SÍRFELIRAT
Közzétéve: 2014. 12. 08.
Kategória: Műfordítás
Tristan Corbière:
SÍRFELIRAT
A szerelmüket kezdendő avagy végezendő szerelmeseken felül oly nagyszámú dolgok végzik a kezdeteknél, hogy végezetül a kezdet kezd végzetté válni, a vége pediglen az lesz, hogy a szerelmesek és egyéb személyek azon kezdeten kezdik újrakezdeni, mely így végezetül nem lészen egyéb, mint visszájára fordult végezet, ez pediglen az örökkévalósággal kezdend felérni, hiszen emennek sem kezdete sem végezete, végezetül pedig a föld keringésével egyenlőleg végzi pályáját, míg csak végképpen nem tudjuk már elválasztani, hol kezdődik a végezet, s végződik a kezdet mely minden kezdeteknek végsődleges végezete amennyiben minden végezeteknek kezdetben való kezdete is, s így a meghatározhatatlan által behatárolt határtalannak végső kezdete. – Avagy sírfelirat avagy előszó és viszont.
(Népi bölcsesség)
Bátran öngyilkos lett? Megölte lustasága?
Feledékenységből élt, ez maradt utána:
– Hogy nem volt a saját szeretője, de bánta! –
Semmivégre megszületék,
Hátszelektől lökdösteték,
Lett holmi ételmaradék,
Lett zagyva és híg keverék.
Volt „nemtommije” – s, meglehet,
Aranyere – apró helyett.
Ideg – beteg. Erő – rogyásig.
Lendülete – ínszakadásig.
Volt lelke – s hegedűje nem,
Szerelme is – eszköztelen.
– Száz neve, hogy egy se legyen –
Ideált hajszolt – ám idétlen,
Volt ríme száz – s ő rímre tétlen,
Ott sem volt, honnan megkerült,
És elveszett volt mindenütt.
Költő volt – verse förtelem,
Művész – de művészettelen,
Filozófus – ha kell, ha nem.
Sosem vicces – de nevetséges,
Színész – nem tudta szerepét se,
Festő, de gyengén muzsikálván,
Zenész – hegedült a palettán.
Szép kis fej! – és mégis fejetlen,
Túl őrült, hogy hülye lehessen,
Hitte: sokkol, ha mondja: sok,
– Igaz versei hamisok.
Ritka madár – színes üveggyöngy,
Nagy kan… – s néha sírós öreg hölgy,
Mindenre képes – mire jó?
Jóra rossz – rosszra se való.
Bibliai csodagyerek,
De Bibliája elveszett.
Vakmerő, de ízetlenül
– Lábujja levesbe merül.
Vad kolorista – bár erőtlen,
Senki – maga sem – érti őt, nem,
Sírt, énekelt, szép hamisan,
– Hiányos volt hiánytalan.
Nem volt „bárki” és nem volt bármi,
A jelleme pózokból állt ki,
A Szoborhoz pózolva dúltan,
Cinikus volt – és így gyanútlan.
Bármit elhitt, miben se hitt
– Csömör volt a gyönyöre itt.
Túl nyers volt – túl keményre főtt,
Saját magára sem ütött,
Unalma mulattatta őt,
Álmában is felröhögött.
Járt nyílt vizen – folyásirányban,
Soha meg nem érkező bárka…
Túl önmaga ölni magát
Részeg a fő, szomjas a szellem,
Vége, s végszóra nem talált,
Meghalt, várva, hogy élni kelljen,
Úgy élt, hogy várta a halált.
Itt nyugszik – rossz földbe került,
Lekéstük – túl jól sikerült.