REGGEL
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
Koponyámat, mint egy még mindig éles világháborús bombát, vigyázva emeltem ki a folyó többméteres iszaprétege alól, csörlők és daru segítségével. Förtelmes lelet, ahogy kiemelkedett a vízfelszín fölé, a szemgödrök valósággal okádták a sarat. A munkavezető izzadt, a munkások arcán is patakokban csurgott a víz. Egy apró hiba, és védőfelszerelés ide, sisak oda, agyam felrobban, és miszlikre szaggatja ezt a tucatnyi, jól képzett, rátermett, inas és izmos férfiembert. Szétszaggatni minden férfit a földön, ó, Istenem! Csodák csodája, égis sikerrel jártak, a foltos, nedves munkáskesztyűk önfeledt tapsa köszöntötte az apró biccenést, ahogy fejem ráilleszkedett gerincoszlopomra, és mostantól, lám-lám, biztonsággal szállítható!
Jobb kezemről úgy kellett lerázni egy falka turistát, akik éppen hüvelykujjam tornya előtt pózolva fényképezték egymást. Nagyon megrémültek, mikor King Kong szinkronhangján bömböltem oda nekik, hogy vége a látványosságnak, de még röptükben is készítettek egy-egy fotót, mert tudták, hogy a mesterséges földrengés része a látványosságnak, ők maguk fizettek busás felárat az efféle váratlan adrenalinadagot felszabadító plusz-attrakciókért. Többször elhatároztam, hogy véget vetek a kukkolósdinak, de valamiből élni is kell. Bal karomat régészeti műgonddal bontottam ki földburkából, ahogy ez ki is jár egy zöldes patina lepte több ezeréves leletnek, mely a feltételezések szerint azonos a hírneves Durendallal, és aki kezébe kaparintja, annak suhintása előtt nem áll meg a világ legerősebb serege sem.
Ekkor két lábam rettenetes dübörgéssel elevenedett meg, törzsem csavarodása tektonikai rétegeket gyűrt fel és torlasztott össze, civilizációk süllyedtek a mélybe, tevekaravánokat égetett szénné a mélyből felbugyborgó láva, bővízű tavakat szippantott be a föld kiismerhetetlen mélye úgy, ahogy egy rúzsozott száj tüntet el egyetlen korty száraz martinit. Felültem az ágyban, felnyitott koponyámból flamingók kaptak szárnyra, megdörzsölt szemhéjam mögött porcukorrá omlott a Húsvét-szigeteki szobrok hatalmas feje, sivító leheletem sáskarajokat bocsátott a szobára, melyek rögvest lelegeltek a bútorokról minden színt és mintát. Élek, gondoltam, vagy legalábbis ami most van, eléggé hasonlít az életre.
Az ablakon még homályos tekintettel kipislantva láttam, hogy odakinn sem sokkal jobb a helyzet. A nap, mint egy épületbontáshoz használt izzó golyóbis, ide-oda lengett a házak körül, a tömbök hatalmas robajjal omlottak a mélybe, a még életben lévők pedig a virágforma pléhplecsnivé összenyomódott autók és vérző eperfoltokká szétfolyt járókelők között szlalomozva, üvöltő hangyákként menekültek. Üvöltésük nem hallatszott fel hozzám, csak az arcukon nyíló, lyukforma csöppnyi szájakból következtettem kétségbeesésükre. Mókás volt lehajolni, és felszedni egy villával összetört szardíniára emlékeztető testet, de ahogy közel vittem a szememhez, az arc rettentő ismerős lett, egyre ismerősebb! Mennyit turkáltak ujjaim a most kecsöpfoltos haj csigái közt, mennyit kerestem önmagamat ebben a kimeredő két kékes szemgolyóban, ó, hányszor tévedtem el a már félig leszakadt, pompás ívű fülkagyló labirintusában!
Ekkor hirtelen megszólalt a világ összes autóriasztója és lakásriasztója, az összes légvédelmi sziréna és az összes általános iskola minden tábláján csikorgó összes kréta, és fejhangon visítani kezdett valamennyi hisztizős kisgyerek és valamennyi böllérkés elől menekvő kismalac. Koponyám bombáját két kézzel kellett összeabroncsolnom, nehogy olyasmi történjen vele, ami a tűzrendészeti szabályzatba ütközik. És tudtam, hogy minden igaz: a szennyes-kosárban valahol úgyis bujkáló, és majd előkerülő női bugyi, a szemetesbe tuszkolt, széttépett fényképek, a padlón flamingóként sorakozó véres papírzsebkendők, amelyekbe a pofontól vérző orrát törölte, a fél doboz nekem hozott eper, mely kivágott szívek gyanánt hever a hűtőben, és az asztalra dobott kulcsmásolat. Elment.