NAGYÍTOTT GYEREKEK, KICSINYÍTETT FELNŐTTEK
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Interjúk
Lackfi Jánossal Dávid Ádám beszélgetett
1. Három könyve is megjelent az idei Könyvhétre. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanáraként a Kreatív Írás Program vezetése, a francia nyelv oktatása és fordítása, valamint egyéb írói munkássága mellett hogyan bírkózott meg egyszerre törpével, óriással, Kövér Lajossal és a Kalapos Emberrel?
– Szerencsére mind a három birkózómeccs barátságos volt, és jutott idő külön-külön felkészülni rájuk. A Törpe és óriás között első versei még 2004-ben, nem sokkal előző kötetem megjelenése után születtek, 2005 végén a könyv már készen is állt. A felnőtteknek szóló Halottnézőt (ebben szerepel a Kalapos Ember rejtélyes figurája) két éve megírtam, a Kövér Lajos színre lép pedig egy sok-sok évvel korábbi csíra alapján múlt év végére lett kész. Vagyis a művek nem nagyon zavarták egymás „adását”, szépen sorban keletkeztek, az alkotókedv és a szerződések kellemes kényszere szabta sorrendben. Kiadói „véletlenek” és persze a nagy könyves események vonzása láncolta őket egymáshoz, de cseppet sem bánom, hogy így lett, hiszen mind a három más műfaj, más szín a palettán. Hogy az alkotás hogyan fér össze más munkákkal? Hát bizony, néha nehezen. Az ember hiába igyekszik mindenhol a legjobbat nyújtani, ez egyszerűen fizikailag lehetetlen. A tanításnak viszont megvan az a csodája, hogy ha holtfáradtan, készületlenül, papírjaimat otthon felejtve esem is be netán az órára, elég az érdeklődés egy szikrája, és máris minden lehetségessé válik. A fordítást meg sokszor használom felüdülésnek, ilyenkor az ember Weöres Sándor szerény szavával élve „stilizátor”, nyelvi rutinját adja egy már megfogalmazódott valóság leképezéséhez. Amúgy a taposómalommal járó sok apróság a legkimerítőbb: most is várólistás egy másik interjú, egy négy kritikából álló Ex Libris az Ésnek, egy átdolgozandó szinopszis, egy lefordítandó René Char-vers, és jó pár kiállítandó számla. Nem beszélve arról, hogy kilenc kilincset kéne venni a Baumaxban…
2. Törpe és óriás között című verseskötete mind tematikájában, mind formailag A buta felnőtt folytatásának tekinthető. A gyermeki tekintet most is mélyebbre ás, mint a “buta felnőtté”. Mi a véleménye arról a réges-régi elméletről, hogy a gyerek “kicsinyített felnőtt”?
– A kérdés „átlátszó”, ezt természetesen, engemet is beleértve, szerencsére mind kevesebben gondoljuk így. Sőt, ma, a mi generációnk számára már a mi felnőtt butaságunk tűnik evidenciának. Ugyanakkor máig fülembe cseng egyik irodalmár nemzedéktársam jó tíz évvel ezelőtti, halálosan komoly, kissé modoros megállapítása: „és mondd csak, nem nagyon ostoba egy ilyen gyerek?”. Na, gondoltam akkor, azért némely felnőttnél jóval okosabb… Csodák csodája, az illető úr azóta szintén apuka, és nemzedékem legtöbb tagját, a legbalhésabbakat, legfüggetlenebbeket is utolérte a „nemzési láz”, hogy ilyen nyersen fogalmazzak. És ezzel együtt felfedezték a gyermekvilágot is. Fölösleges bizonygatnom, milyen mértékben hatott például a huszadik századi művészetre a gyermeki nézőpont megismerése. Kész atomrobbanás! Ugyanakkor ha egy gondolat megmerevedik, rögtön gátlóvá, akadállyá válhat. Így ha minduntalan gyermekeink zsenialitását hangsúlyozzuk, elfelejtjük nevelni, ösztönözni, erőfeszítésekre sarkallni őket. Vagyis felnőtt butaságunk csak az érem egyik oldala. Annyi okosságot muszáj tanulnunk, hogy gyermekibbé és élhetőbbé tegyük a világot, s nem csak gyermekeinknek.
3. A Világturmix című verséhez Kalmár István számítógépező fiúcskát rajzolt. Hogy látja, a mai fiatalok mennyiben függenek a nettől, és milyen alternatívát tud nekik nyújtani a gyermekirodalom?
– A mai magyar gyermekirodalom nagyon színes, nagyon jó. A kiadók is igyekszenek jó minőségben dolgozni, „bevállalósak”, olykor költséges, úttörő vállalkozásokba fognak (ilyen volt a Friss tinta antológia, Kiss Ottó felnőttmeséje, a Csimota szövegtelen kismalac-meséskönyv-sorozata), s ezeket többnyire siker koronázza. Vagyis van igény a dologra. Az olvasás „fertőzete” (most olvastam Szvetelszky Zsuzsa pszichológus-írókollégám könyvében) többnyire nem genetikus, azt úgy kapja el a gyerek valakitől, mint egy valódi vírust. És ez a valaki lehet családon belüli és kívüli egyaránt. Ha az olvasás nem tűnik vonzó dolognak, ha csak afféle kötelező olvasmány-kényszer, akkor biztos nem kapnak rá a kisebbek. Ha viszont egy házon belül ide-oda vándorolnak a könyvek, párna alól asztalra, asztalról radiátorra, radiátorról ablakpárkányra, párkányról polcra, ha a szülő, a testvér a vécén ülve, egy létrán ülve, a földön ülve, más könyvek kupacán ülve, s még az ágyon fekve is olvas, nos, akkor lehet ennek a tevékenységnek mítosza, kultusza. A net pedig elképesztő mértékű betű-terjedést, olvasási lázat is eredményez, vagyis mindenképpen új formája a kultúrának, butaság lenne rajta fanyalognunk. Abban van a mi felelősségünk, hogy minél több minőségi irodalom, művészet keringjen a hálón, minél változatosabb és étvágygerjesztőbb formában, s így az gyermekek által olvasott minőségi szövegek aránya is növekedhet. Bizonyos értelemben fel kell vennünk a versenyt a gagyival, oda kell tenni mellé a magunkét, „el kell adni” az irodalmat ebben a formában is, minőségi kompromisszumok nélkül. Negyedik hónapja van mindössze honlapom a www.lackfi-janos.hu cím alatt, s már így is, mindenféle propaganda és harsányság nélkül havonta ötszáz látogatóm van. Ez nem nagy szám a színes, szagos, mozgalmas, nagy költséggel dolgozó oldalak vagy akárcsak a kollektív, nagymúltú kulturális szájtok látogatottságához képest, de sok hasonló olvasótábor összeadódva már nagy lépést jelenthet.
4. A Kövér Lajos színre lép első meseregénye, amely egy időben jelent meg első – a két kisregény, a Szabadulás és a Kegyetlen rekviem után – “egész estés” regényével, a Halottnézővel. Érdekes párhuzam, hogy míg Kövér Lajosék felnőtt figurák, addig a Halottnéző főhőse egy kiskamasz.
– Jól látja, a Kövér Lajos gyerekeknek szól felnőttekről, a Halottnéző felnőtteknek a gyerekkorról. Ráadásul a meseregény hősei gyerekes felnőttek, nagy, szőrös, izmos vagy kövér emberek, súlyemelők és egyebek, akik ugyanakkor papírrepülőt hajtogatnak, integetnek az óvódásoknak, és vezénylik a rádóból szóló muzsikát. A „felnőtt-regény” kisfiú-elbeszélője viszont felnőttes, koravén tizenegy-két éves, aki gunyoros, fölényes szemmel nézi a korai nyolcvanas évek gulyáskommunizmusának figuráit, és romantikus olvasmányainak eszményi világával „nyitja egybe” ezt a furcsa, langyosvízi élőhelyet. Ugyanakkor reményeim és az eddigi visszajelzések szerint mindkét könyv olvasmányos munka, nagy szerep jut bennük a kalandnak, az anekdotáknak és a humornak. Végeredményben pedig mindkettőben van némi egészséges és szükséges szomorúság, mely a vidám felszín alatti mélységekre is utal.
5. Mindkét regény hemzseg a legfurcsább beszédmodorok írott formáitól? Hogy jött az ötlet, hogy angolosan vagy városiasan beszéltesse a figuráit?
– A Kövér Lajos színre lép írásakor a másik regény már készen állt, jó játéknak tartottam hát, ha az ott kikísérletezett eszközöket könnyedebb, gyerekbarátabb formában itt is bevetem, kipróbálgatom. A Halottnéző autószerelő-figurája ugyanis például beszédhibás („Duri, medetted már a tenyeredet?”), az iskolai portás néninek hiányzik pár foga („mi a pfudát pfinálf itt, Janpfika?”), a sváb vízvezetékes pedig némi akcentussal húzza-vonja a beszédet („mí van, te szímuláns, bűdös az ískola?”). Így hát a Kövér Lajos lapjain akinek cigi van a szája sarkában, az selypegve beszél, a török súlyemelő mindent fordítva mond, az Amerikában élő magyar emigráns csúcsmenedzser, Miszter Phéntek pedig keveri az angolt és a magyart, és többnyire a magyar szavakat is angolosan ejti. Ez nem pusztán vicc, hanem egy kicsit annak ábrázolása is, amit a felnőtt-beszéd velejétt mindig csak félig-meddig felfogó kicsik értenek a nagyok világából. Titokban pedig arra is nagyon számítok, hogy az olvasó gyerekek ágya szélén, asztala mellett ott ül egy felnőtt, sőt, talán épp ez a felnőtt olvassa fel a könyvet gyermekének, és magyarázatokat tud fűzni a regény világához. Persze egyáltalán nem szükséges a történethez tolmács, hiszen már olyan kisfiú-olvasómmal is találkoztam, aki maga több fejezetnyi folytatást írt Kövér Lajos történetéhez. Úgyhogy fel kell kötnöm a gatyámat!
6. Kövér Lajost csupa szerethető figura veszi körül. Önnek melyik nőtt legjobban a szívéhez?
– A figurákat én szültem, bizonyos szempontból a gyermekeim, és mint tudjuk, nem jó szülői magatartás „kis kedvencet” választani. Ezt jól példázza Tolsztoj novellája, a Melyiket a kiilenc közül?: ott a gazdag ember elvinné taníttatni, jómódban élni a szegény suszter számtalan porontya egyikét, de az üzlet azért nem üthető nyélbe, mert a szegény ember nem tud megválni egyik kicsitől sem. Persze, joggal sértődik meg és válik életére sebzetté az a gyerek, akit szülei úgymond kevésbé szeretnek, mint testvérét. Én sem akarom, hogy akár Seprő János, a szomorú portás, akár Sükür Halkereki, a török pitta-sütő és súlyemelő, akár Felle Kálmán, a mindig mosolygós kőműves megsértődjék azon, hogy valakit kedvencemmé emelek közülük. Még a két zsémbes súlyemelőbíró is kedves alak, a könyv végére pedig egyenesen az derül ki, hogy a Kövér Lajos utca minivilágához mind együtt kellenek, kivétel nélkül: így kerek az élet.
Ami a hagyományos tündérmesék jó-gonosz ellentétét illeti, ez, mint a kötet bemutatóján Békés Pál is kiemelte, valóban nincs meg a könyvben. Ez talán mai viloágunkra is jellemző, inkább apró, bújtatott emberi gonoszkodások vesznek minket körül, mintsem holmi látványos sátáni erő működése, bár aggasztó jelek persze vannak, voltak, lesznek is. Ráadásul könyvem inkább a köznapi valóságot groteszkké torzító Harisnyás Pippi vagy az Alice hagyományához csatlakozik, magyar ősatyaként pedig Csukás István vagy Lázár Ervin nevét említhetném. Igazi, hagyományos „gonosz” ezekben a könyvekben, ezeknél a szerzőnél sincsen. Csak munkanélküli sárkányok, gyámoltalan betörők, lejáró szavatosságú boszorkányok.
7. Hogyan találkozott Molnár Jacqueline illusztrátorral?
– Sokat keresgéltem, már-már reményvesztetten, hiszen bármilyen sok jó magyar illusztrátor van, itt egyfajta speciális keverékhez kellett a „képi hang”. Feleségem talált aztán rá az amúgy animációs filmes Molnár Jacqueline-ra, akiért azóta sem győzök hálát adni jósorsomnak. Egészen speciális kollázs-technikával dolgozva, az átlagos illusztrációs szinten túlmenően olyan mozgalmas távlatokat, olyan szuggesztív, mégis finoman kidolgozott figurákat hozott létre, hogy tényleg megelevenedni éreztem a történetet. Egy regényt a cselekmény izgalmán túl mindig apró, átvonuló motívumok hálója fog össze egésszé, hiteles világgá. Jacqueline a kötet vándormotívumait zseniálisan „úsztatja” keresztül az illusztrációkon is: a porcicák-porkutyák-portigrisek, illetve valód kutyák-macskák figurái, valamint a szösz, a füst, a felhők, a gőz különböző formái itt is, ott is visszaköszönnek. S még valami: ez a színpompás kavalkád nemhogy nem veszít erejéből az apró, elszórt fekete-fehér illusztrációknál, hanem, bármilyen furán hangzik, ezektől még „színesebbé” válik. Aki csak belepislant a könyvbe, felvillanyozódik, ahogy a Könyvhéten is számtalanszor láttam. Mi sem jobb példa erre, mint hogy a bolognai gyerekkönyv-fesztiválon a még el sem készült művet egy-két kép alapján máris nagy érdeklődés övezte. Ilyen az, amikor az ember által teremtett néma szöveg megszólal.
8. Lajos elkotyogta nekem, hogy lesz folytatás. Sőt, talán több is. Meg tudja ezt erősíteni?
– Már mozgolódik bennem a Kövér Lajos aranykeze című következő könyv. Úgy működik, mint egy busz, amelybe jelenleg újabb és újabb utasok, új és új szereplők szállnak fel, mielőtt még elindul a nagy útra. Múltkor Kaposvárra mentem, hogy a helyi könyvtárban egyebek közt e könyvemről is beszéljek a gyerekeknek. Mivel előbb értem oda, kiültem egy kávézó teraszára, és éppen a Kövér Lajos folytatásán dolgozgattam. Egyszer csak felbukkant két irtó nagydarab, kopaszra nyírt fejű kidobóember, és leültek a szomszéd asztalhoz. Mint azt beszélgetésükből fél füllel kiszűrtem, az egyik helybeli játékterem félkarú rablói felett őrködnek. Röptérképet vázoltak fel ott a teljes kaposvári alvilágról. És emellett volt egy apró, bolyhosra fürdetett ölebecskéjük, mely fel-alá szaladgált, időnként teljes rémületbe ejtve a nyomában loholó erőembereket, akik aggódtak, nehogy valami baja essék a kicsikének. Nem lepne meg, ha ők is belépőt kapnának a regénybe, melynek létjogát ilyen szépen visszaigazolták.
9. Gyermekei mennyiben segítik alkotás közben? Szigorú kritikusok?
– A Törpe és óriás között című verseskötetemet nemes egyszerűséggel a kezükbe nyomtam, amint kijött a nyomdából. Egy-egy darabot ismertek már, de így az egészet még nem. A lányok éppen kinn görkorcsolyáztak az udvaron, azon korcsolyásan leültek hát, végiglapozták, kiolvasták, és fél óra múlva kérdésemre szűkszavúan annyit feleltek: „jó”. Ennél elismerőbb kritika persze nem is kell… A Kövér Lajos második fele viszont Galyatetőn íródott, ahol épp együtt telelt a család, és a gyerekek nagy izgalommal várták, hogy felolvassam nekik az aznap elkészült fejezetet. Véleményük és kérdéseik mindig jelezték, ha még munka van itt-ott a szöveggel. És persze örültem, hogy az ötévestől a tizenötévesig mind az ötüket lekötötte a mese sodrása.