SZABÓ T. ANNA – 2.
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
Vedd észre, hogy élsz!
„Benyomások hánykódó kompján/ járok parttól partig” írja Lackfi János legelső verseskötetében. Ugyanebben a versben találjuk meg költészete másik kulcsfogalmát: „Megtanultam, hogy létezni csak/ azért a másodpercmutatóért érdemes” mely „körben elszórja az időt / És termékennyé teszi a világot”. Lackfi költészetét is ezek a benyomások, ezek a pillanatok termékenyítik meg: mindent észrevesz és mindennek meglátja a fontosságát. Verseiben és prózájában hihetetlen gazdagsággal vonulnak fel a tárgyak és a képek, meglepő képzettársítások villannak fel, egyetlen perc, egyetlen szem elgurult mazsola sem megy veszendőbe, leltárba vétetik a cigarettára gyújtás, a fürdés, a teázás, a telefonszámla, de úgy, hogy a hétköznapi momentumok egyszerre felragyognak és fontossá válnak – nem kevesebbre döbbenünk rá általuk, mint hogy életünk minden pillanatában létezünk.
A költők túlnyomó többségével ellentétben Lackfi János nem a halálról, hanem az életről ír. Különleges adottság ez: nem arra a rilkei parancsra szólít fel hitelesen, hogy „Változtasd meg élted”, hanem arra, hogy vedd észre, hogy élsz. Nincsenek kiemelt pillanatok: minden egyformán számít, mert minden mindennel összefügg. Ez Lackfi virtuóz impresszionizmusának lényege és értelme: bontott ecsetkezelése, könnyed vázlatai, lüktető mozgalmassága, áttetsző fényei mind azt sugallják, hogy nem az ördög, hanem az Isten lakozik a részletekben is – és egyedül ő képes rendet tenni földi létünk görgetegében. Ha ezt tudjuk, akkor elég csak feltekintenünk a ránk omló „láthatatlan tér” zuhatagába, és megadatik a megvilágosodás.
A szakralitás tudata át- meg átjárja Lackfi János költészetét. Nem véletlen, hogy szinte mindig hasonló intenzitással lát és láttat, mint Öt seb című kötetének szentjei. Verseinek olvastán egyre erősebben érezzük, hogy a hasonlatok és metaforák puszta léte is mind-mind arról a végtelenül finom, emberi elmével felfoghatatlan viszonyrendszerről (ahogy ő mondja: rétegződésről, kapcsokról, viszonylatokról, illesztékekről) ad hírt, amelyet hitelesen csak a költő, pontosabban csakis a jó költő képes sejtetni, érzékeltetni.
Lackfi János nem tartja feladatának, hogy a Teremtő helyét bitorolva rögtön a nagy egészet tárja elénk. Az ő szerepe csak az, hogy tű legyen, varrat legyen a világ szövetében, amely példát mutat arra, hogyan rendezhetjük ránk szabott látásmóddá és sorssá foltnyi időpillanatainkat. „A tó színét most úszó férceli,/ eleven tű a holt víz szövetét,/ s bár beheged utána az anyag, / emléke túlfut, nyilallva szúr beléd”. A többi már a mi dolgunk: gazdálkodjunk a versei adta örömmel és tűhegynyi fájdalommal.