jellege szerint inkább a Vigiliába vagy a Holmiba küldendő. Mindannyian tele vagyunk ellentmondásokkal, de merem remélni, hogy minden írásom az én nézőpontomat képviseli. Azt hiszem, elég nehezen tudnám eltitkolni például, hogy hívő katolikus vagyok, de korántsem feltett szándékom, hogy írásaimmal bárkit hitemre térítsek. Annak persze csak örülök, ha mások írásaimból erőt meríthetnek köznapi küzdelmeikhez, felhasználhatják azokat saját életük értelmezésére is.