PÓK
Közzétéve: 2014. 12. 29.
Kategória: A LEGNEHEZEBB KABÁT (2011)
Beszorulsz itt nekem, édes öregem, túl meredek és túl szűk ez a csigalépcső, hányszor mondtam, hogy hozzunk le a karzatról, elállsz valahol a sekrestye sarkában, de a plébánosunk fafejű ember, amit eltökél, az úgy is lesz az idők végezetéig, ámen. Te is fafejű lehettél a magad idején, elég megkopogtatni a koponyádat. Tavaly nem voltál ilyen nehéz. Jó, tudom, minek küszködök magam, ajánlotta a pap, hogy átküldi valamelyik részeges hátramozdítót, segítsen, de én nem akartam. Nem bírom már az embereket, mintha valami szeg lenne beverve a tarkómba, és azt lazítgatnák, valahányszor közeledik vagy rám néz valaki. Mennék már kifelé a világból, ők meg ezer szállal idekötöznek, ne felejtsem a kántorkodást, a virágágyakat, a takarítást, nézzen ki szépen a templom feltámadásra.
Odafentről látni a magas ablakokon a sok lebernyeget, szúnyoghálók vagy gyászfátylak – a nyolclábúak szüntelenül munkálkodnak, amint a mi Atyánk is örökkétig, ámen. Tenyered a melledre hajtva, belül vonalakkal lehet átszőve, az én tenyeremben is futkorásznak, mint a folyók a térképen, meddig jutnak, meddig nem, hol az ő vaskapujuk, ahol a tengerbe zuhognak, ki tudja. Egyszer az erdő alján elkapott egy villogó árgus szemű asszony, félni kellett tőle vagy megbolondulni. Mondta nekem, gyere, betyár, ne féljél egyet sem, nem eszlek meg, rám vihogott a tündöklő vasfogával. Mondom neki, eresszél, öreganyám, nem tettem én rosszfélét, majd fogsz te még, vihogta, és csak erősebben markolta az ingem alját. Mondta nekem, csillapuljál, hadd tudom ki a jövődet, aztán eredj, amerre látsz.
Szétfeszítette a markomat, akkorát csodálkozott, hogy mind a ráncok felszaladtak a kendője alól kicsüngő hajába. Mondta nekem, ej, te, kótyomfitty legénke, megvolt, most már szökjél, amerre látsz. Mondtam neki, nem szaladok, vallja ki, mit látott, mégiscsak az én jövőm az legelébb. Mondja nekem, adj egy csókot, ha tudni akarod. Híj, ilyen rusnya vénségnek, szaladt bennem nagyra az önérzet, fülig vörösödtem, nem volt még asszonnyal dolgom. Furdalt a kíváncsiság, édes öregem, körbenéztem, éppen nem jött senki, Isten is megbocsátja, hiszen ha mindent lát, látja, miféle asszony ez, nem sok öröm volt a dologban. Mégiscsak bökje már ki, ha egyszer lenézte a tenyeremről.
Átabota beszéde van az ilyennnek, sokra nem mentem vele. Aki értem fát hordott, annak fa-formáját hordom, kinek tetemét hordozom, az viszen halálba – azóta szálazom az értelmét mindhiába. Huh, megnehezíted a dolgom, édes öregem, szorulsz rendesen, mint halszálka a gigában, se ide, se oda, hiába billegetlek. Átkulloghatnék segítségért, de nem állom a pap mérges szemöldökét. Szusszanjunk egyet, kifáradhattál a hurcibálásban. Igaz, volt egy éved tavaly Húsvéttól rápihenni. Nem unod magad odafenn egyedül? Ott vannak persze a szövögető bogárkák, szót értesz velük bizonyosan. Meg az ólombálányi csenddel, ahogy csüng le a boltozatról.
Veled sokkal jobb szót váltani, mint a kifestett arcú Szent Antallal, ő tiszta olyan, mint a manökenek. A női szemektől mindig másüvé kell néznem. Látod, belenyúltam egy szögbe, és összekeveredett a vérünk, a tiéd festve van, az enyém összefestette a karodat. Elvinnélek mifelénk, a meredek réteken, aki kaszál, mindig ki kell kösse magát egy fához, másként nem bír talpon maradni. Ha vihar van, hát nem csak tessék-lássék, mint itten, háború az a javából. Tövestől fordulnak ki a gerendának való nagy törzsek, bármelyik kiadja egy házfal teljes hosszát. Fél télen kitart a tüzelő belőle. Embernél magasabbra ágaskodik a gyökerek kiharapta föld, mintha óriás vaddisznó túrta volna fel. Tél közeledtén a mackók élelem híján leszabadulnak a falukba, rákapnak az ember szemetére, nem kell a hó alól turkálni. És ha valaki nem vigyáz, halálra tapsikolják. Láttam már félbetépett kutyát, sírós szemmel kapart a vérében, míg agyon nem csapták.
Hazamentem én, hogyne mentem volna, csak összekotortam itt kis pénzt, kántorkodtam, kertészkedtem, álmomban is éjjeliőrködtem, ott aludtam matrácon a frissen felújított oskola padlóján, el ne vigyék a vadonatúj berendezést. Otthon nagybirtokos lettem a magaméban, de mire mindenkit megkentem, minden épületet felhúzattam, minden jószágot beszereztem, erőst megcsappant a pénzem, érted-e. Rá még a birkák jó része elhullott valami feneségben, a fámat ellopták egy éjjel, úgy szegődtem el végül a máséba két otromba nagy láncos kutyával, felvigyáztam. Ordító hideg járt éjszaka, sosem tudhattam, mikor esnek a nyakamba azok, akiknek csak faforgács az emberélet. A drótkerítés meg csak ragadós hálóféle, mint amit most tisztogatok le a kezemről. Visszahullottam végül ide.
Gyerekként volt jó, fejjel lefelé lógni a fáról, fordítva volt a világ, átfújt rajtunk a szél, nem bántuk, ágak szövedéke, napsütés szövedéke, hajam szövedéke, elszédültünk, és lehuppantunk a derékmagas fűbe, gabalyodtunk lefelé az oldalban, mint a medvebocsok, zúgó fejjel nyúltunk el aztán, fellegek hajkurászódtak odafenn. Nehéz volt a kezem-lábam, mint most is, édes öregem, ne haragudj, idén nem én viszlek le a szent sírba. Inkább te viszel engem a sírba, nem is tudom, miért mondlak öregnek, fiam lehetnél, leköröztelek, a plébános dühös lesz, már nem számíthat rám, nehezedik a kezem, a lábam, végleg beszőttek.