NAGY GÁBOR
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Az idő fölé hajló arc
Lackfi János költészetéről
(“röppen a pernye”)
Ha a vers testét akarod megismerni, elkel olykor, reneszánsz kíváncsiskodó, a boncnok szikéje:
Levelek zsugorodnak,
öregednek
Mint holló,
röppen a pernye
A vers kimetszett szíve tenyeredben lüktet. A bal kamrában lakik a halál: az öregedő-zsugorodó levelek pusztulása. A jobb kamrában aki lakik, nem ismered. Miatta emelted ki a vers szívét: az ismeretlen lényért, aki a halálból röppen fel, titokzatos feketébe öltözve.
A négy sor kerete: levelek – pernye. Mintha azt mondanánk: test – hamu. Az élő anyag, amely elég, a tűzben összezsugorodva pernyévé lesz. Nem olyan rettenetes e tűz: csupán az élet folyamatának katalizátora, kamera, amely láthatóvá teszi a pusztulás lassú, évtizedes léptékét. Eszköz csupán, az idő megragadására.
A pernye: holló. Persze, hisz mindkettő fekete. S mert a pattogó tűz pernyét szór a levegőbe. S mégis, itt életre kél a holt anyag. A levelek zsugorodása, öregedése az anyag pusztulása. A többes számú igék személytelenítik a halálba roskadót. S a vers szívéből hirtelen kilobban egy ige, amely az életteliség igéje, a föltámadás igéje, s személyesebb, mert egyes számú, azaz a létezőt konkretizáló: “röppen”. E mozgás váratlan, hirtelen és dinamikus. Könnyed és légies: mintha a meghaló lelke röppenne fel, valami, ami a halál után van. Hollóként, az égi és földi szféra közötti közvetítőként, a hosszú – örök? – élet szimbólumaként.
Az Esti tánc című vers tüzét végül az égből küldött áldás oltja el: “Izzó füvek, indák / szálain az emlék / még csöndbe parázslik / a szisszenő szenvedély nyomában / józan hűvös eső suhogása”. Ám a vers szíve, e négy sor tovább dobog benned, ott lüktet a halántékodban is. Nem tudod elfelejteni, haragszol rá. Úgy adott, hogy elvett.
(“az állandóság körébe kapcsold magad”)
Mindig elvesznek valamit Lackfi János versei, amikor adnak. Harmóniájuk töröttségükben lesz teljessé. Amikor az élet nyomorúságáról dalolnak, fény dereng a sötét képek mögül; ha örömről adnak hírt, árny vetül a fényre. De szinte minden versében érezni a szó szerint vett mondatok ellentétét. Nem paradoxonokra építi a verset; mégcsak nem is paradoxonokban látja a világot. Mintha másképp fókuszálna, mint szokás: az éles képrészlet észrevétlenül válik homályossá, s valami a háttérből lassan kiválik, testet ölt. És snitt. Már szét is foszlott a kép, mielőtt rögzítetted volna.
Szomorú verset ígér a cím: Az egyedüllét tükrei, s a vers nem szomorú, nem vidám. Nem patetikus, nem is ironikus. Sötét színeit áthatja valami földöntúli derengés. Talán a versbeszéd rezzenthetetlen nyugalma, talán a szavak észrevétlen bölcsessége okozza ezt a kettősséget, nem tudom:
Elhallgat most egy lépésedre
a szekrényben a percegés
Hirtelen felötlesz a régi
egyedüllét tükrében és
áttetszik, akár falevélen,
a halvány, gyönge erezet:
még mindig egy csésze derengő
tea fölé tartod kezed.
Legkülönösebb képei is belesimulnak a vers szövetébe. Az Akár lemondást sugalló, mert a választás lehetőségét megvonó soraiban is mintha ott rejlene valami megfogathatatlan derű, ami a vers már-már drasztikus metaforáját is megszépíti: “Akár bő ruhába / veszejti / akár szűk ruhába / szorítja / magát / ugyanabba a kezeslábas / együgyűségbe bújik / végül az agg / melyet a gyermek / levetett.”
Személyesnek tűnő vallomásai is bekapcsolódnak “az állandóság körébe”. A személyes a hétköznapiban, a monoton egymásutániságban nem semmisül meg, nem őrlődik föl, hanem átadja magát neki és megsokszorozódva, feloldódva talál újra magára: “Te vagy-e a kiürült pohárra / rászáradt vízcseppek opálja, / felkapcsolt villany, leégett máglya? // Te vagy-e a sok kerti eszközön, / ásó, lapát vasán maradt, pergő közöny?” – hangzik a Három kérdés két utolsó kérdése, és a kimondatlan választ – akár igen, akár nem – nem érzi az olvasó tragikusnak.
Tájak, kertek, szobabelsők, tárgyak közelképeit adják e versek. A tárgyias, kimért dikcióból föl-fölragyog egy-egy váratlan elevenségű metafora, ám a féken tartott szenvedélyt nem engedi teljesen szabadjára, az indulat is mintha felszívódna a mindent magába oldó állandóságba. “A borzolódó fák / napfényből tormát / reszelnek kerti / asztalodra” – zárul a Nem erre vártál: szinte valószínűtlen a kép geometriai pontossága, ami még az önmegszólítást is képes az általános alany grammatikájába oldani.
Ennek a tárgyiasból ki-kiröppenő, a hétköznapiban a rejtelmes-titokzatos ősit, egyetemest, fennvalót megsejtő versnek, azaz Lackfi János költészetének van egy közeli rokona a magyar költészetben: Weöres Sándor. Ha a weöresi áradó verszene, önfeledt játékosság nem is jellemző rá, józan önismeretre vall az Esti tánc mottója: W. S. emlékének. Rezignáltabb, hűvösebb, mint Weöres, olykor töredezettebb, “szögletesebb” a verse, mégis tagadhatatlan a rokonságuk. Lackfi is a lét örök törvényeit kutatja, egymásba úsztatva a síkokat, mint a Körkörös hasonlatban, ahol az összetett szavak – lámpafény, cigarettafüst – tagjai gabalyodnak össze, vagy a Párhuzamos mozgásban, ahol a benne-kívül és a fent-lent szférái érintik egymást. Nála is “túlhangzik” a vers, mint a kitartott hang, ahogy ars poetica-szerű versében, az Úszóban:
A tó színét most úszó férceli,
eleven tű a holt víz szövetét,
s bár beheged utána az anyag,
emléke túlfut, nyilallva szúr beléd.
Az aforisztikus szűkszavúság, a látvány kifordítása, felnagyítása, bekapcsolása az örök körforgásba, a nem csattanós, ám egy tűszúrást mégis hátrahagyó zárlat – olyan verstípus hívószavai, amely tudatosan határozza meg magát a Weöres Sándor-i poétika holdudvarában.
(“ki kéne lépni mint mesterlövész a palánk mögül”)
Már 1989-ben, tizennyolc éves korában irodalmi folyóiratokban olvashatók Lackfi János versei. Alig három év múlva, 1992-ben jelenik meg első verseskötete: Magam (KÉZirat Kiadó, Budapest), majd három év múlva a második: Hosszú öltésekkel (Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1995), újabb három év múlva pedig a harmadik: Illesztékek (Tevan Kiadó, Békéscsaba, 1998). Eközben vagy tucatnyi fordításkötetet publikál: franciából fordít, francia és belga, svájci és kanadai irodalmat, kortársait és klasszikusokat, verset és novellát, drámát és regényt. Egyedülálló műfajú könyvet ír a belga szimbolistákról: a versfordítások elé kosztolányisan könnyed, élvezetes esszéket illeszt, néhány vonással bár, mégis tudósi alapossággal rajzolva érzékletes képet a szerzőkről és korukról (A lélek tájképei. Hat belga szimbolista költő). André Breton regényét fordítja és Maurice Maeterlinck drámáit, Guy Goffette és Lilian Wouters verseit, Daniel Boulanger novelláit és Yves Namur versciklusát… Az ELTÉ-n a Nyugat költészetéből készül doktorálni, a Pázmányon XIX. századi francia irodalmat tanít. Rendszeresen közöl kritikákat a kortárs magyar irodalomról, frissen megjelent verses- és prózakötetekről, nemrégiben például József Attila francia nyelvű versgyűjteményeiről. Első könyvéért Gérecz Attila-díjat, kiemelkedő frankofon fordításaiért belga állami díjat kap. Még nincs harmincéves.
Versei a legkülönbözőbb irodalmi folyóiratokban jelennek meg, az 1998 könyvhetén a Múlt és Jövő Kiadónál kiadott Lorand Gaspar-fordításkötete után a Belvárosi Könyvkiadónál készül negyedik verseskönyve (Öt seb címmel), s kiadásra vár az ötödik is. Amire a Magamban megjelent Önarckép helyett című versében biztatgatta magát: “ki kéne lépni mint / mesterlövész a / palánk mögül és azt mondani itt vagyok / még a lövés előtt / barátságos arccal / leeresztett esetleg elhajított / fegyverrel” – azon már rég túl van, ám amitől tartott: “ugyan én még lőni / sem tudok és megtehetik hogy / számításba se vesznek”, az ma már nem lehetséges. A vers kamaszos öntudata visszamenőleg, a felnőtt eddigi művei által is igazolódik: “egyszerűen elképzelem magam / megvannak hozzá az érzékeim”.
(“Kalapom gazdájára vár”)
Az első kötet pillanatképei olykor még darabosak, groteszkségükben keresettek, néha kimondják, amit a későbbi Lackfi-vers csak sejtet (“… a füvek / … Összeérintik kalászos fejüket, / Gyöngéden vigyázva a szelet, / Mely fontos üzenetek hordozója” – Füvek). De már érlelődik a látás elevenségét felvillantó költészet: a kérlelhetetlen őszinteség “naturalizmusa” (“Az ing megtelik testtel / a gyomor reggelivel / Az utcákat alulról / gázok és nedvek / felül emberek járják” – Tolongás), a természet örök elevenségét vágyó “panteizmusa” (“kinn az utcán a benzingőzt / Átluggatja a tavasz” – Kórház), a szürkét-hideget is befestő-átmelengető “spiritualizmusa”, például az Esti hangulat “egy nemlétező Gulácsy-kép alá” írt nyolc sorában:
A félig nyitott szekrényekből
Előbújik a tarka moly
Az asztalon mellszobrok állnak
Vattával telt minden zugoly
Kék utcára nyílik az ablak
A lépések nem ütnek zajt
Egy imént lopott fiákerrel
Az álom éppen erre hajt
A Hosszú öltésekkel verseiben tisztulnak le a formák. Itt jelennek meg első vers-aforizmái, amiknek súlyos üzenetét a versbeszéd hányaveti könnyedsége, a szabadabb szerkezet vagy éppen a rímek észrevétlensége ellensúlyozza. Mint az Ezt tanulod finom József Attila-reminiszcenciával induló négy sorában: “Ezt tanulod, míg élsz: / asztalodon váza, / benne büdös víz és / virágoknak váza”. Az időmérték gyorsításába is beleírja az Anyagok természetét: “hosszan forrón / ég az olaj / hevesen / robban a benzin”. A legköltőietlenebb tárgyakban is felismeri a kifejezés lehetőségét: “Egy fürdő- és egy esőköpeny / ellentmondásos / viszonyod a vízhez” (Egy fürdő-). Megfigyelései metszően pontosak, még ha meghökkentően távoli képeket kapcsol is össze, mint az Úgy alszomban, e tizenkét soros kis remekműben:
Bár szeretnéd, ha
összefonódva
aludnánk, akár
a vadrózsa,
Úgy alszom, mint
a gyorsúszó
ki egy tempóban
megrekedt,
Kiküzdök
minden este
egy nyomtávnyi
helyet
Ezt a kiérlelt poétikát alakítja-gazdagítja tovább az Illesztékek, amely címével is, főbb motívumaiban is visszautal ugyan az előző kötetre, mégsem ismétli meg azt. Új szín a harmadik kötet verseiben a játékosság, amely olykor bizarr szójátékokban, olykor burjánzó bokorrímekben bujkál – igen, bujkál, mert szinte mindig körbeszövi a melankólia finom hálója, ahogy a Francis Jammes, szegény szeretet-teli, játékos sorait is: “… A duna ócska / ruhafodra bodrozódna, / régi-új hírlap lobogna, / betűrozsda, betűmorzsa, / csipegetné mozgolódva, / fészkelődve utazóhad, / kinek nincs, fölé hajolna, / olvasni, mi hír maholnap, / pedig ómódi ballonban / kuporogva a sarokban / te tudnád, füledbe vatta, / fejeden zsíros kalapka, / vállad hímpora a korpa, / zsebedben a pipa csorba, / hűlt tabák-szagod mogorva, / csak te tudnád, hogy mi hír van, / ki most nézed, hogy mit írtam, / csak te tudnád, Francis Jammes…” Játékos ütemhangsúlyok szelídítik Az elégedetlenség dalát, tréfás szójátékok könnyítik az Esti áldozatot, áthajlások lendítik sorról sorra a hasonmás-témát eredetien megéneklő Valakit, groteszk-eleven képek színezik A villamosban szellemképek sötét városi tablóját.
A személyesség továbbra sem jellemző e versekre, illetve csak áttételesen, az általánosba átlényegítve érhető tetten. A versbeli én, ha grammatikusan megjelenik, inkább akárki, mint valaki. A versek továbbra is a személytől eloldva lebegnek, de nem a magosban, hanem az illesztékek mentén körülpásztázott szűk térben, ahonnan azért mindig nyílik egy rés, kisurranni egy másik világba, ha csak egy falevélen is: “Cigarettám végén a nap parázslik, / árnyak hamva növekszik, / benn a szobában / kusza kéziratok lombjai közt / egy levél fonákjára írva / búvik az leveszett vers” (Az elveszett vers). Közel hajol a dolgokhoz, de nem mint a minimalisták; Lackfi János mintha az idő fölé hajolna: a legszűkebb perspektívából is öröklétnyi távlatra lel.
(“valaki megrajzolta útjaimat”)
Az Öt seb más könyv, mint az előzőek. Ha a Hosszú öltésekkel előszavában – egyetlen hiányosságként – a nem elég egységes kötetszerkesztést említette Faludy György, akkor az új kötet biztosan megszünteti ezt a hiányérzetet. Az Öt seb öt ciklusban öt szentnek állít emléket: Pál apostol legendája, Remete Szent Antal legendája, Szent Ágoston legendája, Szent Ferenc legendája, Margit legendája – hangzanak a cikluscímek.
Ezekben a cím nélküli verstömbökből álló ciklusokban elsötétül, mintegy “alászáll” a költő hangja. Mintha az emberi sors kútjaiba hullna a beszélők önnön tekintete. Bár szerepversekről van szó s minden személyiség én-ként szólal meg, a választott szerepek természetéből következően elsődlegesen nem az individuum síkján értelmezi magát a versek lírai énje. Az égre irányul a tekintetet, a beszélők tétje az én feloldása a mindenségben (“szorongott bennem / valaki minden éjjel”), minden stáció efelé vezet. Épp ezért nem statikus én-képet kapunk az egyes ciklusokban, jellemző a vívódás, az én fokozatos formálódása, többszöri átalakulása: “lassan kicserélődöm tegnapi / énem idegenebb / mint a szembejövők” (Pál apostol legendája). Az istenivé átlényegülés, az istenivel való azonosulás – ha csak az álmok szintjén, ideiglenesen is – lehetségessé válik:
Hosszú lovaglás után
kancsó vérvörös bor előttem
ittam belőle felparázslott
ittam fénykör táncolt a színén
a kocsmából kiléptem
az alkony
üres poharába
A lefojtott szenvedélyek mélyéről, a méltósággal viselt szenvedés hangjából is gyönyörű, az ikonok egyszerűségét idéző, megkapó képek fakadnak: “Várom hogy a kabócák / ezer vékony szálon függő / énekét mikor metszi el / akaratod.” Remete Szent Antal egykori tivornyázó énjével viaskodik (“mily förtelmesen / érzéki eleven / a képzelet sikátor-mélyi / hús-vér színjátéka”), lelkének terhe így kétszeres, mint azt aforisztikus, bibliai súlyosságú képe érzékelteti: “a jég kettős teher alatt recseg / ha továbbmegyek súlyom / ha megállok talpam / melege roskasztja meg”.
A Szent Ágoston legendájában tovább mélyül a versek gondolati síkja, ez a leginkább filozofikus ciklus a kötetben. A táj már csak szimbolikusan értelmezhető: “Egy láthatatlan táj él / ég és föld között”, s ebben a tájban az utak is egyetlen irányba vezetnek: “E táj emelkedik / és rajta felfelé / ösvényeink vezetnek / ha nem tapossuk őket / kuszán elgazosodnak”. A Szent Ferenc legendája valamelyest ellentétes pólust képvisel, gondolatisága feloldódik a látványban és a látásban, “tűnékeny-gazdagon / gyülemlenek” a képek. Ám itt is mindent átitat az áhítat vágya, az eloldódás, Istenhez közeledés sóvárgása: “mindent beterít szirmaival / egy szár és levél nélküli virág”. E szár- és levél-nélküliség tán a földtől-eloldódás állapota, mint ahogy az egymás árnyaként-fényeként, egymás ruhájaként összekapaszkodó fák is, melyeket ha kihúzunk alóla, “a hó törékeny szerkezete / tán önmagában is megáll”.
A könyv címe – Öt seb – az utolsó ciklusban válik közvetlenül tematikussá (bár már a Pál apostol legendája a megsebzettségre utaló biblikus képekkel kezdődik: “Sívó homokvihar / tűszúrásai / érzéstelenítették bőrömet”.) Margit sebei az önsanyargatás és soha-meg-nem-elégedés sebei: “Akármilyen szorosan / zárom össze kezem / a két tenyér közt bennreked / egy levegő-buborék”. A megvilágosodás, megtérés fokozataiként is olvasható öt ciklus ‑ Krisztus öt sebe ‑ végül Margit elégedett szavaival zárul, meglátva Isten szeretetében elmosódott, a mindenségbe olvadó arcát: “Mindig szerettem volna / ilyen egyénületlen arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna”.
(“megdöbbenünk ha kész hogy ennyi kész”)
Lacki János legújabb, számos folyóiratban olvasható versei az Illesztékek poétikáját megújítva folytatják. S a folytatásnál talán hangsúlyosabb is a megújítva: a versek telten zengenek, magabiztosan eleresztett, máskor bravúrosan kitartott hangon, nemegyszer virtuóz ritmikával, néhol gyermekien bájos játékossággal fűszerezve a már kiérlelt, jellegzetesen egyéni Lackfi-verset.
Könnyed mozdulattal lendíti át a köznapian profánt a metafizikaiba: “amint odafenn sietősen örömtelenül / lehúzott sörkortyok terelnek / cigaretta-vattát”, vetíti egymásba a földi és égi szférát egy groteszk képben, megfejelve egy bizarr szójátékkal: “okádni ok nélkül szüntelen”, hogy e groteszk képzettársítást egy ironikus cirkuszi mutatvánnyal oldja el köznapi jelentésétől: “míg csak ki nem adja magát / az ember mindenestül / száján mint lángoló karikán az oroszlán / átugrik a test átperdül a túlsó létbe” (Semmi csak iksz). A chorijambusokkal-anapesztusokkal fűszerezett ritmika hűen követi a vers gondolat-menetét.
A groteszk alaphelyzetet maximálisan kiaknázza az Esti Kornél-ciklus bolond városára emlékeztető vers, A hasonmások városa, ahol megeshet, hogy “a mentőslegényt teszik hordágyra sebten, / s tűzoltó az, ki gyújtogat”. Közvetlenebb személyességgel, már-már vallomásos szenvedéllyel szól az Úrhoz az Éj-hona című vers, itt az érzelmi túlfűtöttséget – amelyet persze a képek paradoxon-szerű groteszk hétköznapisága ellensúlyoz – chorijambusok-anapesztusok festik alá. A – Weöresnél oly gyakori – derűs játékosság példája a Reggeli jojó; az áradó, egy mondatnyi, a feszültséget végig kitartó líra mintaverse a Szotyola; a Babits Fekete országának dinamikus halmozását idézi a Jött-mentek utcai sirámában az “idegen” ismétlése. Őszinte és pontos a Bűvésznek lenni megfigyelése, amely a nyitó mondattól – “Bűvésznek lenni szórakoztató” – fokozatosan jut el a zárlatig, miszerint a bűvész “fásultan termeli a csodát”. Az Éj-honánál is bensőségesebb hangú a Nyűgös imádság, amely persze már a címben, a jelzővel megteremti az ironikus ellensúlyt.
Most már ódaian fennkölt témát is mer megverselni, noha itt is iróniával fogja vissza a pátoszt: A helyhezkötésről Georges Perrosnak című versről van szó, a hazaszeretet, hazafiság ezredvégi ódájáról, amely Petőfi Alföldjét az ellenkező oldaláról látva is ugyanazt mondja: “nem tudod-e nálunk / mit jelent hogy laposság / hogy lábaink a végenincs tarlót tapossák / s a kifacsart és összegyűrt kukoricaszárak / s csak dönti valaki a kékfestő-tálat / (…) hisz csak itt lehet itt van odvad / csak itt pirulhat így a fény-aszalta / testen az almabőr s hátadra olvad / a nap gomolya-sajtja / (…) Látod csak ilyen ironizálva / lehet szólni az ökölnyi húsdarabba / szorult dolgokról melyektől száraz / szem és torok / remélem érted mire gondolok”.
Mer már olyan kínosan-pontos önelemző, ön-lemeztelenítő verset is írni, mint a szintén egyetlen lélegzetű, sodró ritmikájú Jogos önvédelem, de persze nem is merészségről van itt szó. Talán csak az én megnyilatkozás-vágyáról, ami persze ott rejlik minden személytelen versben, minden kozmikus képben, minden elmorzsolt imában. Nem válik a Lackfi-versek kárára az olykor nyíltabb kitárulkozás (“magamba szerettem: / Sírnivaló!” – Reggeli jojó), mint ahogy a változatosabb ritmika is új horizontokat nyit a költő számára.
A részben Weöres Sándor, részben József Attila, Pilinszky János hagyományával jellemezhető poétika már eddig is érvényes, értékes saját költészetté alakult Lackfi János kezén. Lehet, átlendült már, lehet, hogy két új könyvével fog átperdülni abba a “túlsó létbe”, ahová eljutni csak nagy költőknek adatik meg.