NEGYEDIK FEJEZET: KÍGYÓ, PÁRDUC, SISTERGŐ LÁVA

Közzétéve: 2014. 12. 27.
Kategória: KARÁCSONYI VÁNDOROK (2011)

– Igazad van, komám, abban, hogy menjünk, most már csak azt kellene kiókumlálnunk, hová is menjünk. Mert a szomszéd sarokig elballagni, ott aztán megfordulni, és szépen hazaporoszkálni, nos, ez elég szánnivaló. Legalábbis nem illik három ilyen hatalmas királyhoz, amilyenek mi vagyunk – morfondírozott megfontoltan Boldizsár.
– Ej, no, mit kell ebből akkora ügyet csinálni? A lényeg, hogy hosszú és veszélyes úton járjunk! Különben semmi kihívás nincs benne. Húzzuk csak elő azt a jókora atlaszt, amelyben a földkerekség minden ismert csodája benne foglaltatik! Piramisok, kőgörgetegek, vulkánok, zuhatagok: mind arra vár, hogy valaki meghódítsa őket. Sorsot vethetnénk csontkockával, mindegyikünk másmerre menne, és aki a legmeglepőbb tárgyat és a hozzá tartozó leghajmeresztőbb történetet hozná magával, az lenne a győztes – lelkesedett be Menyhért.
– Biztos vagy abban, hogy egymást kell legyőznünk? – tűnődött Boldizsár.
– Hát persze, meg a ránk leselkedő rengeteg veszedelmet. Kígyókat, párducokat, szakadékot, örvényt, sistergő lávát, perzselő hőséget, fagylaló hideget – villogtatta Menyhért a tekintetét.
– Kétlem, hogy holmi elbeszélés alapján el lehetne dönteni, ki volt a legvakmerőbb és a legrátermettebb – bökött a levegőbe Gáspár. – Ti is tudjátok, hogy a legjobb meséket olyan emberek barkácsolják, akiknek az élete cseppet sem volt izgalmas. Éveken át ültek csak a hátsójukon, és sokkal jobban megírtak minden kalandot, mint ahogy azok tudnák, akiknek folyton viszket a talpa a barangolhatnéktól.
– Szóval már egymás szavának sem adunk hitelt! Ide jutottunk! Szép kis barátok vagytok! Vegyétek úgy, hogy meg se szólaltam – sündisznóskodott Menyhért.
– Nem kell rögtön a mennyezetre mászni – békítgette Boldizsár. – Igaz, ami igaz, aki nem nagyon jól mesél, agyon tudja csapni a legvadabb történetet is…
– És ki lenne az a nem nagyon jó mesélő? Alighanem én, mert ti aztán biztosan remekül csavarjátok a mese fonalát! Pukkadjatok meg! – hergelte magát Menyhért.
– Van egy ötletem? Mi lenne, ha mindhárman vinnénk magunkkal egy-egy bölcsességéről és szavahihetőségéről nevezetes férfiút, aki aztán a legékesebb nyelven megírná, és itthon előadhatná az utazás krónikáját? – mérlegelte Boldizsár.
– Hát persze, és ki szavatolja, hogy ezek a rettentő nagy bölcsek nem tódítanak és nem lódítanak? Hiszen gazdájuk egyetlen szavára máris leröppen a nyakukról a fejük! Bizonnyal igyekeznek majd egymásra rálicitálni, hogy dicsőséget szerezzenek uruknak, és busás jutalmat nyerjenek érte. Gratulálok, máris kész a világ legnagyobb hazugságversenyének tervezete! Én például pálmafáim árnyékában, medencémben ringatózva töltöm majd az utazásra szánt napokat, míg a legjobb tollú rabszolgák versengve körmölik világra szóló hőstetteimet. Nem az első király lennék a földön, ha megtenném! – csapta le dühösködve a labdát Gáspár.
– Ez tetszik – vigyorodott el Menyhért, mert nagyon is élénken el tudta képzelni ezt a jelenetet, a napon süttetett hasat és az eszeveszetten sistergő tollú írnokokat.
– Hát ha jó viccnek találod, hogy a méregtől csaknem felrobbanok, akkor… – hergelte magát tovább Gáspár.
– Nyugi, nem a dühösködésed tetszik, bár az is éppen eléggé mulatságos…
Gáspár ezt már nem állhatta, felpattant és odatoppant Menyhért elé. Az azonban cseppet sem ijedt meg egy kis verekedéstől. Farkasszemet néztek egymással, és látszott, alig várják már, hogy jól kitekergessék egymás kezét-lábát, nyakát-derekát.
– Ha bunyózni akartok, mars a tornaterembe! Verekedéssel kiválasztani, merre induljunk, épp akkora ökörség lenne, mint ha találós kérdésekkel akarnátok eldönteni, ki az erősebb – hűtötte le őket Boldizsár.
– Vagy mintha valaki úgy akarná csillapítani éhségét, hogy elolvas egy polcnyi szakácskönyvet – kacagott fel Menyhért, és visszaült a helyére.
– Vagy mintha valaki feleségül venne egy regényhőst, és várná, hogy gyerekei szülessenek – adta meg magát Gáspár.
– Ekkora vándorutat nem lehet elhamarkodni! Felfogtátok egyáltalán, mire készülünk? Megvan mindenünk, és most mindent itt hagyunk. Tejben-vajban fürdünk, és most lehet, hogy hónapokig nem tudunk majd fürdeni. Jómódunkban unjuk az életünket, de ha elveszítjük, akkor aligha lesz mit unni – komolykodott Boldizsár.
– Jól van, jól, ne prédikálj, ezt mindannyian pontosan tudjuk. A legjobb mégis, ha együtt megyünk, így szemmel tarthatjuk egymást, és nyilvánvalóvá válik, ki a legbátrabb közülünk – legyintett Gáspár.
– Krónikást is vihetünk magunkkal, ő majd pontosan leszűrheti, mi történt valójában. És amit egyikünk rosszul mond, azt a másik kiigazítja – pontoskodott Menyhért.
– Amit meg a másik mond rosszul, azt az egyik igazítja ki – pontosította a pontosítást Gáspár.
– És talán az eszünk is megjön annyira, hogy nem versengésből, hanem együtt akarjuk majd végigjárni az utat. És most mars a könyvtárba, mindenki keresse ki, hová utazna legszívesebben! – zárta le a beszélgetést Boldizsár.