SZABADULÁS (részlet)
Közzétéve: 2014. 12. 12.
Kategória: Prózák
Valaki kissé nyirkos tenyérrel a gumikorlátot markolja. Az előbb még sehol se volt. Jenőnek hívják, de ezt még nem tudja. Markában sporttáska füle, a táskában gyalázatosan összeizzadt, büdös trikó, alsónadrág, rövidnadrág, zokni, tornacipő. A táskában doboz tusfürdő, spray, levetett karóra, igazolvány, némi készpénzt tartalmazó buksza foglal helyet, bár csak igen kevéske helyet.
A test most telik meg érzékeléssel. Most először. Kicsordul, szemén, száján, fülén, ujjbegyén patakzik. Mintha egy zuhatag kellős közepén heverne. Nem emlékszik. Nemhogy hasonlóra, de másfélére sem. Egy másodperc múltán, ha csendesedik a zuhogás, beindul-e az emlékezés gépezete? Mint valami takarékos csempéző mester keze alatt, jön-e az egy új, egy régi, egy új, egy régi végenincs sorozata? Egyelőre csak egyvalami van. Kibogozhatatlan gubanc. Rogyadozva áll, most barkácsolja össze magát. Kiválik először is a szívhang. Aztán a mirigyek ürülését hallani. Savak pezsegnek, váladékok csurrannak. Jenő nem találja gusztustalannak. Sőt, semmilyennek sem találja. Figyel, rögzít. Készletet halmoz fel érzékelésekből, testműködésekből, amint a rágcsálók tartalékokat gyűjtenek télire. Hallgatja a vére zuhogását, pontosabban csak hallja, nem is sejti, hogy hallja, ő maga a hallás, egész valója egyetlen kifeszített dobhártya; ez a belső zajszint elnyomta a külvilág neszeit. Lelép a szalagról, mintha művégtagot mozdítana. Műkarú-műlábú koldus, aki odalenn dolgozik. Maga is művégtag, a tömeg mozgatja, lendíti őt. Szédül, kiáll a menetoszlopból, halántékát a márványfalnak támasztja. A márványt döngve ostromló pulzus azt jelenti, él.
Aztán már nem harsognak annyira az erek, nem vartyognak a mirigyek. Tisztulnak a hangok. Jenő ezt nem tudja. Érzi, de nem tudja. Mi tudjuk, ő nem. Ki az a mi? Vagyunk, akik vagyunk. Talán csak odaléptünk hozzá a tömegből. Talán félrehajtott fejjel, némi távolságból vizslatjuk. Talán a forgalmi ügyeletről tartjuk szemmel, két A biztonsági sávot… varázsige között. Talán mi vagyunk a fegyveres őr, és a szakszerű faarc fedezékéből szemléljük, mint erős a gyengébbet általában. Részeg vagy rosszul van? Verejtéktől vagy magzatvíztől csatakos?
Fejébe özönlenek a hangok: mozgólépcső-kattogás, forgalom zaja, vak koldus muzsikája, beszédfoszlányok. A mozdulatok segítettek neki. Szemével fényképezte őket. Először a térdhajlatok ruganyos mozgása, a lépő és támasztó láb összehangolt ritmikája kötötte le. Az ezerféle ritmusváltozat. Van, aki mintha rugókon lépdelne, feje is le-fel jár, ahogy a mellúszó kobakja bukkan ki tempónként a vízből. Más lazán, görnyedten rugdossa maga előtt lépteit, akár egy üres konzervdobozt. Megint mások lustán, riszálva rakosgatják a lábukat. Lányok járnak lábujjhegyen, öregek vonszolják oszlop-lábaikat, erőemberek döngetik a talajt. Jenő néz és próbál. Egyelőre csak fejben. Bámulja a nadrágszárakat, a rövid sortokból, szoknyákból kibukkanó szőrös vagy borotvált vádlikat. Az izom ugrását, az inak feszülését, a bokán futkosó finom erek duzzadását. Lassan ráhangolódik.
A tömegben látjuk viszont. Keresi a zsúfoltságot, kerüli a vákuumot. Ha összeakad a lába, könyökök bökik oldalba, cipők csattannak a sarkának, csípők, mellkasok taszítják tovább. Csak a mozgólépcsőn pihen. Többször megjárja oda-vissza, a nagy kígyó kis szelvényeként kering a labirintusban. Táskáját néha egyik kezéből a másikba dobja át, megmozgatja ujjait, mint egy zongorista koncert előtt, megcsodálja őket, mint egy gyerek. Haját simítja, orrát-fülét érinti, másokban magára ismer. Hunyorog, grimaszol, vigyorog, felvonja majd ráncolja szemöldökét, minden értelmes összefüggés nélkül, gyakorlásképpen. Amott egy hölgy a cipője csatját igazgatja féllábon ingadozva. Jenő megtorpan egy pillanatra, ő is próbálkozik. Továbblökik.
Itt valaki az órájára néz, csuklóját rázogatva feljebb csúsztatja a szíjat. Jenő látja: a karja csupasz. Megfigyeli az órákat, az aprókat és hatalmasakat, arannyal futtatottakat és bóvlikat, fém- és bőrszíjasakat. A mozgólépcső korlátja valóságos óra-bemutató. Óra óra felett, párhuzamosan ugráló másodpercmutatók, annyiféle idő, ahány árnyalatú csuklón tapad az óra. Rózsaszín, sovány kar: három óra négy perc; cserzettbarna, szőrös, a szőrszálak tövén apró verejtékcseppekkel: három óra kettő; hosszú ujjú, csontos, kidudorodó ízületekkel: három óra hét; lakkozott körmök, aranybarna bőr: három óra három; meg egy elképesztő csokoládébarna, húsos mancs, rózsaszín félholdas körmök, vízálló búvárstopper ezer kijelzővel: nyolc óra ötvennégy perc, negyven másodperc. Kimerült az elem vagy elromlott a szerkezet, de Jenő még nem ismeri az órát. Később, mikor majd előhalássza a sajátját, az többet mutat már, mint a fekete pasasé most.
A másodpercekre szabdalt idő őt is magával tereli. Fülekre szorított mobiltelefonokban, látványpékség pénztárgépeiben, pulzuson, halántékon lüktető idő. Beesteledett, mire ki mert állni a sorból, és egy megállóban a padra rogyott. Tudott már kacsintani (bár nem értette, miként veheti hasznát), kezét hanyagul zsebre dugni, szipákolni, bambulni, dudorászni (egyelőre hangtalanul, szájmozgással csupán, mert tartott a torkában lapuló szavaktól), nők után megfordulni (igaz, a dolog lényegét még nem értette, találomra a legkülönbözőbb személyeket mustrálta végig). Egyszer még elesni is megpróbált, de fürge kezek hamar a hóna alá nyúltak, felsegítették, folytatódott a menet. A térde kissé odakoppant a padlóhoz, s még hosszan sajgott. Hm, a fájdalom: valami, ami bentről veri a test falát, mintha ki akarna szabadulni. Jenő még nem látott vérző sebet. Így persze azt se tudta, hogy a fájdalom, ha hagyják, nem nyugszik, míg az utolsó cseppig ki nem szabadul.