MENNYEI ÖBLÍTŐILLATÚ RUHÁK (Részlet a Halottnéző című regényből)

Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák

Liebe Suzanne, még csak fél éve tanulok németül. Magyar fiú vagyok, tudod, Magyarország ott fekszik Ausztria mellett, és mindenféle nevezetességek meg látnivalók vannak itt, egyszer megmutatom a füzetemet, amibe beragasztottam egy csomó képet a jáki templomról, igaz, hogy nem voltam még ott, de már nagyon sokat nézegettem. Abban a füzetben egyébként benne van a Nekropolisz is, tudod, ahol csupa halottak laknak, vicces lehet, ahogy egy halott postás viszi ki a leveleket, meg a sarki halott boltosnál vesznek valamit a lakók, mondjuk, hullalisztet. Ez persze csak vicc, mi, magyarok nagyon szeretünk viccelni, a nyugatiak ezt néha nem értik. Ne vedd komolyan, mert a halottak igazából nem élnek, a városukat is élők építették, és nem is Magyarországon található. Van ott még kép egy kunhegyesi utcáról is, egy igazi régi magyar szekérrel, ami keresztbe fordítottak az úton, hogy jobban látsszon, mert úgy olyan archaikus, egészen addig, míg bele nem hajt valaki, aki nem vette észre, hogy itt archaikusan fotóznak. Arról a fényképről meglátnád, milyen egy régi magyar szekér, bár szerintem nem sokban különbözhet egy régi német szekértől, és olyat biztosan láttál, én már láttam, teli volt ültetve muskátlival, mert egyszer már voltunk Nyugat-Németországban, csakhogy ez mégis magyar szekér. Ott van a mosztári híd is, abban a füzetben, az nem Magyarország, de mégis különleges, csúcsosra rakták fel kövekből nagyon régen, úgyhogy a feléig felfelé kell menni, onnantól meg lefelé, biciklivel biztos gurulni is lehet, egészen festői látvány, alatta víz folyik, meg is festette Csontváry, a végén az ipszilont ínek kell ejteni, benne az a jó, hogy csupa színesnek festett olyan házakat is, amelyek csak csupa szürkék voltak, és így azért mégis más, én is megfestettem a gerecsei romot farostlemezre temperával, be is kereteztem, az egyik fala kék, a másik piros, a harmadik sárga, a boltív meg felette lila, a Gerecse itt van a reptérnél, és nagyon régi. Nagyon sok templomom van már, inkább rajzolom, mint festem őket, amikor valahová megyünk vidékre, minden faluban nézem a templomokat, gyorsan vázlatot csinálok róluk, hogy kábé hány ablak, milyen íves, van-e pereme, van-e oszlop meg tagolás meg ilyesmik, és aztán letisztázom egy füzetbe, nem biztos, hogy pont olyanra sikerül, mert nem lehet leállni minden templomnál, a szüleim frászt kapnának, úgyhogy többnyire autóból rajzolok, meg néha másfelé jövünk vissza, és nem tudok pontosítani.
Már száznál is több templom van, biztos téged is érdekelne, és százhét országból szereztem bélyeget. Először csak csomagokból, nagy adagban kapható együtt mindenféle vegyeszöldség, néha akadt közte egy-egy monacói vagy liechtensteini, de mióta egyre többféle van, néha bejárok a Moszkva tér melletti bélyegeshez. Kell egy kicsit gyűjtenem a zsebpénzt meg a bátorságot, mert a pasas nem nagyon kedves, amikor megtudja, hogy venezuelai, maldív-szigeteki meg izlandi bélyeget szeretnék, mert ezeket néztem ki magamnak aznapra, morogva kaparja elő, és látszik, hogy jobban szeretné, ha együtt ájuldoznék vele mindenféle méregdrága vágatlan ritkaságok meg sorszámhibás régi magyar blokkok felett, amiket nagy büszkén a kirakatba is kitesz, és nem az idejét rabolnám. Nem vagyok tehát igazi gyűjtő, de órákig rendezgetem ábécé-sorrendbe, és olvasgatom, hogy Congo Belge, az az ország már nincs is, szétesett vagy háromfelé, kettőből van is bélyegem, Zaire, az ín két ponttal, meg Ruanda, vagyis République Ruandaise, Burundiból még kell szerezni, hát nem fog repesni az öreg. Meg hogy Gran Canaria, az a Kanári-szigeteket jelenti, ahogy a Shquiperia Albániát, Côte d’Ivoire pedig Elefántcsontpartot, van néhány ilyen trükk, de rajtam nem fognak ki. Ahogy egy laoszi autó hátulján is tudnám azonosítani a jelzést, és tudom, hogy Spanyolország jele E, mint Espana, az ennen egy kis hullámvonallal, és nem S, mert az Svédország, vagyis Sverige, ez van írva a bélyegekre is, a norvégokra Norge, a dánokra meg Denmark, de ezeket azért könnyű kitalálni.
Ungarn feliratú bélyeget különben nem találsz, sem olyat, hogy Hungary, láthatod ezen a levélen is, hogy mi Magyarországnak hívjuk, elég cseles dolog. Népi demokrácia van itt is, mint a Német Demokratikus Köztársaságban, de te a Bundesrepublik Deutschlandban élsz, a másik oldalon, és erről most többet nem szeretnék írni, mert anyáék azt mondják, hogy ezek minden kimenő levelet elolvasnak, a Szabad Európa Rádió meg azt, hogy az egész Keleti pályaudvar tetőtere, tudod, itt Budapesten három nagy pályaudvar van, az egyik a Keleti, az egész tetőtér, az a több ezer négyzetméter mind tele van irodákkal, ahol zsákszámra bontják fel a leveleket, a mi leveleinket, és olvassák el, s ha valami nem tetszik, hát nem továbbítják. Egyszerűen lenyelik, kidobják, elégetik, vagy elteszik, hogy felhasználhassák ellenünk, ahogy az egyik osztálytársam apukája is ül, mert sokat pofázott, pedig van öt gyereke. Tőle még nem mertem megkérdezni, hogy igaz-e vagy csak mendemonda, amúgy is sok lánynak hiányzik az apukája, kinek ezért, kinek azért. Az biztos, hogy ha csomag jön, például a Bundesrepublik Deutschlandból, ahol anyám régi barátnője él, aki mindig küld mennyei öblítőillatú ruhákat, amelyekből mosás után sajnos kimegy az illat, de így is nagyon menő cuccok, itthon minden menő, ami nem keletről, hanem nyugatról jön, főként ha ez látszik is rajta, szóval ha csomag jön, véletlenül sincs benne három darab kvarcórás végű toll vagy három tábla csokoládé vagy három tréning, mi ugyanis hárman vagyunk testvérek, hanem mindig csak egy vagy kettő, mert a postatiszteknek is van családja, azokra is gondolni kell, és ők gondolnak is a sajátjukra, ha már mi nem. Meg hogy úgyse mer senki reklamálni a felbontva érkező csomagok miatt, sajnos megsérült, kipotyogott ez-az, már elnézést, de legközelebb csomagolják be jobban. Ne féljenek, majd mi odafigyelünk magukra és a csomagjaikra, hogy a megfelelő helyre jussanak, ha már az önök nyugati kapcsolatainak ilyen fontos az önök jóléte, és azt gondolják, nálunk nem is lehet tollat meg csokit meg tréninget kapni. Persze ezeket még nem tudom leírni németül, azt hiszem, jobb is, de hát akkor mit írjak, küldesz fényképet?
Chère Jacqueline, két éve tanulok franciául, egy nénikénél, akinek vízihulla-arca van, a bőre ráncos, mint egy kifeszített nejlonzacskó, és öregségfoltos is, de púderrel mindig lekeni, hogy ne látsszon, a szemöldökét kitépte és a helyére feketével rajzolt egy másikat, szájat is rajzolt magának, alatta látszik a rendes, az valamivel kisebb, mint mikor az ember kicsi korában még nem tudja jól színezni a kifestőt, és mindig túlszalad a vonalon. Ő a Lüszi néni, az asztalán van róla egy barna fotó, kalappal a fején, egy lépcsőn áll valami villa előtt, futórózsa alatt, mellette belóg egy hatalmas öreg kocsi, nagyon elegáns lehet, a hűtőrácsa olyan, mint egy bálna fogsora. A másik képen nem csak ő van, egy rövidnadrágos bácsi áll mellette, csupa fehérben mindketten, és furcsa formájú teniszütőt szorongatnak. A bácsinak hátra van nyalva a haja, és pici bajuszka ül a szája felett. Lehet, hogy az András bácsi, mindenesetre nem ismerni rá, mert az öreg most inkább olyan, mint egy teknőc, kopasz, meg van görnyedve, és vastag szemüveget hord, Lüszi néni mindig úgy beszél róla, mint aki egy lépcső tetején állva szól le a lépcső alján állónak, és magázza, András, most igazán ne zavarjon, András, fűtsön be, mert megfáznak ezek a gyerekek, és olyankor a bácsi hozza be a fát, begyújt a kályhába, és sokáig piszmog a régi kovácsoltvas piszkavassal, egészen addig, míg a felesége rá nem szól.
Lehet az is, hogy a képen nem az András bácsi van, hanem mondjuk valami francia úr, mert a Lüszi néni balerina volt, a húgom is ide jár, de ő balettre, és a francia talán megígérte Lüszi néninek, hogy feleségül veszi, még a háború előtt, de aztán haza kellett mennie, mert ellenség lett, és kitoloncolták, harcolnia kellett ellenünk meg a németek ellen. És aztán le is győzött bennünket az a francia meg az összes többi, persze az amerikaiak segítségével, mert azért minket nem lehet olyan könnyen legyőzni, pláne, ha összeállunk ellenetek a németekkel, minket még az osztrákok is csak úgy tudtak legyőzni annak idején, hogy behívták a ruszkikat, ezeknek meg úgy megtetszett a táj, hogy száz év múlva visszajöttek, és most már a büdös életbe soha ki nem mennek. Aztán a háború után a néni egyre csak várt, még mindig elég szép volt, de talán már nem annyira, mint a háború előtt, és a francia nem jött, és nem vette feleségül, biztos elesett valahol, megölte egy német vagy egy magyar, ó, az átkozottak, és közben itt volt ez az András, nem túl nagy szám, de állhatatos, mint egy teknőc. És az esküvő után nem sokkal beállít az az átkozott Zsák vagy Zsorzs vagy Zsan-Misel, sármosabb, mint valaha, a szemöldöke fölött izgalmas kicsi sebhellyel, megjöttem, monamúr, vártál-e rám, maséri, úgy beszél még mindig, mintha énekelne. És a Lüszi néni telesírja a párnát, az András bácsi meg néz bánatos teknőcszemmel, alighanem most kéne felkötnie magát, és akkor folytatódhatna ez a mozifilm, én a tiéd, te az enyém, vívlafransz. És az az édes nő mehetne a szabad világba, talán még a táncos karrierje sincs veszve, mindenesetre áll mellette valaki, gazdag, régi családból származik ez a fiú, mindent megtesz majd, rá van írva az arcára, ahogy mondja, monamúr. Lüszi néni viszont kihúzza magát, a szeme villog, a festett szemöldöke idegesen rángatózik, nem olyan kis balerina ő, van neki méltósága, ugyan, kérem, vuzetzanrötár, tetszett volna az úrnak előbben jönni, ó rövoár, András, kísérje ki az urat, alighanem valami félreértés történt, és aztán megint a párna, napokig nem eszik, nem iszik, nem nyit ajtót, csak a kávét fogadja el meg a cigarettát, mintha a füstből élne. És karikás szemmel jelenik meg végül, nézze András, maga okos fiú, maga ezt megérti, éljünk szépen, ahogy tudunk, én adok különórákat, magának meg ott a szakmája, csak ennél többet ne kívánjon, ne akarja, hogy úgy szeressem, mert az lehetetlen, és oldalt fordítja a fejét, ez az utolsó kép, ahogy elfordul egymástól az a két elő-halott arc, már csak az jön cikornyás dőlt betűkkel, hogy Vége (franciául Fin), meg sorban a szereplők nevei és hozzá a zene, mintha a magnó húzná a szalagot.
Kedves Csilla, amióta az eszemet tudom, magyarul tanulok, mégis kevés ez a nyelv, hogy érzéseimet kifejezze. Mindig eszemben jár énekkarunk koncertje a turistaszálló halljában, meg a bánatom, amiért köhögök és nem énekelhetek, elképzeltem, amint teli torokból, az egész kórusból kiharsogva fújom a szoprán dallamát, és közben a Te barna szemedbe nézek egyre, és Te hallod az énekemet, mely egyre jobban átjár, magával ragad, égi magasságokba emel a művészet szárnyain, mint egy hidrogénnel telifújt léggömb emelkedik egyre magasabbra és magasabbra, egészen a legfelső légrétegekig, egészen rágógumigolyónyi buborékká zsugorodva, melyet már csak nagy nehezen képes kivenni a sírástól bedagadt szemű, hunyorgó kisgyerek, mígnem aztán a színes ponttá zsugorodott műanyag hólyagocska szétdurran, cafatjait pedig akár kilométerekre elsodorják a magas régiókban uralkodó rejtelmes fuvallatok, és a földjén gereblyéző paraszt furcsálkodva szedi fel az éppen őeléje pottyant piros gumicafatot, nofene, mi szél fújhatta erre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy akkor felfújódtál és szétdurrantál volna az énekemtől, hanem hogy igazán szerettem volna megmutatni neked, mire vagyok képes mint kórustag, bár ez még mind semmi ahhoz képest, hogy hazáám, hazáám, te míndenem, túdóm, hógy élehetem nekeed köszőnhetem, arany mezők, ezüst folyók, hős vértől áháházottak, s kőnytől áradók, a fürdőszoba olyankor egész berezonál, mint egy színpad, a csempéről ide-oda csapódik a hang, akár egy beijedt denevér, elváltoztatott szopránhangom pedig éppoly csibészes, mint a kedvenc tenoristámé, aki apró növésű, majdnem törpe, és ragyás is, de messziről jól mutat, csak magasított talpú cipőt kell felvennie, hogy felérje az operabeli szerelmeit, egyszer szeretnék neked a fürdőszobában énekelni, na nem levetkőzve meg minden, ne gondolj rosszra, hanem csak úgy, a hangzás kedvéért.
Persze hülyeség az egész, hiszen sosem ismerlek meg Téged, ha az az áldott torokfájás meg nem akadályoz az éneklésben, lehet, hogy egymás szemébe néztünk volna, tekintetünk talán az egymáséba is fonódik, de semmi több, nem tudom meg, hogy Te vagy Te, sem pedig Te, hogy Én vagyok Én, bár ezt csupa kisbetűvel írnám inkább úgy is mint nemecsek ernő, a Te nevedet meg csupa irdatlan lóbetűvel, mint NEMECSEK ERNŐét a végén, amikor már a halálos ágyon hever. Akkor sosem súgod a fülembe, hogy a kisvárost jöttetek meglátogatni, amely a maga nemében „valóságos ékszerdoboz”, és hogy az erdő „smaragd mennyezete” alatt kirándultatok, vagy hogy „megcsodáltátok a távoli hegyláncok festői vonulatát”. Az én apukám sosem olvassa fel esténként az útikönyvet, akárhová is megyünk. Akár a „lankákon elterülő romok történelmi atmoszférájáról”, akár a „pincemélyen érlelődő nemes borok aromájáról” beszéltél, a szájadat néztem, ezt feszesen redőző rózsaszín tangóharmonikát, csodálkozva, milyen szépen muzsikál, szebben, mint a tökkopasz Mailáth gróf, ő a környékünkön a Fantomas, pedig az ő hangszerén egy csomó gomb és kapcsoló van, amelyekkel tetszése szerint bánhat. Persze a gróf egyáltalán nem rólad jutott eszembe, mert miközben beszéltél, a harmonika-szájadnál is jobban lekötötte figyelmemet az a három icipici anyajegy, amely felém eső orrcimpád alatt, szájad vonala felett mozgott szavaid ritmusára. Tökéletes háromszöget formáztak, egyenlő oldalút, amelynek mindhárom szöge pontosan hatvan fokos, amely pontosan félbehajtható, s ha megfelelően osztjuk és az így keletkezett szögeket és idomokat kivetítjük a háromszög területén kívülre, számtalan bonyolult alakzatot, csillagokat, mindenféle szabályos tetra-, okta, nonaédereket hozhatunk létre pusztán e három pontból kiindulva, hát nem csodálatos, mindig is jó voltam geometriából.
Örültem, hogy az apukád biztatóan nézett rám, az enyémnek nincs szakálla, és az előbb rettenetes idegesen jött föl a lépcsőn, és bevágta maga után a dolgozószoba ajtaját, mert anyám megint valami megjegyzést tett, időnként odapörköl neki, apám meg felfortyan, naná, hogy mindig anyám az okosabb, a dolgozó nő, aki értelmiségi munkát végez, míg apám lábszagú tornateremben gürcöl, mire anyám jéghidegen vissza, hogy nem érti, mért kell mártíromkodni, kiforgatni a szavait, semmi ilyesmit nem mondott, csak apám képzel be mindenfélét, mire apám, hogy ő tudja, rá itt semmi szükség, legjobb, ha felköti magát, ha nagy leszek, ilyen családot akarok én is, úgy szeretném nevelni a gyerekeimet, mint ők minket. Mostanában ritkábban van úgy, mint régen, mikor anyám meg apám hosszasan üldögéltek a sötétedő nagyszobában a puffadt díványpárnák között, mindenféle motyogó, makogó hangok kíséretében, mint valami bevackolódó mormoták, anyám az apám haját birizgálta, és aztán együtt tűntek el onnan, észrevétlenül, mintha a sötét szívta volna fel őket, és egyedül kellett lefeküdnünk. Egyszer meg apám szobájába zárkóztak be, mi sehogy se akartunk ágyba kerülni, hát gondolom, elegük lett a gyerekeikből, és benn bömbölt náluk a tévéből a rockfesztivál, pedig az ilyen zenét ők utálták és plimplimnek csúfoltuk mindannyian, röhögtek, amikor farsangon táncoltam rá abban a büdös hócsizmámban, mert elfelejtettem váltáscipőt vinni, és csak dőlt ki az ajtó mögül a rekedt gitárhang, mi meg kopogtunk, kiabáltunk, tudni akartuk, miért hallgatnak ilyesmit pont ők, én még az ereszcsatornán át is akartam mászni, hogy benézzek hozzájuk a tetőablakon, csak aztán nem mertem, pedig nem vagyok gyáva, de olyan furcsa volt, kíváncsi lettem volna, mit csinálnak…
A Szilvi néni férje is szakállas, a Szilvi néni az osztályfőnök, de nagyon ideges, nem a Szilvi néni, hanem a férje, bár időnként a Szilvi néni is az, de a pasas egyáltalán nem olvasott föl nekünk esténként az útikönyvből, felőle akár a Marson is járhattunk volna, állandóan terelte a bandát, mint egy hajcsár, mikor a szakadék peremén, egy ösvényen mentünk át, mindenkinek a sziklába kellett kapaszkodnia, és aki nem fogódzkodott, azt ő büntetésből visszalökdöste és újra áttaszigálta az úton, úgy, hogy most már fognia kellett a sziklát, azt mondják, jazzdobos az ürge, csupa ideg, és különösen az, ha nappal nem aludhat. Mindenesetre éjszaka sem aludt, hanem állandóan a faházikóknál ólálkodott, ahol ötösével-hatosával voltunk elszállásolva, és hallgatózott meg kémkedett utánunk. Talán tényleg azért nem tudott aludni, mert éjszaka zenélni szokott, és hiányzott neki a jazzkocsma füstszaga, lármája, meg a dobok, amelyeket püfölni kell, ezért minket püfölt helyettük, és elátkozta a feleségét, az osztályfőnökünket, akinek pont ekkor kellett megbetegednie. Ha valamelyik házban buli volt, márpedig mindegyikben buli volt, váratlanul berontott az ajtón és ordítozva közölte, hogy aludni kell, különben elhúzza a nótánkat és megtanít kesztyűbe dudálni, csupa ehhez hasonló szólásokat használt, látszott, hogy nagyon muzikális. A mi szobánkban a Horgos gyerek aludt egyedül, mert ő a kirándulás estéjén is megcsinálta a szokásos napi izomtornáját, ötször ötven fekvőtámaszt és ötször harminc hasizmot, csak húzódzkodni nem tudott sehol, mi, többiek párnacsatáztunk, de őt ez nem zavarta, igaz, hogy óvatosan dobáltunk, egyikünk sem szeretett volna ujjat húzni vele. A Szilvi néni férje viszont bedühödött azon, hogy valaki oda se bagózik az ő szónoklatára, hanem alvást tettet a sarokban, odament, lerántotta a takarót, és a halálra rémült fiú pofájába üvöltötte, hogy ÉRTED, HORGOS, KINEK BESZÉLEK ÉN ITT?! Aztán abbahagyta az Éjszakai őrjáratot, ez egy festmény címe, amelyiken csak a lándzsák, kardok, sisakok, páncélok fénylenek, az őrök arca alig látható, az emberek arcát, köpenyét, testét felfalja a sötétség, kitettem az íróasztalomra, azt a Harmensz Fan Rijnt is felfalta a sötétség, szegényen és betegen halt meg.
A Szilvi néni férje aztán leállt, de csak mert rajtaütésszerűen berontott az egyik szobába, ahonnan kihallatszott a fesztivál, a Kotnyekék forintos tételben kártyáztak, és felhangosították a recsegő rádiót, de a zár valahogy beragadt, ezen a fickó még jobban bedühödött, vállával nekiment az ajtónak, és az félfástul együtt hatalmas robajjal bedőlt, a nagy káromkodásban és röhögésben a Kotnyek szerencsésen eltüntette a pénzt és a kártyát, kidobta a csikkeket az ablakon, a jazzdobos pedig hiába próbálta helyre tenni, amit tönkretett, a Kotnyekék odatámasztott ajtónál aludtak aznap éjjel.