PARADICSOMMADÁR
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: A LEGNEHEZEBB KABÁT (2011)
Ahogy ott álltam a ravatalnál, kacagást hallottam. Gonosz lélek vagyok, nincs bennem semmi együttérzés, gondoltam, próbáltam elhessegetni a hangot, hiszen annyi szívfacsaró dolog történt az elmúlt hónapban, a koporsó körül ott álltak sorban a kisírt szemű, elárvult, nyurga lányok, ott állt Pablo, akit úgy szerettünk, aki úgy nézett ki, mint Noé apánk vagy mint egy tisztességben megőszült hippi. Ott sorakoztunk mind, a templomi kórus tagjai, Pablo ezúttal nem vezényelt, mint amúgy minden vasárnap, háttal fordult felénk, arccal a feleségét magában rejtő, faragott faláda felé, csak a nyurga, csontos, lélegző válla rángott ütemesen. A fekete zakó alatt mintha szárnyai nőttek volna, csontos ujjai helyett azokkal jelezte a taktust.
A temető erőszakosan tört az égre, harsányzöld füve közül alig kandikáltak ki a keresztek, az égen mint egy éppen eloltott tűzvész, porral oltó habjában fuldoklott az izzó nap. Az ordító áradatban fura, színes lény bujkált, tarka tollai kivillogtak itt is, ott is, koszorúk szalagján, virágok tobzódó pirosában, lilájában ütötte fel fejét, és kacagott. Biológiából sose voltam különösebben jó, fogalmam sincs, milyen hangot adnak ki az egzotikus szárnyasok, de a dzsungel természetfilmekből ismerős gurgulázása, vijjogása, zsivaja tajtékzott mindenfelé. Ha körbehordoztam tekintetem, elszégyelltem magam: csupa megrendült, komolykodó arc, rengeteg gyászoló, úgy tesznek, mintha nem hallanák a lármát.
Egy hónapja már, hogy a dermesztő hírt vettük, Erika hazafelé tartott a busszal, hördült egyet, és egyszerűen megállt a szíve. Pedig ha valakié, az övé aztán igazán hevesen zakatolt, színes ruhái, sminkje, nevetése mind erre a taktusra vibráltak körülötte. Nemrég egy társaságban valami önismereti játékot játszottunk, jellemző fényképet kellett választani a nagy halomból. Pablo, aki déli égöv alatt született, Erikát küldte fotóért, csak annyi feltétele volt, hogy valami forró, napsütéses legyen. Erika ki is halászott egy vulkán-féle dombot ábrázoló fotót, és nagy hévvel magyarázta, hogy ilyen az ő családjuk is, a felszín alatt csupa tűz. Pablo viszont jobban szemügyre vette a kiválasztott képet, és fejcsóválva jegyezte meg: az a baj, szívem, hogy ez nem vulkán, ez egy trágyadomb, ahogy gőzölög a hidegben. Végül is azon élünk, egy nagy kupac katyvasz tetején hát nem? Kiáradt a kacagás akkor is, jaj, milyen jókat tudunk mi együtt rötyögni, nem?, kapaszkodott belém könnyes szemmel Erika gyakran, egymást tódítottuk az idétlen viccekkel, egzotikus madárcserregés lakott mibennünk, mérsékelt égövi dzsungel, nem hiszem el.
Rikoltoztak a koszorúk, Erika mesélte, hogy mikor a kézről kézre zarándokló fatimai Mária másolatát hazavitte, letette a nagyszobában, nem bírt magával, és táncra perdült, pörgött és énekelt kifulladásig, és lerogyva arra gondolt, ez egyáltalán nem normális, mit táncikál itt egy kegyszobor előtt, aztán meg arra, hogy a Szűz csak nem haragszik meg érte. Amikor a buszon rosszul lett, ketten ugrottak oda, az egyiknek a bátyját ápolta régen Erika, a másiknak haldokló anyukájához járt, takarított, főzött, mosogatott, nem csinált belőle ügyet, lobbantak mögötte a tollak, a pántlikák, a jókedv.
Felélesztettük, mondta az orvos, de a kómából nincs kiút, nincs visszatérés, akarsz még velünk maradni, anyuka?, kérdezték a lányai kivörösödött szemmel a tehetetlenül heverő testet, és berregve megszólalt a vérnyomásmérő, irreálisan magasra kúszott a kijelző. Orvosi fejcsóválás: az agy károsodott, se hallás, se látás, sajnálom, csak a vegetatív funkciók működnek még ímmel-ámmal, katéter és mesterséges táplálás, ennyi maradt. A szemét cseppenteni kell, mert állandóan nyitva van, kiszárad, kisebesedik. Pablo és a lányai kivárták, míg lemosdatják, tisztába teszik, ha ott van a család, rendesen megcsinálják, amúgy elsumákolják, mondván, mi értelme már ennek.
Pablo Erika lábát masszírozta, és az asszony szeméből egy könnycsepp csordult, ezt mindig nagyon szerette, minden másképp lesz, kicsim, hallasz mindent, ha nem a testi füleddel, hát nem avval, nem fogunk többet nyavalyogni neked, imádkozunk és összeszedjük magunkat, beosztjuk a házimunkát. Nem élhetünk ilyen kábulatban, kórházlátogatástól kórházlátogatásig. Képzeld, az ablakokat is lepucoltuk, Húsvétra minden kivirul, már csak te hiányzol, a függönyök frissen verdesnek, mint a trópusi madarak, segítenek a vőink is. A főzést Pablo vette át, mindig is szerette, a lányok mosnak, vasalnak, a bevásárlást a fiúk intézik. Olyan ricsaj van újra otthon, majd meglátod.
Az orvos tekintete metszett, uram, kötelesek voltunk felboncolni, ki tudja, nem volt-e kábítószerfüggő, vagy talán megmérgezte a család az örökség miatt, nekünk felelősséggel kell eljárnunk, nem adhatjuk ki a holttestet csak úgy. Pablo kereszttel a vállán tántorgott haza, miért kell ezt még, ő már mindenbe beletörődött, de még az arcul köpdösés, a gyalázat is.
Aztán a gyászmisén, a zsúfolásig teli templomban még az a kommandósnadrágos fickó is kitántorgott az oltárhoz, egy késsel szurkálni kezdte magát, nincs értelme az életének, az egyik lány felzokogott hangosan, mint egy egzotikus madár, Istenem, miért. A pap ugrott oda, azon húsvéti díszben, és kapta el a késsel szurkáló kezet, dulakodtak, mint két lobogó, nagy madár, három férfi vitte ki a hadonászót, bénulatomból ocsúdva mentem én is a többiek után, faggattuk. Elzokogta, a harmadik gyereküket várják, nincs munkája, dőlt belőle a panasz, a pálinkaszag, végez magával, esküszik. Külsérelmi nyom nem látszott rajta, ösztönösen vigyázott, mindenesetre most körülálljuk, többen ismerik, visszavisszük imádkozni, most vele leszünk.
Nem haragszom, hogy haragudnék, mondta Pablo a szertartás után, és próbálta felemelni a földről a lába elé nyaklott, fuldokló kommandóst, kelj már fel, és inkább ölelj meg, férfiból vagy, nem pudingból! Valami a vörösen izzó, alkonyi templomablaknak csapódott, mint egy faág, mint egy nagytestű, meglőtt madár.