Prodán Márta témája
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Válogatás (versgyár)
„Szeretem elnézegetni az embereket. Persze csak úgy diszkréten. Egyszer valahol Ausztriában kirándultunk a férjemmel, és betértünk vacsorázni egy önkiszolgáló étterembe az úgynevezett „Happy Hour” idején, mikor is fél áron lehet megvenni az ételeket. A mellettünk levő asztalnál megfigyeltem egy hatvan év körüli férfit, aki vigyázva hozta az egyetlen tál főzeléket, mint valami drága kincset. Elképesztő gyorsan kikanalazta, aztán csak nézte az üres tányért, de úgy, mint akinek majd’ megszakad a szíve, hogy túl van a nap fénypontján. Mi sokáig maradtunk még, beszélgettünk, de mikor eljöttünk, a férfi még mindig ott ült, mint aki nem tud elszakadni az egyetlen jó helytől a világon. Én pedig még ma is emlékszem rá.”
IZZÓ KORONG
Szeretem nézni az embereket.
Ártatlan mulatság? Ki mondja?
Ha például vak lennék, hogy csinálnám?
Végigtapogatni minden érdekesnek
sejtett testet? Hogyan nyomoznám le
a levegőből kihasított, mozgó szobrokat?
Vagy megnyílna egy rezgő levegőtömbök
ütközéseiből, elegyedéséből álló új világ,
neszek, leheletek kódrendszere? De nem vagyok vak.
Látom belépni azt a hatvan körüli férfit,
arcán borosta, ha végigsimítanám,
szálkás deszka módjára horzsolná
tenyerem. De minek simítanám végig,
zsibbadok hirtelen belé, minek? S ki más
simítja, simítja bárki más? Ezt a deszkát
rég nem gyalulta női kéz, enyém se,
másé még kevésbé, most is csak tekintetem
tapintja rücskeit, ő meg minthogyha
nem is érezné érintésemet, láthatólag
közömbös neki mindez, bámészkodó
túristanő nem túl odaadó tekintete.
Van elemibb az érintésnél. Ő most
a HAPPY HOURS filléres tál ételére
fókuszál, s bár tekintetével is kiélvezi
minden falatját, oly teljesen eszik
alighanem, akár egy vak (gondolom én,
ki nem vagyok vak), teste legparányibb
rostjaival próbálja magáévá tenni az étel
legparányibb rostjait. Összeolvadni,
teljesen hasonulni az ételhez, mely
mi magunk vagyunk, nem csak turista módján
átkelni rajta, hagyni hadd keljen rajtunk át.
E kettős érintés azóta kiolthatatlan bennem,
szemhéjamat karistolja porszemcseként
bevésődött képe, s érzem belül,
ahogy az ételt érzi ott belül, majd bámulja
kiürült tányérja izzó korongját,
mint aki napba nézett s megvakult.