Schleisz Anikó témája
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Válogatás (versgyár)
„Utazom a távolsági buszon, minden felszálló bepréselődik valaki mellé, amíg még van ülőhely. Leül mellém is egy fiú. Szűk a hely neki is, nekem is, kabát is, táska is; akaratlanul is hozzáérünk egymáshoz, ha nem akarunk görcsösen ülni egész úton. Eleinte tartjuk magunkat, ám telik az idő, lazítunk szorult helyzetünkön mindketten. Sosem láttuk egymást, mégis két órán keresztül teljesen összeér az egyik oldalunk. Érzem az illatát, hallom a lélegzését; látja, amit olvasok, lopva nézegethetem kezének, ingének redőit. Elképesztő paradoxon. Egyszerre idegenség és szokatlan intimitás. Ha beszélgetnénk egymással, talán nagyon jó lenne. Talán kapcsolatban maradnánk az utazás után. Ha kapcsolatban maradnánk, talán szerelmesek lennénk később. Ha szerelmesek lennénk, lehet, hogy családunk lenne. Ha így lenne, örökre megváltoztatnánk egymás életét. Lenyűgöz, hogy akár egyetlen pillanat is elég hozzá, hogy sorsunk más irányt vegyen. Soha többé nem lennénk idegenek egymás számára. Ezen gondolkodva arra jutottam, hogy minden intimitás, ami nem rokonok között jön létre, szükségszerűen idegenségből fakad. A férjünk, feleségünk, a barátaink valamikor idegenek voltak számunkra. Az egyik percben még semmit sem tudtunk róluk, később pedig a poharunkból isznak, ismerik a titkainkat, az álarcunk mögé látnak, mellettünk alszanak, engedjük, hogy megérintsenek, egy életre hozzájuk kötődünk, s nélkülük nem is lennénk azok, akik vagyunk. Vagyis az emberek közötti térben pontosan annyi idegenség húzódik meg, mint amennyi az intimitás létrejöttének lehetségessége.”
Az eredeti téma nagyon szép és jelentésekkel tömött, erővel kellett leküzdenem a filozofálás kísértését, valamiért mégis úgy éreztem, levegősíteni kell az anyagot, dalszerűvé, buborékossá oldani könnyed, dalos, megfelezett nyolcasokkal. Mégiscsak egy buszon ülünk és nem valami atomtengeralattjárón:
IDEGENEK
A buszban ülve olvasol,
Csak olvasol,
Csak olvasol,
Az emberek, mint tornasor,
Mint tornasor,
Mint tornasor.
Arccal afelé, ahol áll,
Kopottan áll,
Szokottan áll
Az élet, mint tornatanár,
Tornatanár,
Tornatanár.
Persze nem áll ott senki sem,
Nem, senki sem,
Senki, hiszen
Az életút dől lisztesen,
Úgy tisztesen,
Jó lisztesen.
Megálló jön, melléd leül
Melléd leül,
Letelepül
Egy fiú, még idegenül,
Idegenül
Kívül-belül.
Kicsi a hely, összébb szorulsz,
Összébb szorulsz,
Szorít a busz,
Melléd szorul ez a manusz,
Lapul, lapulsz,
Két zsáknyi hús.
Lehetne ismerős, igen,
Nem idegen,
Ki hidegen
Bámul most át a fejeden,
Mint üvegen
Vagy üregen.
Illata idegen világ,
Másik világ,
Hord más ruhát,
Tenyere úthálózatát,
Létvonalát
Nem látod át.
Melletted itt a végtelen,
Elérni nem
Esélytelen.
Mágnesként vonz, hogy idegen,
Az idegen
Test testeden.
Lehetne férjed, kedvesed,
Elérheted,
Elvesztheted,
Az idegen tiéd lehet,
Ott a keze,
Vonzza kezed.
Hátradöntve a busz-ülés
A szűk ülés
Vízszintes prés,
Hitvesi ágyban heverés,
Egy kripta és
Szép temetés.
Itt ülsz és lénye átragad
Terád ragad,
Benned marad.
Ha kivonod magadból azt
Ki tőle vagy:
Nem vagy magad.
Majd ül melléd valaki más,
De ha leszáll
Vagy ha leszállsz,
Teljes sorsodról ím leválsz
Mész, álruhás –
Ez árulás.