SZÁVAI DOROTTYA
Közzétéve: 2014. 12. 07.
Kategória: Kritikák
A seb és a gumimaszk
Lackfi János két kötetéről
„Belőlem ezer szemmel néz felfelé a világ” (Lackfi János)
Egy évvel az Öt seb című kötet megjelenése után (Belvárosi Könyvkiadó, 2000) Lackfi János újabb verseskönyvvel jelentkezett a Nagyvilág Kiadónál Elképzelhető címmel.
Ha az Öt sebet és az Elképzelhetőt egymás tükrében olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy a két kötet szervesen kapcsolódik egymáshoz mint az elképzelhető az elképzelhetetlenhez, a csak költőileg elképzelhetőhöz, mint a mindennapi a csodához, az egyik kötet mintegy felelve a másiknak: „A lehetetlen járjon rajtad át! / A lehetséges bontsa hajzatát.” (A csepürágó). Arisztotelész óta tudjuk, hogy a művészi hitelesség megszünteti lehetséges és lehetetlen látszólagos dichotómiáját, hiszen „a költő nem a megtörténtet, hanem a lehetségest írja meg”. Ugyanakkor „semmivel sem kevésbé költő, ha megtörtént eseményeket ír meg.” (Poétika) Lackfi sokrétű költői alkatára mutat rá az Öt seb és az Elképzelhető párbeszéde, ami tehát távolról sem jelent valamiféle bipoláris ellentétet, miközben kiemeli a seb és a gumimaszk, a szent és a profán, a szakrális és a magánmitológia esztétikailag termékeny küzdelmét. E küzdelmet verseli meg az Elképzelhető két utolsó verse, a kötet domináns pontján elhelyezett pár-darab mintegy hangsúlyozva a két véglet közötti küzdelem jelentőségét: „Van valahol tán bennem, egy faház, / pattogva fűti ki a tűz, él ott két végletes alak / Az egyiknek rovar-tekintetét foglyul ejtette a dohány / lassan szövődő pókhálója, bámul, mint vidéki kocsmapultnál, hol ugyanaz a törzsközönség / tegnap, ma, holnap, iszogat (…) / hájas tacskóját simogatva / dől kapucíner után a rongyszőnyeggel letakart / kerevetre / A másik állandóan terveket szövöget, nagy pakli / feladandó levéllel a városba caplat, reggel ki-kilöttyenő / kávéval a kézben már idegesen bontogatja a postát, / hol az asztalt veri mérgében, hol hujjogva ugrál, levegőbe / bokszol, serceg a tolla máris, új meg új köd-katedrális / épül, s tintaceruzával vadássza nevét, melyet olykor / az újságok leírnak (…) / s megindul a döngő hajópallón a vígjátéki kergetőzés, / a kövér szuszog, tajtékzik a másik, felkapja az épp / keze ügyébe eső klumpát, és elhajítja / Csattan az ajtó, szemhéjam felpattan, / s egy facipő röppen ki rajta át a / hólepte, orosz vakvilágba (Hólepte, orosz) Ugyanerről a dilemmáról szól a Rossz krimiben: „hirtelen vágy a fékre lépni, gőzölgő csészével / kézben. Tétlen nézni a kint pattogó jeget, ám / ugyanakkor heves vágy tenni amit és amíg lehet – / egyszerre vetném ki magam a robogó vonatból / s másznék fel rá zihálva, fulladozva, két figura / birkózik a vaslépcsőn, a szétkenődő táj / háttere előtt, rossz krimi, és nem tudom lelökni / magam, de fel sem kapaszkodhatom egészen”
A két szólam valójában egy nagyon is egységes költői világképet alkot, méghozzá oly módon egyet, ami meglátásom szerint Lackfi János költészetének egyik legeredetibb vonása. Az egyetlen alapvető szemléletbeli különbség a két kötet között a – Lackfi lírájában meghatározó, humorral és nyelvi illetve rímjátékkal ötvöződő – irónia/önirónia arányaiban van: az Öt sebben feltűnő az irónia viszonylagos hiánya az Elképzelhetőhöz és az életmű egészéhez mérten. Ennek oka az öt ciklust rendkívül szorosan összefogó témának – öt seb, öt szent – a megközelítési módjában keresendő, mely voltaképpen egy nem bölcseletileg, ám rendkívül komolyan végiggondolt filozófiai-etikai-vallási probléma költői kidolgozását jelenti. Ez a fajta problémafölvetés pedig – legyen bár a Lackfi-féle ál-profán „tárgykultusz” felől bekerítve – nehezen enged teret az ironikus beszédmódot jellemző távolságtartásának.
Mindazonáltal az iróniát szövegszervező erővé megtevő Fonák dalok (az Elképzelhető cikluscímeinek egyike ez) csak látszólag mondanak ellent az ironikus hangot visszaszorító Öt seb szakrálist megidéző beszédmódjának. Lackfi János a „fonák dalok”, a „gumimaszkok”, a kifordítások mestere. Költői tehetségének eredendő vonása a verbális játék, a nyelvi zsonglőrködés természetes adottsága. Az ironikus pozíció azonban nem csupán a játék teremtette humor, távolság és kiforgatás lehetőségeit aknázza ki, hanem egyszersmind intés az olvasó számára és intés a szerző részéről a maga számára, hogy ne vegye túlságosan komolyan magát, hogy ne vegye túlságosan komolyan a tévedhetetlennek hitt magyarázatot, „olvasatot”, egyszóval a logikai-diszkurzív gondolkodás tévedhetetlenségét. Az irónia ugyanis Lackfinál kevésbé a tagadás eszköze, mintsem az önmagunktól való távolságtartás igényének felmutatása, a szellemi lét egyik parancsolataként. S éppen e ponton ér össze a játékosan ironikus világlátás a szent létformáját modellé tévő világlátással, melyből a költő az önmagunkból való kilépés képességének megőrzését helyezi előtérbe: a távolságtartás tehát Lackfi számára egyszerre szellemi, erkölcsi és valláserkölcsi igény.
A maszk emblematikus szerepe, s talán még inkább az átváltozás képességégének hangsúlyozása biztosítja az átjárást a két kötet között: a költészet Lackfi számára mindenekelőtt bűvészmutatványt, átváltoztatást és átváltozást, szerepjátékot és metamorfózist jelent. Nem véletlen, hogy az Öt seb legérzékletesebb versei a szent-létben rejlő átváltozás momentumát ragadják meg („Miként a vaj a tüzön / állagát elveszíti / de mindenestül áthatja az ételt / eltölti telérből / kiolvadt erejével”, Remete Szent Antal legendája), s hogy éppen a Saulus-Paulus metamorfózist újjáíró Szent Pál apostol legendája a kötet talán legsikerültebb ciklusa: „A tűző nap alatt / hányszor de hányszor / hámlott már le bőröm / lassan kicserélődöm tegnapi / énem idegenebb / mint a szembejövők / E kígyó-létben / mindig marad / bőr levedleni való / míg el nem foszlik a romlandó gyümölcshús „.
Ugyanakkor már az Elképzelhető „Elő”-jében a következő vallomást találjuk: „Bűvésznek lenni szórakoztató, / ha hazamegy s rögtön ledobja / aktatáskáját, tarka kendő / lesz belőle, mely könnyű füstként / elenyészik, nem dobban földre, (…) / De bűvésznek lenni néha terhes (…) / ha orrot fújna, óra kattog / kezében zsebkendő helyett / Megtehetne száz bolondságot, / s nem tesz egyet sem: hivatása / áldozata, Midasz királyként, / fásultan termeli a csodát” ( Bűvésznek lenni). Az új kötetben valóságos ontológiai problémává növi ki magát az alkotás mint átváltozás kérdése. Erről tudósít a több mozzanatában Kosztolányit idéző Átmos, melyben központi kérdésként vetődik fel az önazonosság megőrzésének problémája, a költői én álarcai-metamorfózisai és a „perszóna” identitása arányban tartásának nehézsége, a Lackfi-féle „színészparadoxon”: „Átmos az olajos víz, elmállottan, ízetlen / ringok sekély parti vizekben / – dobozában a hal – / pikkelye posvány, elfed, kitakar. (…) / Így lúgozódik ki belőlem / aki vagyok, s mosódik el erőtlen. / Legyek, aki maradtam / tisztelettel – maratlan / nincs már egy porcikám. / Ha a szövet napra kitéve / megfakul nem tartja színét se, / a Nap hibás talán?” Az idézet végén ott kísért Babits Esti kérdésének híres zárlata, s jegyezzük meg, Kosztolányit mint a szerző egyik legfőbb szellemi mintáját többszörösen megidézi a kötet – hommage-ként, parafrázisként (Két Kosztolányi), könnyen felismerhető prozódiai rájátszásokban és finom szövegközi áthallásokban.
A bűvészlét súlyának, titkának – olykor csaknem exhibicionista – feltárása egyszersmind Lackfi János költői világának egyik legalapvetőbb vonására hívja fel a figyelmünket: a szerző ars poeticájának szerves eleme, hogy szándékosan megmutatja a műhelytitkokat, miként a festészet történetében az önmaga portréját festő művész, folytonosan felmutatja a készülőfélben lévő vers, gondolat, forma félkész fázisait. Mint mester a tanítványát avatja be olvasóját az alkotás rejtelmeibe. Lackfi tehát nem a manni vagy prousti dilemmával küzd, nem azzal, hogy a művészlétet összeegyeztesse a polgárléttel, épp ellenkezőleg: szüntelen küzdelmet folytat verseiben, hogy feltárja s megőrizze a művész álarca mögött igenis ott lévő mindennapi ember arcát, azt aki épp olyan, mint bárki más. Verseiben folytonosan felmutatja a maszkot, folytonos kísértést érez, hogy kilessen vagy kilépjen a maszk mögül. A kultikus-mitikus, szakrális költő képzetét igyekszik következetesen eloszlatni – különösen az Elképzelhető című kötetben – s az alkotótevékenység profán oldalát, a munkát, a mesterséget hangsúlyozni, méghozzá szándékoltan alulstilizált hasonlatokkal, naturalisztikus részletképekkel: „Most nekik is próbálom / magyarázni, / hogy ez is munka, mint a zöldségesé, néha az épet / sem sikerül eladni, s másnapra még megbarnul, máskor / pedig még a kukacos is elfogy.” – olvashatjuk az új kötetet záró Utóban (Mit mond a költő?)
Kétségtelen, hogy noha ez a költészet eredetiségét többek között éppen annak köszönheti, hogy bizonyos értelemben az uralkodó irodalmi kánon ellenáramában fogant, nem választható el egyértelműen a posztmodernnek mondott hagyománytól. A Lackfi-versek viszonya a posztmodernhez legalábbis ambivalensnek mondható: szemléletmódjuk lényegét tekintve más, ám a szövegközi áthallások, parafrázisok, travesztiák rendkívüli gyakorisága nyilvánvalóan a kortárs irodalmi trend hozadéka is. Miközben mindkettő megfelel Lackfi művészi alkatának: a verbális bűvészmutatványokra való késztetés és a kánonnal-divattal dacoló értékrendből kibomló szemlélet tökéletes összhangban van a költői tehetség jellegével. Hogy itt a hagyományhoz-irodalmi hagyományhoz való viszony nem kifejezetten a posztmoderné, arra a költői parafrázisok szerzőinek „katalógusa” is utal: az Elképzelhetőben a Nyugat költői dominálnak, méghozzá a tradíció állításaként-állíthatóságaként, nem pedig tagadásaként-lebontásaként, még akkor is, ha az újjáírt szövegek az ezredforduló irodalmának töredék-eszétikájához kötődnek. Erről az ambivalens viszonyról tanúskodik a Rend-nem rend a Kapcsok című ciklusból: „Olyan nincs, hogy rend lenne valahol, / de olyan sincs, hogy rend ne lenne. / (…) Lehet-e ezt a káoszt ráncba szedni, / vagy e rendet káosszá szórni szét?” Lackfi gondolati költeményeinek központi kérdése, a világrend problémája tematizálódik e sorokban, ami világossá teszi a költő pozícióját a posztmodern káoszon, dezillúzión túli szemléletmódjához képest. A költői én itt – az Öt seb képviselte létszemlélet szerves folytatásaként – a teremtés, a teremtmény fókuszából szemléli-szemlélteti a világot. Ugyanezen ciklusban a hivatkozott vers után kettővel található Görget tovább mintegy továbbviszi-kiterjeszti-magyarázza a káosz és a rend gondolatát: „Így hát külső és belső szerveid / halmaza a világ, összefüggsz / mindennel.” Merész s épp ezért is hiteles állítás ez korunkban, melyben a szerzői ént többnyire éppen a végletes kiszakítottság tapasztalata határozza meg egy olyan világban, ahol „külső” és „belső” összefüggés fogalmai csupán hiányként vannak már jelen. Könnyen felismerhető mindebben Eliot „káosz a rendben” koncepciója, aki – költői beszédmódjában aligha – ám annyiban mégis Lackfi elődjének tekinthető, amennyiben lírájában az intertextualitás a tradíció és a hit hangsúlyos állításával egészül ki. A Hermeneuta éji dala (Gumimaszkok), mely a „Gondolta a fene!” Arany Jánosa szarkazmusának örököse, ugyancsak sejtetni engedi a kortárs kánonhoz való távolságtartó-kritikus viszonyt a szerző részéről: a posztmodernitás korabeli értelmező, a heremeneuta kíméletlen paródiája ez. Ha „kóbor borgesekként”, hivatásos „kortes” olvasókként jól meg is kaptuk a magunkét, ám mégis megkíséreljük a paródiából kihámozni az egészen komolyan veendőt, kiderül, hogy az alapprobléma ismét az „összefüggsz mindennel”, a rend a káoszban gondolata, melynek tükrében elégtelennek bizonyul a Lackfi-féle hermeneuta világlátása, melyben „Az élet puszta olvasat”. „Ha tudnánk, utunk hol vezet, / vizeletmintánk hol veszett, / Kivághatnánk taknyot, rezet. / De vagyunk kóbor borgesek, / Lobbot vetünk vad kortesek, / S nem aratunk, mint córtezek. / Ha tudnánk, utunk hol halad, / Nem vonnánk ki hóból havat, / Nem gyártanánk sóból savat, / Nem szívnánk fogat, odvasat. / Most csak ütünk, pártot, vasat, / Az élet puszta olvasat.(…)”
Lackfi János frankofil elkötelezettsége világosan kiolvasható a két kötetből: a franciás szellem örököseként a versek létszemlélete az Elképzelhetőben sokszor a látszólag könnyed hang álcája mögé rejtezik (a költő újabb álarca ez!), gondolatiságuk franciásan analitikus, nem pedig németesen filozofikus, metafizikai mélységük látszólag, egy elsődleges szinten könnyen hozzáférhető. Ezért is, hogy Lackfi János verseit egyszerűen jó olvasni, az olvasó ténylegesen megtapasztalhatja a szöveg Barthes-i értelemben vett „örömét”: az „örömszöveg” ugyanis betölt s az olvasás „kényelmes gyakorlatához” kötődik (A szöveg öröme). „A szöveg öröme: sohasem mentegetőzni, sohasem magyarázkodni.” – mondja Barthes. Lackfi János lírájának egyik szimpatikus vonása, mitöbb a leírt szavak hitelének záloga költői beszédének és attitűdjének kivételes természetessége.
Miközben ugyanis költészetének nem sok köze van a Paul Celan-típusú dialógikus lírához, a szerző nagyon is gondol, mer gondolni az olvasóra, Roland Barthes-tal szólva a versszöveg valóban elhiteti, hogy „vágyik rám” (A szöveg öröme). Versei annyiban is szépek, amennyiben befogadásuk örömet okoz. A befogadás öröme pedig szorosan összefügg a versek kivételes érzékletességével, az olvasás szellemi élménye itt elválaszthatatlan az érzékletesség hatásától, hiszen a versszövegek hordozta jelentés nem más, mint „érzékileg létrehozott értelem” (Barthes). Nem meglepő, hogy Lackfi számára a hús a szó minden értelmében fontos, hogy távolról sem „vegetáriánus” költő. „Reggel a piacon / csirke-szárnyak könyöklő / mozdulata a bádogon / most a presszóban / cinkpultra támaszkodó / rövid ingujjas férfikar / látványa ahogy a tükör lemetszi / A sárgás szőrtelen / petyhüdt bőr / az áttetsző erek / ugyanaz itt is ott is” (Két könyök) S itt nem csupán az érzékletek kivételesen éles percepciója, s az ebből következő naturalisztikus részletábrázolás a jellegzetes, de még inkább az „ugyanaz itt is ott is”, a „kapcsok” szemléletmódja, mely a hús feltétlen anyagiságában is megmutatja az anyagin túlmutató emberit, a naturalista képben a szellemi képzetet. A Kapcsokban található „hús-versek” jól példázzák a ciklust, a kötetet és a két kötetet egybefűző költői látásmódot, mely – Baudelaire Correspondances-ának örököseként – a két világ közötti rejtett összefüggéseket kutatja: a kint és a bent, a lent és a fent, a banális és a szakrális eltéphetetlen belső kötődéseit. Ahogy ugyanez a látásmód az Öt sebet összetartó seb-metaforában is egybekapcsolja a végtelenül anyagit a végtelenül anyagon túlival. „E tömbszerű nagy / fájdalmak között / nyilalló / tűszúrásokként az ember” (Szent Ágoston legendája). S az érzékinek ez a kiiktathatatlan jelenléte képviseli – a költő láttatásában – a legnagyobb kihívást, sőt kísértést a szent számára: „Kínos és fáradalmas / lehúnyt szemhéjam szövetére / hímezni az ismert arcot / de mily förtelmesen / érzéki eleven / a képzelet sikátor-mélyi / hús-vér színjátéka” (Remete Szent Antal legendája). S per analogiam, az alkotó-koncentráló szellem számára, mely közben mindvégig az érzékiből merít. Rudolf Otto jut eszünkbe, aki azt írja A szent című korszakalkotó munkájában, hogy a sanctum, a szent tapasztalatában az ember – „teremtményérzetében” – az abszolútummal szemben egyszersmind a feltétlen profanitás érzését éli át.
Lackfi János lírája kifejezetten vitális líra. A versekből, még az elégikus hangvételűekből, a kétségekkel küzdőkből is, elemi erővel áradó életszeretet – a „franciás szellemen” túl – nem csak alkati adottság Lackfinál, hanem egyszersmind a létszemlélet kiforrottságának hozadéka. „Rábízni magadat a létre / miként a rozsdás vasfedélre / kifeküdt rozsdaszőrű macska / kinek szemhéja összevarrva / Nem hagyni üres négyzetet sem / melyet a tág tér bevehessen / be kell ültetni körbezárni (…)” – olvashatjuk a Rábízni magadat…ban (Fonák dalok). A fiatalos hevület, ami a versek dinamizmusát adja így az érett felnőttkor tudatosságával, önreflexív hajlamával párosul, valahol „félúton törpe és óriás között” (Törpe és óriás között). „Alázatot a töpörtyűtől tanulni” (Töpörtyű) – vallja a költő, ami csak látszólag vicc, valójában e költészet egyik eredeti vonásáról ad hírt: az egyszerre vitális és aszketikus életérzésről-életideálról, mely ötvözet igen ritka a magyar költészet történetében, amit a vagy Füst Milán vagy Pilinszky „entweder oder”-e jellemez: „amint önnön zsírjában sül zsugorodván / szemmel láthatóan öregszik / vállalva torz és minden / szépségtől mentes alakját / keményedő sárgás libabőrt / szőrszálat égéshólyagot / s végül hogy egész kicsiként is / még ropogva / táplál őrletik egyre” – folytatódik az idézett versszöveg.
Ezzel párhuzamosan Lackfi vallásos élménye is az életszeretetből táplálkozik, életközeli vallásossága mindkét kötetből világosan kirajzolódik, vonzalma az assissi szent iránt sokat sejtető: „Mint tóba szórja belém / pazarolja magát a lét (…)” – szól a Szent Ferenc-ciklus nyitó darabja. Az evangéliumnak ez a fajta értelmezése szintén kevés előzménnyel bír a modernitáskori-posztmodernitáskori magyar lírában.
Lackfi versei „arcok folyton változó mozaikjával” vannak kirakva (Szent Pál apostol legendája). A költő ars poeticája a mozaik ars poeticája: az apró részletekből összeálló egész puzzle-játékának szenvedélyes játékosa, mestere a szerző. A versek portrékat rajzolnak elénk, pillanatképeket rögzítenek („Fülem az enyhe mostra figyel.”, Kesztyű) rendkívül plasztikusan. Az Öt seb és az Elképzelhetőbeli Tizennégy telített magány darabjaira különösen érvényes ez: a szövegek leginkább domborműszerű vizuális benyomást gyakorolnak az olvasóra.
A mozaikok pedig összeállnak. Az egyes köteteken belül és a két kötet között. Lackfi tudatosan és jól komponál. Kötetet, ciklust, sőt egyik kötetet a másikhoz mérten. Ékes példája ennek a két utolsó kötet összjátéka. Az „illesztékek” összeálltak, a „hosszú öltések” bekerítették az anyagot – mindkét kötet tudatos és kidolgozott kompozícióról tanúskodik: Lackfi János költői életművének „férfikorába” ért. Lackfi nagyítólencsével dolgozik. A részletek anatómiai pontossága, konkrétsága, mely mindeközben kihasználja a hiperbola hatását, Kafka prózájának szövegépítkezését idézi. Lackfi János költészetének egyik titka mégis az – ritka vonás az effajta kisrealistának tetsző költészetben -, hogy a részletek, tárgyak, apró mindennapi események apoteózisa („A vers (…) – vallja a költő – a tárgyak, az alábecsült, a szolgasorban tartott részletek lázadása. (…) joggal igénylik, hogy apró lényükben megtaláljuk a világ egy-egy sűrűsödési pontját.”) nem a világszemlélet bizonytalanságának vagy túlzott hajlékonyságának terhét hordozza, hanem egy határozott-kiérlelt világlátást, mely transzcendens irányultságú. A mozaik-motívum itt éppenséggel nem a „minden egész eltörött” modernitáskori élményét vagy éppen a posztmodernitás teljesség-keresésen/siratáson túli tapasztalatát rejti, ellenkezőleg. Fontos aspektusa e lírának a költői én abbéli hite, hogy a mozaikokokból – így vagy úgy – összeáll az egész, hogy a „Padló márványkockái / öröklét metszetei” (Szent Margit legendája), hogy a „Kavargó foszlányokból / összeáll egybemosódik a táj” (Szent Ferenc legendája).
A gondolkodásmód útja ebben a költészetben nem lehet deduktív, a részletek, az apró elemek „lázadásá”-nak rajza induktív logikát követel. A versek elmélyültebb olvasása során azonban kiderül, hogy a költői „szem” – paradox módon – nagyon is befelé tekint, méghozzá rendkívül intenzíven, az elmélyült figyelem pedig azonos a koncentrációval, a magas fokú szellemi koncentrációval. Így kerülhet egymás mellé mozaik-látvány és szinpotikus látásmód: „Most egyszerre látok / mindenkit akinek / valaha is beszéltem / Arcok folyton változó / mozaikjával kirakva / köröttem a tér kupolája” (Szent Pál apostol legendája). A szem-metafora nem ok nélkül kerül mindkét kötetben központi helyzetbe: a sokszor naturalisztikus szem-ábrázolás autentikus formája a Lackfi-féle látvány-költészetnek. (Emlékeztetnünk kell itt arra, hogy Roland Barthes a szemet magának a költészetnek a metaforájaként tartja számon /La métaphore de l’oeil/.) S a szürrealisztikusan-naturalisztikusan megrajzolt képek éppen a látószerven túli, nem fizikális éleslátást, a szellemi lét, az alkotó lét látáson túl tekintő képességét, látomás-lehetőségét mutatják fel. Csak éppen nem a rembrandti-kafkai clair-obscur felől, hanem az ízekre szedett, megsebzett-átváltozott szem éleslátása felől, melyben „egyszerre felszakadnak / vakond szemhéjaink” (Szent Ferenc legendája). Az Öt seb egyik ide vonatkozó képe mintegy áthajlik, továbbél az Elképzelhető egy darabjában: „Ha kivehetném/ üregéből szememet/ mint egy üveggolyót / markomba szorítanám / és ráznám-rázogatnám / kiváncsian van-e még salakja” (Remete Szent Antal legendája) „Elég lehunyni szemünk hullanak / kút mélyére az éber szemgolyók (…)” (Négysoros)
Lackfi János költészete tehát a rendkívül koncentrált figyelem éleslátásának költészete. Ez a figyelem pedig nem áll távol a figyelem szakralitásától, attól, amit Pilinszky – Simone Weil nyomán – „engagement immobile”-nak, a művészet „mozdulatlan elkötelezettség”-ének nevezett, s ami egyszersmind az Istenre, a Transzcendensre függesztett – kivételesen koncentrált és tudatos – belső figyelmet is jelent. Lackfi lírájának említett kettős elkötelezettsége: az apróra, a tárgyira irányuló megfeszített művészi figyelem és a transzcendens szféra hangsúlyos jelenléte eszerint egybefogható a „mozdulatlan elkötelezettség” fogalmában.
A két kötet fontos összekötő eleme az Istennel folytatott dialógus helyzete, mely az Öt sebben szereplíra-formát, az Elképzelhetőben első személyű vallomásos formát ölt, a „kétszólamú párbeszéd” közös pontja pedig egyfajta aszkézis igénye, vágy és lemondás folytonos küzdelmeként. S lényegi, Lackfi lírikus alkatára jellemző vonása e küzdelemnek, hogy annak a költői én, a lírai hős nem passzív tárgya, hanem tevékeny alanya. Az Öt seb által felmutatott önmegtagadás-ideálra („Sarum hóval lesz tele / csuhámon is besüvít / szemembe megy szájamba hull / orromba fúj nyakamba olvad / Megyek talán addig megyek / míg sarumból ki nem szorít / míg a ruhám meg nem telik / míg már nem én ő megy tovább”, Szent Ferenc legendája) válaszol – az átellenes nézőpontból – az Elképzelhető nem egy darabja, például a Halogatás: „Kényelmesen élünk újabban igazán / nem panaszkodhatom / meleg ruha lakás / háztáji örömök / enni-innivaló / Honnan mégis a hajlam / az apró röhejes önkínzások / utáni vágy / hogy nem állítom át a lámpa / fénykörét sötétben olvasok azért is / erőltetem szememet nem tűröm be / ingemet ha vág is derekamra / a huzat nem iszom dolgozom / tovább, ha szájpadlásom / szikkad is / Kell ennyi aszkézis különben még elpuhulok / magyarázom magamnak (…)”
A Lackfi-költészet üdítő vonása, hogy mer szándékoltan „anakronisztikus” lenni, hogy meri vállalni az aszkézis hitvallását a kortárs felfogásban uralkodónak mondható dekadenciával szemben: nem ok nélkül közelít a szenthez éppen az aszkézis, a „nem-alkuvás” felől (Szent Pál apostol legendája). A seb mint költői-és létszemléletének központi fogalma egyszersmind a már említett érett-koraérett, kiforrott világlátásra vall. Ugyanakkor a szenvedés, az alázat, az önfegyelem apoteózisát éppen a mindennapokról való lemondás tagadása, az öröm igénye, s a folytonos belső küzdelem teszi hitelessé. Szép példája ennek az Elképzelhetőbeli Nyűgös imádság: „Csontomból szívd ki a velőt / feszítsd ki ereim kötélnek / tépd le körmeim, hajamat / szálanként mind kihúzkodd / erőmet vedd el, nyáladzó / kisdedként henteregjek / lapos erszényként lötyögő / húsomba kór harapjon / és fejemben zörgő kaviccsá / szárítsad az agyam / szedj szét, rakj össze engemet / csak foglalkozz velem / csak velem / foglalkozz, Istenem.” Ezért is, hogy Lackfi aszkézisébe egyfajta sztoicizmus vegyül, erről tudósít a No smoking című darab: „Vágy dohányozni, őszi eső, / a megállóban rágyújt valaki, / rezzenetlen arccal, mohón / szívod a füstjét, s tudod, te már / sosem, pedig kétlépésnyire állasz / a parázstól, szinte látod, amint / kunyerálsz egy szálat, látod a lobbanó gyufát, / cisszenő öngyújtót, kiver a verejték, / édes a kívánság, mert nem teljesülhet, / s így meg nem rontható, a nyirkos nikotin / ruhádba nem ivódik, ujjad nem ragacsos, / körmöd nem sárgul, nincs fulladás, / hörgés se reggelente, szíved nem zakatol, / marad a vegytiszta sóvárgás, a lopva / utcán járva beszippantott füst, a másoké”.
Remete Szent Antal legendája a – cím által is kiemelt – remeteség, aszkézis, lemondás felől közelít a szent jelenségéhez. „Könnyebb a lejtőn / felfelé kapaszkodni / mint örvény partján / nem szédülni meg / Könnyebb nyelni a keserűt / mint tartózkodni az / édesség émelyétől / ha tudom is hogy számban / hamar megsavanyodik / Könnyebb fájdalmat állani / mint a képzelet / csiklandós simítását / bőrömön”. Lackfi mélyreszántó gondolatmenete ez önmegtartóztatás, fájdalom és kísértés bonyolult viszonyrendszeréről. Fontos állomásaként aszkézisről és kísértésről folytatott nem szűnő költői meditációjának, melynek fókuszában itt a szent léte áll.
Az aszkézis igényével szorosan összefügg a Lackfi-költészet egy másik, nem kevésbé anakronisztikusnak tetsző vonása: a „teszem a dolgom” sokat ismételt hitvallása, a tevékeny lét, egyfajta polgári munkamorál hirdetése. „Nem, én nem veszek soha készet, / a küszöbhöz magam fűrészelek / keményfa lécet, / az előzőt kiette az enyészet, / sarkát pedánsan lecsiszolom / hol új, régi összeérnek. / Nem, én resten sose lógok / egymásbaöltök betűt, telefondrótot, / fonalamról ismerni fel, mint a pókot (…)” – olvashatjuk a Nem, én nemben (Fonák dalok). Ennek autenticitását pedig éppen az életöröm-szövegöröm említett dinamizmusa adja a versszövegekben, mely nélkül a „teszem a dolgom” mintha-anakronizmusa nem válhatna eleven-aktualizálható befogadói tapasztalattá.
Lackfi János lírája prózához közeli líra, melyben a költői beszéd szándékoltan az élőnyelvhez közeli: az utóbbi kötet versei nem egyszer közelítenek afféle „verstárcák”-hoz, legalábbis a befogadás egy elsődleges szintjén. Miközben relatíve kevés a prózavers, sőt a költő többnyire szabályos-kötött versformákkal dolgozik: előszeretettel él a dalformával, a szonettforma kitüntetettsége pedig a Tizennégy telített magány (Elképzelhető) csonka szonettkoszorújában teljesedik ki. Noha a kötött forma igénye kétségtelenül szervesen illeszkedik Lackfi költői gondolkodásmódjának egészébe, tehát alkotásmódjának specifikus jegye, nyilván nem függetleníthető a jól ismert ténytől: a szonett reneszánszától a kortárs magyar költészetben.
Az Elképzelhetőben Lackfi olykor a költőileg életveszélyesre vállalkozik, amikor azon a vékony határmezsgyén helyezi el „kisrealista” verseit, ami a „költőit” és a „költőietlent” elválasztja egymástól, de a kellő pillanatban – mint magabiztos kezű mesterembernek – sikerül bravúrosan visszarántania a szöveget a „költői” tartományába. S teheti ezt azért is, mert legyen bár verseinek atmoszféráját mégoly meghatározó a belső és külső interieurök képvilága, a bennük foglalt referencialitás valójában természetesen pszeudo-referencialitás: a versbeszéd hitelét nem a valóságvonatkozás, hanem az esztétikai „megterheltség” biztosítja.
A Lackfi-vers kötődése az epikus struktúrákhoz a műfajok megválasztásában is érvényre jut, a legszembetűnőbb formában a szerepvers dominanciájával mindkét kötetben.
Az Öt seb a legenda műfajának – cikluscímekben is jelzett – kitüntetésével eleve az epikus forma felé mozdítja el a versek corpusát. Talán nem haszontalan eltöprengni a legenda műfajának kérdésén. A ciklusok „legendák”, a szentek életrajzai, s ugyancsak az epikus textúrát erősíti a központozás elhagyása a kötetben: az egyes darabok és ciklusok közötti összefüggés hangsúlyozása egyfajta – a novellafüzérre emlékeztető – epikus kompozíciót alkot. Eljátszhatunk a szó etimológiájával: legenda – latinul ‘olvasnivaló’, vagyis megfelelő forma Lackfi János „olvasnivaló”, a szó literális értelmében jól olvasható versei számára, melyek a mai magyar költészeti kánonnál meglátásom szerint lényegesen „alanyibb” költésűek. A legenda vallásos műfaj, a szentek életét mutatja be, méghozzá egy objektív történelmi magból kiindulva. Ami szervesen illeszkedik Lackfi vallásosságának jellegébe, pontosabban annak költői megjelenítésébe, mely kevéssé hajlik a misztikára, s leginkább az Istenhez fűződő viszony – mindennemű pátoszt nélkülöző – közvetlensége, keresetlensége, személyessége határozza meg. Erre utal, hogy a szentek kronologikus sorrendben követik egymást az Öt seb ciklusaiban, s hogy a csodás elemet a költő mintegy „kimazsolázza” a banálisból, a mindennapiból. A legenda történetileg kollektív műfaj, orális elemekkel. A szerző ezzel összhangban a befogadás kollektív vonatkozására is számít az öt történelmi szent megidézésével, vagyis a posztmodernnel szemben tételez egyfajta közös befogadói tapasztalatot, azaz tradíciót. S mindeközben messzemenőkig kiaknázza az újjáírás posztmodernnek mondott lehetőségeit, megfelelő formát találva tehetségének.
Az Elképzelhető ciklusainak kompozíciója ugyancsak mutat egyfajta linearitást, ha úgy tetszik az epikus struktúrákat idéző „lírai fejlődésrajzot”, amennyiben a költői én mintha koncentrikus körök egyre nagyobb ívű alakjai felé haladna a kötetben: a gyermekkor-kamaszkor-ifjúkor megidézésétől (Múltbéli egerészés) a belső/családi (Háztáj) és a külső/társadalmi (Utcabál) interieurök rajzán át az alkotás különböző formai kísérletei (Fonák dalok, Gumimaszkok, Tizennégy telített magány, Hasonmások) illetve filozófiai jellegű költői elmélkedések (Kapcsok) irányába tartva.
A két kötet a nyelvi koncentráltság tekintetében is kiegészíti egymást: az Elképzelhető burjánzó hosszúversei hűen tükrözik az éppen harminc éves szerző rendkívül termékeny alkotópályáját (Lackfinak az ötödik verseskötete ez a számos műfordítás-kötet mellett), miközben az Öt seb ihletettségét éppen a darabok rövidsége-koncentráltsága, formai-nyelvi ökonómiája, reduktív stíluseszménye hordozza. A két kötet dialógusa így egyszersmind a hallgatag Lackfi és a bőbeszédű Lackfi dialógusaként, ha úgy tetszik „belső monológjaként” áll előttünk.
Hogy a két kötet közti átjárások még világosabbá váljanak, érdemesnek látszik részletesebben szólni a koncentráltabb-egyneműbb Öt sebről. A kötetben megjelenített öt szent a szakralitás, a stigmatizáltság öt alakváltozatát testesíti meg: Pál a reményt és a hitet, Antal az aszkézis alázatát, Ágoston a bölcsességét, Ferenc a szegénységét, Margit a szeretetét és a lemondásét. A portrék erőteljességéhez hozzátartozik a különbségek kiemelése, a kontúrok elhatárolása, ám a portrésorozat ereje mindenekelőtt az – egyes arcképeket összekapcsoló – közös pontok megrajzolásában van, melyek meglátásom szerint a szentség mint átváltozás és mint seb-problematika körül koncentrálódnak. A szent ugyanis Lackfi láttatásában elsősorban az átváltozás magas fokú, ad absurdum vitt képességét jelenti, ami voltaképpen azonos a lemondás, az aszkézis emberfeletti gyakorlatával. Az önmagunkból, emberi mivoltunkból való kilépés képességének-lehetőségének kérdése izgatja a szerzőt mint költőt és mint hívő gondolkodót, mint alkotó-teremtőt és mint teremtményt: az előbbi az Elképzelhetőben („egészen hihetően élem / valakinek az életét / a magamét az imént / olvastam ki a buszon” /Egészen hihetően/), az utóbbi az Öt sebben („Érzékeimet / hártya választja ketté / innenső oldalán / harsány minden hatás / s az átszűrődő / túli ingerek / csak néha ütnek át / olyan erővel mint a / lezárt szemhéjamon / átégő nap heve” /Szent Ágoston legendája/ ) találva kifejtettebb formát magának.
Az átváltozás témája értelemszerűen a Szent Pál apostol legendájában kapja a legnagyobb hangsúlyt. Lackfi – az Apostolok Cselekedeteinek elbeszélésével szemben – ahogy a kötet egészében, a szentté válásból itt sem a csodás elemet emeli ki, hanem a „kígyó-létet”, a metamorfózis nem szűnő jellegét, ha úgy tetszik az istenképmásiság relatív voltát, a szentség emberi erővel teljességgel soha nem elérhető lényegét. Miközben a „kapaszkodó alápergő / lépcsőfokok” illékonysága mögött ott van a determináltság, az apostoli küldetés, a „valaki megrajzolta útjaimat” véglegessége. A determináltság, a „tudd meg sosincs két cserélhető tégla a falban” (Ha higannyal telt…) tudata, a teremtményiség gondolata az Elképzelhetőben is nagy hangsúlyt kap: „Mert vannak ugyan idelenn keresztbe-kasul / szolgalmi útjaink, / de mégiscsak Egyvalakinek nevére lett íratva ez a világ” (Egyszemélyes elégia).
A Pálnak szentelt ciklusban végig ott kísért Mészöly Miklós Saulusa. Nem tudjuk, a ’70-es évek magyar prózájából kimagasló Mészöly-regény lírai mondatai törnek-e át a Lackfi-verseken, vagy csak az olvasó képtelen e témában elvonatkoztatni tőlük. Weöres Sándortól, Nemes Nagy Ágnestől viszont tudjuk jól, maga a költő is sokszor öntudatlanul visz be reminiszcenciákat versszövegeibe. A kérdés eldöntése nem feltétlenül az értelmezőre tartozik, s megkockáztatom, nem is igazán lényegi. Hiszen nem csak a szerző, de a kortárs magyar olvasó fejében is ott zakatolnak bizonyos emlékezetünkből kitörölhetetlen sorok, a Szent Pál apostol legendája pedig kellőképpen öntörvényű-erőteljes szöveg ahhoz, hogy elbírja az efféle áthallásokat. Mindenesetre a Saulus-Paulus metamorfózis Lackfi-féle újjáírásában ott lappang az újszövetségi szövegelemek Mészöly-féle „ikonográfiája”.
Saulus történetének legismertebb-leglényegibb mozzanatát a Pállá avató megvakulás eseményét sem a pillanat csodájaként jeleníti meg a költő, hanem az önmagunkról való lemondás folyamatának titkaként. A „hitben járunk, nem látásban” páli tanítását verseli meg a sorozat talán legszebb darabja: „Minél több időt töltök / érzékelések / nélkül / koponyámban / e sötét szobában / annál tisztábban látok / Várom hogy a kabócák / ezer vékony szálon függő / énekét mikor metszi el / akaratod”. A fizikai vakság, a „vakondok”-lét és a szellemi tisztánlátás, másképp a hit ráhagyatkozásának paradoxona újabb példa a két kötet közötti átjárásra, amennyiben a „színről-színre”-látás Lackfi lírájában egyúttal a művészi éleslátást is jelöli. Az Elképzelhetőben a „Milyen megkésve értjük meg, hogy a szemek homálya pontosabb lehet a lámpafénynél” (Pilinszky János) gondolata ugyanis épp annyira az alkotó-létre vonatkozik.
A Lackfi-líra szemléletmódjának egésze tükröződik abban az eljárásban, melyben Pál, Ágoston, Antal, Ferenc és Margit szentségéhez a költő éppen a részletek, a mindennapi apró események profanitása felől közelít, arcképük – a megidézett Isten arcképének mintájára – ezek mozaikjaiból áll össze. „Ha körbenézek / ezernyi mozdulatban / látom felvillanni őt / ahogyan valaki / oldalra billenti a fejét / előreejti vagy / kihúzza vállait / érinti homlokát / Ezer szilánkból / naponta újra / összeáll ő a kancsó.” (Szent Ágoston legendája) Mitöbb, a kötet szuggesztivitása pontosan ennek köszönhető: a szentek portréja a banálisnak tetsző részletek szilánkjaiból rajzolódik ki, a megszülető kép mégis a szakrálist idézi. Lackfi tehetségének egyik jellegzetes vonása, hogy az apró események krónikáját képes – mintegy észrevétlenül – hagiográfiává alakítani, vagy megfordítva: a szakrálisban is képes megpillantani s felmutatni a – profánnak mondott – aprót, elenyészőt, mintha-mulandót. Pilinszkyvel szólva „a töredék foglalatában az Atyaisten ígéretét”.
Már a címválasztás, Öt seb – mely egyben a kötet strukturális és szemléleti rendezőelve – sejtetni engedi, hogy a verseskönyv a fájdalomnak, a szenvedésnek állít mementót, a végtelenül anyagi és végtelenül anyagon túli sebnek. A kötetcím tehát egy világosan körülhatárolható értékrend felé irányítja a befogadást, melyben a szakrálisnak kitüntetett helye van. Az emberi lét határhelyzetei közül talán éppen ez áll a legközelebb Lackfi János költői alkatához, hiszen a stigmatizáltságban egybefogható költői világlátásának két határpontja: a miniatűr részletek és a transzcendens szférájához való kötodés.
Az öt ciklust összefogja, hogy az aprólékosan megrajzolt részletekből hirtelen, szinte észrevétlenül emelkednek ki létünk határhelyzeteinek pillanatképei, ezek is apró, érzékelhető, tapintható szilánkjaikból összegyúrva, rendkívül érzékletesen. Lackfi éppen ezt tudja: az egyetemes léthelyzetekben való éleslátó, bölcs „horgászást”, a fájdalomban-szenvedésben tetten érhető fizikális, megragadható érzékletes láttatását. A testen túlitól, lelkitől, szellemitől, spirituálistól elidegeníthetetlen – az alkotó meggyőződése szerint el nem idegenítendő, a költészet által megőrzendő – testi, materiális felmutatását és felmagasztalását. Így érnek össze a szentek sebei az Elképzelhető mazsolaszemeivel (Mazsola-rajzás). S különös módon – Lackfi költői beszédmódjának legsajátabb jegye ez – éppen az anyagnak a dicsőítésében tudja költői éleslátása megpillantani s az olvasónak bepillantást engedni a végtelenül anyagon túliba, a transzcendensbe, a „láthatatlan hadsereg”-be (Szent Ágoston legendája), ahol „valaki megrajzolta útjaimat” (Szent Pál apostol legendája).
A seb, a fájdalom félelmetes anyagisága különös hangsúlyt kap a Szent Margit-ciklusban, talán éppen azért az egyetlen megidézett női szentnél, mert az életadás fájdalmát átélő nő – a „consecratio virginum” ellenére – sokszorosan ismeri a fájdalom bugyrait, s egyben uralkodik fölöttük?: „Férfi nem látta / derekamon / szederjes lyukak sorakoznak / mindben a fájdalom / apró-vas-csirája / növekszik / egyenként illesztem / helyükre őket”. Másrészt ebben a kötetzáró ciklusban bontakozik ki szövegszerűen a maga teljességében a – kötet szemléleti alapelvét képező – gondolat, miszerint a seb, a szenvedés lényegi lételem, az autentikus létezés záloga, a szent-lét Lackfi láttatásában ennyiben is mintája a költő-létnek: „Térdem és könyököm táján / érzéstelenné váltak / az arcraboruláskor szerzett / duzzanatok / Saru helyett / ilyen talpakon / lábunkba oltott / szőnyegen kellene járni” – vallja Szent Margit. A másik oldalon, a mintha-profán kötetben pedig ugyancsak a seb jelentőségéről szól az alkotó pozíciójából: „Mezítláb focizáskor / szerzett kis seb van / talpadon, ki tudja, mi / áramlik, illan el ezen a résen / a földből beléd, belőled / a földbe.” (Illan el)
Minden jel arra mutat, hogy az Árpád-házi szent rendkívül finoman megrajzolt költői arcképe sokat köszönhet a Margit-legendának illetve a képzőművészeti ábrázolások ikonográfiájának: a seb nem véletlenül válik éppen ebben a ciklusban a legelevenebbé, hiszen a királylány-szent elmélkedéseinek középpontjában tudvalevőleg a stigmatizáltság gondolata, a szenvedő Krisztus képe állt, s ennek megfelelően a festészetben gyakran ábrázolják alakját töviskoszorúval. A testiből, az anyagiból való szinte teljes kilépés testesül meg Lackfi Margitjában: „Átlényegülnek a fák / a vézna izületüket / elrejti a lobbanó levélzet / A rajtunk dagadozó / bő vászonöltözetből is / mintha már / hiányozna a testünk” vagy „Ha sikerülne beszívni / azt és csak azt / a kortynyi levegőt / sosem kellene / többé lélegeznem”. A női szentben látszik kiteljesedni a szent létformájának átváltozás-struktúrája, itt ugyanis eljutunk a nyitó ciklus, a Saulus-Paulus átváltozás köztességétől a metamorfózis beteljesedéséig, ahol a régi én és annak kísértései már-már semmivé foszlanak („Fatörzsekből fürge ifjak / harisnyásan cipellősen / énelébem kiugráltak (…) / hajoljatok ti ifjak / vissza az erezetbe”): „Mindig szerettem volna / ilyen vonások nélküli arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna „ – olvashatjuk a ciklus, s egyben a kötet zárlatában. Az ezt megelőző darabban a „lírai hős” a folyton változó lét, a szüntelenül átváltozó idő és Isten, az abszolút állandó viszonyáról elmélkedik: „Naponta újra fogamzik / óráról órára / kristályosodik / ikrásodik a lét / Az állandóan változó / forrásában egy / ábrázolás szemlélete / közel visz hozzá / mintha lehúnynám a szemem”. Margit-Lackfi elmélkedésében voltaképpen a misztikus Istenélmény bontakozik ki, mely a ciklus egy korábbi versében még egyértelműbben kifejezést nyert: „rámtör a megfoghatatlan / rábízom magam / a vasmarkú szédületre”. A költő nagymértékű beleélő képességére vall, hogy az Istennel való misztikus uniót is ilyen erőteljesen képes megragadni, miközben költői beszéd-és szemléletmódjában távolról sem kötődik az európai vagy a magyar líra (alig-alig létező) misztikus hagyományához.
A seb ugyanakkor egyben a költőé is: erre nem csak az Öt seb önarckép-aspektusa utal, de az Elképzelhető több verse is egyértelműsíti, hogy Lackfi az éleslátó költő sebeit, stigmáit hordozza: folytonosan megsebzi magát önnön felfokozott figyelmével. Erről ad hírt a Sebek című darab (Kapcsok): „Ha mostan felderengene / testem minden emlék-sebe / felfakadnának a hegek / lennék felnyílt bőrfelület / (…) – még megmaradnának belül / titkos vízjelül vérjelül / stigmáim nem-észlelhető / bőrfelszín alatt terjedő / éj pokróca alatt kapott / álombeli ütésnyomok”.
Az öt ciklus mindegyike első személyű vallomás: az arcképek lírai narrációjukat tekintve önarcképek, s az öt önarckép együttese – e sokszoros megvilágításban – Lackfi János egyik lehetséges önarcképét adja. Evidens módon utalnak erre azon szöveghelyek, ahol a megidézett szent szellemi önarcképében éppen a szerző alkotásmódjának legjellegzetesebb vonásai tükröződnek vissza: így a Szent Ferenc-ciklus nyitó darabjában felidézett szemiográf-érzékeny költői figyelem: „Mint tóba szórja belém / pazarolja magát a lét / bőröm, fülem, szemem / mélybe rántják kavicsait / s visszaáramlik onnan / tudattá rendeződve / e kova ragyogás / belőlem ezer szemmel / néz felfelé a világ”.
A legtöbb ilyen jellegű átfedés a lírai hős és a költői én attribútumai között talán nem véletlenül az intellektuális, az alkotó szent, Ágoston legendájában található: ilyen az alkotás, a művészet, a költészet „ég és föld”, szakrális és profán közti titkos határvonalon elhelyezhető dimenziója: „Egy láthatatlan táj él / ég és föld között / fülnek nem hallhatóan / susognak néma fái (…) / E táj emelkedik / és rajta felfelé ösvényeink vezetnek (…)”, s ilyen magát az önarckép-problémát tematizáló darab, mely probléma sűrítve hordozza a versek ontológiai jellegű kérdéseit: „El kellene felejtenem / az önarckép hiúságát (…) / Megpróbálom feladni / eltávolítani magam / de nem lehet olyan erővel / gondol reám ki alkotott”. S az idézett sorok egyúttal a Lackfi-féle szerepvers lényegére is rámutatnak: a szerepvers itt egyszerre működik a költői én önarcképeként és a költői én „eltávolításaként”. A többszörös csavar: öntükrözés és eltávolítás játéka, személyesség és travesztia paradoxona a hivatkozott önarckép-vers narrációjában is tetten érhető: az önarckép-problémáról elmélkedő költői önarckép Szent Ágostoné, Ágostonéban az alkotó Lackfié, az alkotó-teremtmény Lackfiéban a teremtő Istené.
Az önarckép-problematika mintegy variációs témájaként jelenik meg a Lackfi-líra egyik alapvető kérdésének, a hiteles arc problémájának: a Szent Antal-ciklus egyik verse szokatlan-eredeti összefüggésbe állítja maszk és stigma, föld és ég kapcsolatát: a szent-lét itt úgy jelenik meg mint a maszk végleges levétele egyfajta megsemmisülésben, mint a „lélek-arc”-ra, az igazán saját, égre tekintő, nem halandó arcra való rátalálás: „A halott akit bennem / arccal lefele földeltek el / addig mélyíti maszkját / a sárba míg kifordulnak / laza rugalmas vonásai / s a lélek-arc már felfelé / néz visszafordíthatatlanul”. Az arc-metaforára felel a kötet-záró Margit-vers, ahol ugyancsak az arc hordozza a szentté-válás vonásait, helyesebben azok hiányát: „Mindig szerettem volna / ilyen vonások nélküli arcot / mintha elmosódva / az idő fölé hajolna”.
Az arc-metafora előtérbe állításával – a szem-metafora transzcendált kiteljesítéseként – a költő gumimaszkját hordozó-levető öt seb lírája a költészet nyelvén szól arról, amit Emmanuel Lévinas felejthetetlen módon fogalmazott meg: „Az egyistenhit ezt az emberi rokonságot (…) jelenti, mely abból ered, hogy a másikat az arcban, egy fenséges dimenzióban, önmagam és a másik iránti felelősségben közelítem meg.” (Teljesség és végtelen)